hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az európai cinizmus

Az öreg kontinens kapui elé tömegesen érkeznek a migránsok, miközben a befogadó szolgálatok túlterheltek, a jobboldal inváziót kiált, a baloldal megosztott, az európai fővárosok áthárítják a felelősséget… majd szinte mindenki mással foglalkozik, egészen a következő „válságig”. Európából nézve a forgatókönyv ismerős. De Afrikából nézve?

Ha az újságírók vagy a politikusok egyáltalán megemlítik azokat az országokat, ahonnan migránsok érkeznek, akkor csak azért teszik, hogy megkülönböztessék a „menekülteket” és a „migránsokat”. Menekültek azok, akik egy háborús országból érkeztek, és emiatt bizonyos mértékű figyelmet és megértést érdemelnek, míg a „migránsoknak”, akik gazdasági okokból hagyták el az országukat, nem jár a vendégszeretet. „Ha az emberek nem jogosultak a menedékjogra, mint a most érkező migránsok, akik Elefántcsontpartról, Gambiából, Szenegálból és Tunéziából jöttek, akkor vissza kell küldeni őket a saját országukba” - magyarázta a francia belügyminiszter, Gérald Darmanin, miután nyolcezer száműzött szállt partra Lampedusán (TF1, szeptember 19.).

A média általában rendkívül homályosan írja le, miért vándorol el valaki például Szenegálból. Pedig az olyan általános kifejezések, mint „menekülés a szegénység elől” vagy egy „jobb jövő keresése”, Szenegálban kézzelfogható valóságra utalnak. A halászati megállapodások valóságára például, amelyek lehetővé teszik az európaiak és a kínaiak számára, hogy vonóhálós hajókkal halásszák le az óceánokat, amelyekkel egyetlen út során annyi halat tudnak kiemelni, amennyit egy helyi hajó egy év alatt gyűjt össze. Kézzelfogható valóság továbbá a földek kisajátítása a külföldi befektetők érdekében, akik elüldözik a gazdákat, hogy a megélhetést biztosító növények rovására, mint például a cirok és a köles inkább nagyban eladható terményeket termesszenek. A gazdasági okokból való menekülést fokozza a globális felmelegedés is, amely hatással van a termésre a rövidebb nedves évszakokkal, a gyakoribb árvizekkel és aszályokkal, a terjeszkedő sivataggal, a tengerszint emelkedésével, az erodálódó partokkal és a szikesedő talajjal. Végső soron az a politikai elnyomás gyorsítja fel az elvándorlási folyamatot, amelyet Macky Sall elnök, a Quai d’Orsay barátja irányít.

Afrikai szemmel az európai politika a képmutatásáról ismert. A harcias retorika mellett megállapodások, egyezmények és információs irodák szervezik az afrikai dolgozók kivándorlását, hogy pótolják a munkaerőhiányt és az elöregedő európai népességet. Franciaország szenegáli orvosokat hoz be, Olaszország algériai és elefántcsontparti építőipari munkásokat, Spanyolország marokkói idénymunkásokat alkalmaz a mezőgazdaságban és a turizmusban. Németország a közelmúltban jelentette be, hogy öt toborzóközpontot nyit magasan képzett munkavállalók számára Ghánában, Marokkóban, Tunéziában, Egyiptomban és Nigériában. Ahogy Aly Tandian szociológus elemzi, az afrikai országok „inkubátorokként működnek: a szakemberek ott születnek, ott kapnak oktatást és képesítést, majd más célállomásokra távoznak (1)".

Az európaiak a diplomások közül válogatnak, és ezzel különböző szerencsétlenségeket okoznak. Ez meghatározza az afrikai országokban azokat a rossz közállapotokat, amelyek miatt végső megoldásként a fiatalok az öreg kontinens felé veszik az irányt. Amikor azután megérkeznek Lampedusára, zárt ajtót találnak. Ugyanakkor a szenegáli televízióban és rádióban az olaszországi Piemont régió volof nyelven közvetít egy dalt: „A jó életet akarva nem szabad, hogy feláldozd magad. Az élet értékes, a tenger veszélyes (2)”.

Az európai cinizmus pedig halálos.

Fordította: Morva Judit

Benoit Bréville

Történész, újságíró, végzettsége University of Paris-I-Panthéon-Sorbonne.

(1Idézi a The Conversation, 2023. február 28.

(2Il Fatto quotidiano [Napi tény], Róma, 2023.szeptember 22.

Megosztás