A diplomáciai színtér rendkívül mozgalmas volt az idei nyár végén, és a két legjelentősebb eseménynek nem egy nyugati ország, hanem Dél-Afrika és India adott otthont.
Kezdődött a BRICS-országok johannesburgi csúcstalálkozójával, amely augusztus 24-én ért véget. Nem sokkal később, szeptember 10-én az öt BRICS-tagország, azaz Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika ismét találkozott, a G20-ak „nyugatosabb” csúcstalálkozóján, amelynek ezúttal Újdelhi adott otthont. (1) Bár az időzítés a véletlen műve volt, azonban erősen rávilágított a két szervezet közötti különbségre, és a tükör egy mozgásban lévő világot mutatott.
A BRICS-csúcstalálkozót sokan már azelőtt kudarcra ítélték, hogy az egyáltalán elkezdődött volna. Legalábbis arra számítottak, hogy a tárgyalásokat megbénítják az India és Kína közötti nézeteltérések. De aztán a csoport hat új tag felvételével egyértelmű életjelet adott magáról. Egyes kommentátorok a bővítést „történelmi fordulópontnak”, mások csupán „PR-akciónak” tekintették. A túlzott lelkesedés éppúgy nem helyénvaló, mint a túl rövidlátó következtetések. Egy dolog biztos: több mint 20 új ország szeretne csatlakozni a BRICS-csoporthoz, és várja, hogy hamarosan felvegyék.
Ezzel szemben a másik csúcstalálkozó Újdelhiben a globális Dél országaiban egyre kritikusabban szemlélt Nyugat megerősödését kellett volna jeleznie. (2) A G20-ak találkozója azonban kudarcba fulladt, mert a gazdag országok nem tudták elfogadtatni álláspontjukat. Az eredmény még a tavalyi Bali csúcstalálkozótól is elmaradt, amely akkor még elítélte az „orosz inváziót”. A delhi zárónyilatkozat csak az „ukrajnai háborút” említi. Ezt a megfogalmazást – írta a Financial Times – „korábban Kijev támogatói, így az USA és szövetségesei is elutasították, mert azt a benyomást kelti, hogy Oroszország és Ukrajna egyaránt felelős”. (3)
Más szóval a globális Dél elítéli a háborút, de nem ért egyet a nyugati narratívával. A Financial Times úgy látja, hogy ez „súlyos csapás a nyugati országoknak, amelyek az elmúlt évet azzal töltötték, hogy folyamatosan próbálták rávenni a fejlődő országokat Moszkva elítélésére és Ukrajna támogatására”.
Az idei G20-on helyet kapott az Afrikai Unió, amely most ugyanolyan státuszt élvez, mint az Európai Unió. Ez a nyitás jeleként is értelmezhető, de kevés az esély arra, hogy megváltoztatná a G20-on belüli erőviszonyokat. Az újdelhi csúcstalálkozó kiábrándító eredményének feledtetése érdekében az amerikai elnöki hivatal és PR-emberei gyorsan elővették Joe Biden egy mindenki által jól fogadott javaslatát. Ebben egy olyan „folyosó” létrehozását jelentette be, amely Indiát az Egyesült Arab Emírségeken (EAE), Szaúd-Arábián, Jordánián és Izraelen keresztül köti össze Európával. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke szinte költői módon fogalmazta meg lelkesedését a vasútvonalat, hidrogénvezetéket és tenger alatti kábeleket előirányzó projekt iránt: „Ez a folyosó sokkal több, mint egy vasút vagy egy kábel – ez egy zöld és digitális híd a kontinensek és civilizációk között”. (4)
Nincs alternatív gazdasági modell a láthatáron
Az, hogy a folyosó hol fog futni, egyelőre nem világos, ahogyan a finanszírozása sem. A tavalyi G20-csúcstalálkozón Biden a kínai Selyemútra válaszul felvetette a Globális Infrastruktúra és Beruházási Partnerség (PGII) ötletét. Az erre szánt dollárok azonban eddig legfeljebb csepegtetve érkeztek.
A világ többi része azonban nem vár. Más országok összefognak és más „folyosókat” terveznek, például az úgynevezett Nemzetközi Észak–Déli Közlekedési Folyosót (INSTC). A tervek szerint ez Oroszországot, Iránt és Indiát kötné össze, és hamarosan csatlakozik Törökország, Kazahsztán és Omán is. (5) A Nyugat fejlesztéspolitikai ígéretei nem elegendőek ahhoz, hogy a szegény országokat vagy a feltörekvő gazdaságokat a saját táborukba csábítsák. Ez a johannesburgi csúcstalálkozó sikerében is megmutatkozik.
Ahhoz, hogy megértsük, milyen hosszú utat tett meg a Brics-szövetség, emlékeznünk kell arra, hogy a rövidítést 2001-ben Jim O’Neill amerikai közgazdász találta ki, aki a Goldman Sachs befektetési banknak dolgozott.
Akkoriban a BRIC rövidítés alatt csak négy országot értett; az „s” betű a végén csupán a többes számot jelölte. O’Neill véleménye szerint mind a négy ország várhatóan gyorsan fejlődik majd. Ezt az álláspontot képviselte két kollégája is, akik 2003-ban így becsülték meg ezt a fejlődést: „Ha minden a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor a BRIC-országok együttes gazdasági ereje, a dollárban mért bruttó hazai termékben (GDP) mérve, kevesebb mint 40 éven belül nagyobb lesz, mint a G6-országoké”. Ugyanezen előrejelzés szerint a G6-országok (USA, Japán, Németország, Franciaország, Egyesült Királyság és Olaszország) közül 2050-ben már csak az USA és Japán lesz a hat legnagyobb gazdaság között. (6)
A négy eredeti BRIC-tag végül úgy döntött, hogy – miközben még mindig tárgyalnak a nyugati országokkal a kereskedelem gyorsabb liberalizációjáról minden területen – szilárd formát adnak társulásuknak. Az első találkozót 2009-ben Oroszországban, a másodikat 2010-ben Brazíliában tartották. Dél-Afrika a 2011-ben Kínában tartott harmadik találkozón vett először részt. Azóta évente találkoznak és a csoportosulás a BRICS nevet viseli – a nagy S betű Dél-Afrikát jelöli.
A 2023. augusztusi BRICS-csúcstalálkozó már a tizenötödik volt. A tagországok azonban nem adtak klasszikus szervezeti formát a szövetségnek, így nincs elnökség vagy állandó titkárság. A csúcstalálkozót rendező ország egy évig tölti be az elnökséget, az üléseket az egyes országok hivatalnokai készítik elő. A döntéseket egyhangúlag hozzák meg. Így történt ez Johannesburgban is, amikor döntés született arról, hogy 2024. január 1-jén hat új tagot vesznek fel, ezek: Argentína, Szaúd-Arábia, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Etiópia és Irán.
Azonban a kritériumok, amelyek alapján ezt vagy azt az országot felveszik, elég átláthatatlanok. Algéria például, amelyet szövetségese, Oroszország támogatott, számított a felvételére, és nagyon csalódott volt, hogy nem került a kiválasztottak közé. Ennek oka valószínűleg nem annyira a területét tekintve legnagyobb afrikai ország rossz gazdasági helyzete, mint inkább a Marokkóval való régi viszálya volt. Mindazonáltal a gazdasági érdekek természetesen fontos szerepet játszanak a bővítési döntésekben. Elég nyilvánvaló például, hogy Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy Irán (és kisebb mértékben Egyiptom) milyen koncentrált hatalmat képvisel az energiaágazatban: a tizenegy ország, amely a jövőben BRICS+ néven lesz ismert, a világ olajtermelésének 54 százalékát ellenőrzi. Hasonló súlyuk van más fontos területeken is. A legnagyobb ritkaföldfém-lelőhelyek Brazíliában, Oroszországban és Dél-Afrikában találhatók, miközben a BRICS-tag Kína már jelenleg is a világszerte bányászott ritkaföldfémek kétharmadát adja. Argentína a világ egyik legnagyobb búza-, szója- és marhahústermelője. Az orosz gabonával, az iráni sáfránnyal és pisztáciával, az etiópiai kávéval és szezámmal, az egyiptomi naranccsal és hagymával a BRICS+ ma a mezőgazdasági termékek globális értékesítésének 23 százalékát képviseli Sébastien Abis politológus számításai szerint; az ezredforduló elején ez még csak 16 százalék volt. (7) Ezzel a BRICS+ nemcsak az élelmiszerpiacokon, hanem a legszegényebb országoknak nyújtott élelmiszersegélyek terén is hatalomra tesz szert, ahol kiterjeszthetik befolyásukat.
Mindenesetre a geopolitikai megfontolások korántsem idegenek a BRICS országoktól. Ez nem csak Kínára vonatkozik. Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök például azért kampányolt, hogy „argentin testvérei” is bekerüljenek a BRICS-csoportba, (8) többek között azért is, hogy segítse kollégáját, Alberto Fernandez-t, akinek október 22-i újraválasztása kérdéses. Lula szeretné megerősíteni negyedik legnagyobb kereskedelmi partnerét (Kína, az EU és az USA után), és ezzel elősegíteni a mindkettőjük számára előnyös fejlődést. Hogy ez a számítás beválik-e, kérdéses, mert a két argentin ellenzéki jelölt azonnal kijelentette, hogy választási siker esetén nem tartják magukat a Lulával kötött megállapodásokhoz: „Szó sem lehet arról, hogy a kommunistákkal tárgyaljak” – jelentette ki Javier Milei, a szélsőjobb új argentin sztárja Brazíliára és Kínára utalva.
Ami a Közel-Keletet illeti, a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek 2021 óta szintén tagja Irán tervezett csatlakozása (9) éppúgy nem meglepő, mint Szaúd-Arábiaé. Mindkét ország 2023 áprilisában vette fel újra a hét évvel ezelőtt felfüggesztett diplomáciai kapcsolatokat. A közeledést Kína közvetítette, valószínűleg ezért is tulajdonít Xi Jinping elnök nagy jelentőséget annak, hogy mindkét ország csatlakozzon a BRICS+-hoz.
De Narendra Modi indiai miniszterelnök, aki 2022 júniusában Újdelhiben fogadta az iráni külügyminisztert, szintén nagyon pozitívan áll Teherán csatlakozásához. Egyrészt nem akarja Kínára hagyni a terepet. Másrészt India intenzív gazdasági kapcsolatokat ápol Iránnal. A két országot a fent említett „folyosók” egyike köti össze, és az USA erős nyomása ellenére gyorsan bővítik a kereskedelmüket, amely 2022-ben elérte a 2,5 milliárd dolláros volument, ami 44 százalékos növekedés az előző évhez képest.
Az Egyiptomnak szóló meglepő meghívás érthetővé válik, ha két dolgot felismerünk: Kairó az Arab Liga székhelye, amellyel Hszi Csin-ping különösen figyelmes, annak érdekében, hogy támogassák a hszincsiangi politikáját. És mindenekelőtt Egyiptom rendelkezik a Szuezi-csatornával, amelyen keresztül a nemzetközi áruforgalom nagy része áthalad. Egy fontos geostratégiai központ tehát. Másrészt Kína szoros kapcsolatokat ápol Etiópiával, amelyet az afrikai Új Selyemút fontos láncszemének tartanak. Peking újabb diplomáciai sikert remél attól, hogy segít megoldani az Egyiptom és Etiópia közötti a Nagy Etióp Reneszánsz Gát miatti konfliktust, amelyet Addisz-Abeba épít a Kék-Níluson. (10) Kína béketeremtőként akar kitűnni – és az ellenséges USA ellenpólusaként, amelyet azzal vádol, hogy a világon mindenütt megosztó politikát folytat, sőt háborúkat szít.
A döntő kérdés az, hogy a kibővített BRICS+ csoport egy antiliberális és Nyugat-ellenes politikai blokká alakul-e át. Az öt BRICS-ország nagyon egyértelmű választ ad erre a kérdésre. Johannesburgi záróközleményükben nemcsak, hogy nem tesznek említést alternatív gazdasági modellről; ehelyett, mint minden hasonló nyugati fórumon, a szabadkereskedelmi megállapodások dicséretét zengik, amelyek kiterjesztése mellett állnak ki. Ugyanez vonatkozik a köz-magán társulásokra (PPP – public-private partnership) is, noha általánosan ismert, hogy mit jelent a képlet: a közszféra fizet, a magánszektor szedi be a profitot. Ez csak két példa. Geopolitikai szempontból sincs szó közös Nyugat-ellenes frontról. Ellenkezőleg, még belső ellentét is van: a csoport két óriása, India és Kína állandó vitában áll egymással a himalájai határ miatt. Alighogy véget ért a johannesburgi csúcstalálkozó, a kínai természeti erőforrások minisztere máris kiadott egy térképet, amelyen a vitatott területek kínai területként szerepelnek. Nem ez volt az első ilyen bemutatás, amely a nemzetközi jog szerint teljesen elfogadhatatlan.
És más tekintetben sincs sok jele a Nyugat elleni lázadásnak. India például részt vesz a Washington által kezdeményezett négyoldalú biztonsági párbeszédben (Quad), hogy segítsen megállítani Kína felemelkedését. A közel-keleti régióban az amerikai hadsereg kilenc különböző államban tart fenn támaszpontokat. Egyiptom kapja a második legnagyobb katonai támogatást Washingtontól (Izrael után), és fokozta biztonsági partnerségét az USA-val. Sem a szaúdiak, sem az egyiptomiak nem akarják felborítani a világrendet - de mindenképpen át akarják alakítani azt.
Nincs előre meghatározott ideológia
Antonio Guterres ENSZ-főtitkár Johannesburgban kijelentette: „A jelenlegi globális kormányzási intézmények a tegnapi világ kifejeződései. Ezért újra kell őket tervezni, „hogy tükrözzék a gazdasági realitásokat és a mai hatalmi logikát”. (11)
A csúcstalálkozó zárónyilatkozata azt a követelést is tartalmazza, hogy „a feltörekvő és fejlődő országoknak erőteljesebben kell képviseltetniük magukat azokban a nemzetközi szervezetekben és multilaterális vitafórumokon, amelyekben fontos szerepet játszanak”. A megoldandó főbb kérdések listáján pedig olyan konkrét követelések szerepelnek, mint az egyes országok befolyásának kiegyensúlyozása a Nemzetközi Valutaalap testületeiben, azaz a „kvóták” megváltoztatása. (12) Hasonlóképpen az ENSZ és az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformját szorgalmazzák, „beleértve Dél-Afrika, Brazília és India bevonását” – egy olyan elképzelés, amelynek Peking eddig mindig ellenállt.
A „régi világ” mindebből semmit sem akar, és nagyrészt visszautasítja a hatalom megosztásának gondolatát olyan országokkal, amelyek tegnap még az alárendeltjei voltak. „Az amerikaiakat sokkolja az a gondolat, hogy Kína nem elégszik meg az USA vezette világrendben neki szánt hellyel” – kommentálja Graham Allison, a Harvard politológusa. (13) Pekingben ezt az alárendelt pozíciót sokáig elfogadták, egészen a 2008-as válságig, amikor rájöttek, hogy az USA soha nem fogja őket egyenrangú félként kezelni. Nem Kína az egyetlen ország, amely igazságtalannak érzi a mai a rendet, ugyanakkor a gazdasági és pénzügyi ereje lehetővé teszi, hogy magával rántsa a többi szereplőt. Ez a BRICS-csúcs sikerének mélyebb magyarázata.
Ez derül ki a johannesburgi zárónyilatkozatból is. Ebben a BRICS-országok – a dollár helyett – „a nemzeti valuták fokozott használatára összpontosítanak a BRICS-országok és kereskedelmi partnereik közötti nemzetközi kereskedelemben és pénzügyi tranzakciókban”. A folyamat már sikeresen elindult, bár a dollár még mindig széles körben vezető valuta.
Az első lépéseket továbbiak követik: a kölcsönös segítségnyújtási mechanizmus megerősítése válság esetén (Contingent Reserve Arrangement, CRA) és a 2014-ben alapított „BRICS Bank” tagságának bővítése olyan országokkal, mint az Egyesült Arab Emírségek, amelyek jelentős befizetésekkel járulhatnak hozzá. A BRICS+ országok pénzügyileg felfegyverkeznek.
Melyek Johannesburg tanulságai? Az eredményeket semmiképpen sem szabad a múlt szemüvegén keresztül szemlélni. A BRICS+ nem pusztán diplomáciai kirakat, és nem is NATO-stílusú szövetség. A fejlemény inkább azt mutatja, hogy a feltörekvő országok képesek arra, hogy a megkötött szerződésekben nemzeti érdekeikhez igazodjanak, és ne mereven előre meghatározott ideológiai táborokhoz, mint a hidegháború idején.
„A legtöbb ország – mondja Graham Allison – nem hajlandó választani a biztonságukhoz nélkülözhetetlen USA és a jólétükhöz nélkülözhetetlen Kína között.” Érdekkülönbségeik és még véleménykülönbségeik sem elég nagyok ahhoz, hogy eltántorítsák őket attól, hogy együtt akarjanak cselekedni – egy új világrend felé orientálódva. A folyamat most már elkezdődött.
Németből https://monde-diplomatique.de/ fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
