Alig fél évszázada a geopolitika még szinte semmilyen szerepet nem játszott az amerikai elnökválasztásokon. George H.W. Bush elnök gyors győzelme az 1991. január-márciusi Öböl-háborúban nem akadályozta meg, hogy a következő évben Bill Clinton, az akkor még ismeretlen, külpolitikai tapasztalattal nem rendelkező arkansasi demokrata kormányzó legyőzze őt. Most azonban, annak ellenére, hogy az amerikai csapatok közvetlenül nem érintettek, az ukrajnai háború már most is jelentős szerepet kapott a republikánus jelöltek vitáiban. Ez kevésbé igaz a demokrata oldalra, mivel biztosnak látszik, hogy ezúttal is Joe Biden elnök lesz pártja jelöltje, és gyakorlatilag egyöntetűen elfogadott, hogy az USA feltétel nélkül támogatja Volodimir Zelenszkij elnököt.
De ezúttal a külföldön, különösen a Kijevben zajló események a washingtoni szűk körön kívül is (kongresszusi tagok, politikai újságírók, szakértői csoportok) érdekessé és fontossá váltak. A fordítottja még inkább igaz: az ukrán vezetők úgy vélik, hogy sorsuk azon múlhat, hogy Bident újraválasztják-e, vagy az elnököt egy republikánus váltja fel. Hogy melyik republikánus, azt még nem tudni: a jelöltek Ukrajnával kapcsolatos álláspontja nagyon eltérő, olyannyira, hogy Donald Trump korábbi alelnöke, az engedelmes Mike Pence is indul Trump ellen.
Tucker Carlson újságíró július 14-én vezette le a republikánus jelöltek fórumát, ahol nyersen összefoglalta a vita feltételeit. Carlsonnak, aki rendkívül népszerű és befolyásos a republikánusok körében, és (bár megveti őt) Trump támogatója, határozott véleménye van, különösen az ukrán konfliktusról. Gyűlöli Zelenszkijt, akit diktátornak nevezett, úgy véli, hogy a háborút nagyrészt az USA provokálta ki, és többször is azt mondta, hogy ideje lenne leállítani a háború finanszírozását.
Carlson tehát támadásba lendült, amikor Mike Pence, aki nemrég találkozott Zelenszkijjel, bírálta Bident, amiért csak lassan szállít fegyvereket Kijevnek. „Önt zavarja, hogy az ukránoknak nincs elég amerikai tankjuk?” – kérdezte hitetlenkedve Carlson. – Az Egyesült Államokban minden város lepusztult az elmúlt három évben. Nézzenek körbe! Nincs egyetlen város sem, amelyik fejlődött volna az Egyesült Államokban. És ez nyilvánvaló. A gazdaságunk leromlott, az öngyilkossági ráta megugrott, az utcákon a szemét, a rendetlenség és a bűnözés exponenciálisan nőtt, és Ön mégis azon aggódik, hogy az ukránoknak, egy olyan országnak, amelyet a legtöbb ember nem talál meg a térképen, akik több tízmilliárd amerikai adódollárt kaptak, nincs elég tankjuk?” Kérdését a hallgatóság felállva, nagy ovációval díjazta.
Gazdasági és társadalmi „vérfürdő”
A neokonzervativizmus birodalmi védjegye, amelyet Pence és számos más republikánusjelölt képvisel, sokáig uralkodott Ronald Reagan és a Bush-dinasztia pártjában. Ez mára megszűnt. A változást gyakran Donald Trumpnak tulajdonítják, aki szerint a külföldi háborúk, a szabadkereskedelem és a munkahelyek külföldre telepitése gazdasági és társadalmi „vérfürdőt” indított meg. Ezt a gondolatot minden bizonnyal ő népszerűsítette, és 2016-ban Hillary Clinton ellenében választási győzelmi kérdéssé tette. De nem Trump az első republikánus, aki a nacionalizmust az imperializmus elé helyezi. Még 1991 szeptemberében, nem sokkal a Szovjetunió teljes összeomlása előtt Pat Buchanan, Nixon és Reagan elnökök egykori főtanácsadója azzal érvelt, hogy mivel a „kommunista fenyegetés” megszűnt, az USA-nak fel kellene hagynia azzal, hogy a világ rendfenntartója legyen, és „Amerika az első” politikát kellene folytatnia.
Amit Buchanan több mint 30 évvel ezelőtt írt a Washington Post rovatában – amelyet szinte kizárólag demokraták olvasnak –, az szinte szóról szóra előrevetítette Tucker Carlson fentebbi megszólalását. Buchanan is elméletben fogalmazta meg a Republikánus Párton belüli jelenlegi törésvonalat a „globalisták” és az „izolacionisták” között: „Az antikommunizmus, ami a jobboldal meghatározó doktrínája volt Goldwater óta, és ami ragasztóként tapasztotta össze a Reagan-koalíciót, mára elvesztette varázserejét... Az amerikaiaknak alapvető kérdésekre kell válaszolniuk, mielőtt mások szomszédságába tolakodnak be, és mások vitáiba keverednek bele. Az első ezek közül: miért a mi problémánk ez? ... 46 évvel a második világháború után miért védjük Németországot és Japánt, miközben ők elveszik a piacainkat? Miért kell megbékítenünk a Perzsa-öböl országait, miközben a Central Parkban kutyát sétáltató nők gyilkos támadásoknak vannak kitéve? ... A városainkban tapasztalható polgárpukkasztás és brutalitás, a Reagan-boom elhalványulása, az etnikai gyűlölet felerősödése az amerikaiak gondolkodását saját társadalmukra összpontosítja... A mi háborúnk, a hidegháború véget ért. Itt az ideje, hogy Amerika hazatérjen”.
Nem meglepő módon Buchanan, anno, azt követelte, hogy az Egyesült Államok szüntessen be minden külföldi segélyezést és hidegháborús katonai segítségnyújtási paktumot, és fogadja el a Monroe-doktrína – amely őket tette meg a latin-amerikai hátsó udvar őrzőjévé – sokkal korlátozottabb értelmezését. Odáig ment, hogy azt mondta, hogy „új lengyel, magyar és csehszlovák barátaink azon kérései ellenére, hogy csatlakozzanak a NATO-hoz, az USA nukleáris ernyőjét nem szabad keletebbre kiterjesztenünk. Eisenhower nem akart Magyarországon harcolni ’56-ban [a budapesti szovjetellenes felkelés idején], és mi sem fogunk harcolni Kelet-Európában” . Miután Buchanan megszerezte a szavazatok 23%-át az 1992-es republikánus előválasztásokon, amelyeken a „hidegháború győztesével”, George H, W. Bush elnökkel szemben indult, ez meggyengítette Busht, és hozzájárult a választáson elszenvedett vereségéhez.
Globalizmus kontra izolacionizmus
Aztán jött a szeptember 11-ei támadás, amely az elszigetelődést támogatókat háttérbe szorította a neokonzervatívok javára, akik meghirdették a „terror elleni háborút”. Azonban az Egyesült Államok afganisztáni, majd iraki kudarca, az ipar külföldre telepítése, valamint a szabadkereskedelmi és imperialista elit bölcsességébe vetett bizalom elvesztése mindkét pártban újjáélesztette az izolacionizmus vonzerejét . Barack Obama ezt használta fel arra, hogy legyőzze Hillary Clintont, aki maga volt az arrogancia és a globalizáció szimbóluma a 2008-as demokrata előválasztásokon. Donald Trump ugyanezt tette az elnökválasztáson nyolc évvel később, bizonyítva, hogy Clinton még mindig nem tanulta meg a leckét. Trump már a kampány elején hangsúlyozta, hogy „2016-ban az amerikai nép arra szavazott, hogy elutasítja a korrupt globalizmust. Én az Egyesült Államok elnöke vagyok, nem a világ elnöke!”.
Bár Donald Trump győzött, nem biztosította az izolacionizmus diadalát, még saját pártján belül sem. Az általa legyőzött neokonzervatív republikánusok még mindig pozícióban vannak, és erősek és harcra készek. A reaganista imperializmus iránt nosztalgiázó jobboldali média – különösen a Fox News és a Wall Street Journal – támogatja őket, csakúgy, mint a republikánusok többsége a kongresszusban, a washingtoni agytrösztök és a párt nagy adományozói. Trump, aki impulzív, megalomániás, a saját retorikájától megrészegült, tovább növelte a problémát azzal, hogy kormányát olyan sólymokkal pakolta tele, akik szégyentelenül hízelegtek neki, miközben blokkolták külpolitikai irányvonalát. Alelnöke, külügyi- és honvédelmi miniszterei, biztonsági tanácsadói és ENSZ-nagykövete szinte mindig keményvonalas neokonzervatívok voltak. Egyikük, John Bolton egyenesen fanatikus volt: Trump azzal viccelődött, hogy ez az „idióta”, ez a „mániákus” azért jön vele, hogy ijesztgesse azokat a külföldi államfőket, akiktől újabb engedményeket akar kicsikarni. Mindez azt jelentette, hogy a „mély állam” és a katonai-ipari komplexum – az Ovális Irodán kívül – szívesen látott vendég volt a Fehér Házban.
Párnák Ukrajnába
Ennek eredményeképpen Donald Trump több bombázást rendelt el Szíriában (ahol az amerikai csapatok a Wagner-csoport több tucat zsoldosát ölték meg), további szankciókat vezetett be Oroszország ellen (amelyeket a kongresszus elsöprő többsége elfogadott, beleértve saját pártjának tagjait is, akik lelkesen buzdították), és Javelin rakétákat szállított Ukrajnának. Még azzal is dicsekedett, hogy egyetlen amerikai elnök sem volt keményebb Oroszországgal szemben: „Míg én fegyvereket adtam Ukrajnának, Obama csak párnákat adott nekik” . 2017 decemberében, amikor kormánya meghatározta az USA új stratégiai irányvonalát, még a New York Times is kénytelen volt elégedetten nyugtázni: „Trump elnök első nemzetbiztonsági stratégiai jelentésének számos elemét elődei is jóváhagyták volna.”
Ez a (viszonylagos) folytonosság nem biztos, hogy tartós lesz, ha Trump ismét győz. 2016-ban Ukrajna periférikus tényező volt a választási kampányban. Ma a két erősen felfegyverzett hatalom között egy egyre súlyosbodó konfliktus forrása, jelentős tétel az USA költségvetésében (már közel 80 milliárd dollár), és a külpolitikán messze túlmutató következményekkel jár.
A legtöbb republikánushoz hasonlóan Donald Trump is neheztel azokra, akik a Moszkvával való összeesküvéssel vádolták – tévesen . Úgy véli, hogy elnökségét nagyrészt a hírszerző ügynökségek (a CIA és az FBI), a főáramú média és a Demokrata Párt közötti megállapodás hiúsította meg, akik Ukrajnát szent ügyük egyikévé tették abban a reményben (végülis sikeresen), hogy megzavarják és korlátozzák őt. Azt sem fogja elfelejteni, hogy 2019-ben az első vádemelési perének hátterében egy Zelenszkij elnökkel folytatott telefonbeszélgetés állt, amelynek tartalmát titokban kellett volna tartani. A telefonbeszélgetésen Donald Trump úgy tűnt, hogy a Kijevnek nyújtott amerikai támogatást olyan megnyilatkozásokra használja fel, amelyek kínos helyzetbe hoznák Bident. Támogatói meg vannak győződve arról, hogy Alexander Vindman alezredes, egy ukrán származású amerikai, aki akkoriban a Nemzetbiztonsági Tanácsnak dolgozott, ahol az amerikai elnök és külföldi kollégái közötti hívások lehallgatásáért volt felelős, szivárogtatta ki a hívás részleteit, hogy segítse a demokratákat. Még egy ok, amiért a republikánusok többsége ezentúl Maine-t helyezi Ukrajna elé... E tekintetben nem sok választási lehetőség van Donald Trump és legfőbb republikánus kihívója, Ron DeSantis között. DeSantis úgy látja, hogy a konfliktus „területi vita” Moszkva és Kijev között, amely nem érinti az Egyesült Államok „létfontosságú nemzeti érdekét” – ellentétben „Kína megfékezésével” vagy az amerikai határok migránsok elleni védelmével. És az a néhány republikánus jelölt, aki még mindig a Reagan- és Bush-féle imperializmusról nosztalgiázik – egyikük sem ér el hatást a közvélemény-kutatásokban –, nem a nép iránti szeretetből támogatja Ukrajnát. Egyikük, Nikki Haley azzal számol, hogy „ha Ukrajna nyer, Kína veszít”, míg Tim Scott szenátor úgy gondolja, hogy „az orosz hadsereg legyengítésével... csökkentjük a hazánk elleni támadásokat”.
A Fehér Házból való távozásának napján Donald Trump kijelentette: „Különösen büszke vagyok arra, hogy évtizedek óta én vagyok az első elnök, aki nem indított új háborút”. Bár ő rendelte el a szíriai bombázásokat és az iráni tábornok, Kasem Szoleimáni meggyilkolását egy Irakba tett látogatásakor, az ő aktájában semmi sincs, ami Obama líbiai beavatkozásához, vagy az iraki, afganisztáni és koszovói háborúkhoz hasonlítható lenne... Egy makacs előítélettel ellentétben a kékgalléros bázisa, vagyis még a legjobban jobbra állók is, hálásak neki ezért, mert általában a munkásosztály az, aki háborúba megy, amikor a művelt elit erényalapú imperializmust hirdet. Tizenhatmillió amerikai veterán volt a tanúja az elmúlt 20 évben Fallúdzsában vagy Kandaharban a saját és bajtársaik áldozatvállalása hiábavalóságának . A 2020 augusztusi republikánus konvención ifjabb Donald Trump, aki apjához hasonlóan ellenez mindenfajta amerikai katonai szerepvállalást Ukrajnában, megjegyezte: „Ha a demokraták valóban segíteni akarnának a kisebbségeken és a hátrányos helyzetű közösségeken... véget vetnének a végtelen háborúknak, és nem küldenék tovább fiataljainkat idegen országok problémáinak megoldására.”
Kiszámíhatatlan polaritások
Lindsey Graham dél-karolinai szenátor kétségtelenül a leghajmeresztőbb tagja a kongresszusnak, pedig mivel a fegyvergyártó cégek elhalmozzák adományaikkal a képviselőket, azok szinte egyhangúlag hagyják jóvá a gigantikus katonai költségvetést (tavaly 877 milliárd dollár értékben). Graham, aki az orosz invázió óta háromszor is járt Kijevben, növelni szeretné az Egyesült Államok Ukrajnával szembeni, amúgy is hatalmas elkötelezettségét. Ugyanakkor puszta politikai opportunizmusból Trump újraválasztási törekvését is támogatja. Július 2-án megfizette az árát annak, hogy megpróbálta mindkettőt elérni. A republikánus tömeg egy hatalmas Trump-párti gyűlésen a saját államában kifütyülte – ami újabb jele annak, hogy a pártban a Kijevnek nyújtott támogatás növelését ellenzők, akik a konfliktus kezdetén még elenyésző kisebbségben voltak (2022 márciusában 9%), mostanra többségbe kerültek.
Eközben a demokrata oldalon, ahol a neokonzervativizmus egyre nagyobb teret nyer, és Trump izolacionista álláspontja csak megerősíti azokat, akik támogatják az ukrán ügyet. Ha a háború jövőre is folytatódik, kulcsszerepet fog betölteni az amerikai elnökválasztási kampányban. És lehet, hogy olyan vita lesz, amilyet még nem láttunk, amelyben az egykor kiszámítható polaritások megfordulhatnak.
A szerző, Serge Halimi a Le Monde diplomatique szerkesztőségi igazgatójának tanácsadója.
Fordította: Kleinheincz Ferenc
