A 2023. június 22-23-án Párizsban tartott „Új Globális Pénzügyi Paktum” csúcstalálkozó rávilágított a gazdag országok és a déli országok közötti szakadékra. Míg az utóbbiaknak nagy összegű finanszírozásra van szükségük a nem miattuk bekövetkező, de őket súlyosan sújtó éghajlati válság kezelésére, addig a gazdag országok megelégszenek a homályos ígéretekkel. A déli országok ismét sürgették a nagyrészt az Egyesült Államok által uralt Nemzetközi Monetáris Rendszer átalakítását, és új pénzügyi eszközök bevezetését követelték, amelyek lehetővé teszik számukra az ökológiai átállás finanszírozását. Különösen a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által kidolgozott Különleges Lehívási Jogok (SDR) használatát.
A rövidítés egy ideje már hivatalos felszólalásokban is megjelenik. Idén január 20-án az ENSZ Afrikáért felelős makroökonómiai osztályának igazgatója, Adam Elhiraika ugyanezt a megoldást vetette fel az afrikai kontinensnek a covid–19 világjárvány társadalmi-gazdasági következmények kezelésére. (1) Ő csak visszhangozza számos szakértő javaslatát, Joseph Stiglitz-től – a Világbank korábbi vezető közgazdászától, aki 2001-ben elnyerte az Alfred Nobel emlékére a Bank of Sweden által alapított közgazdaságtudományi díjat – Mark Weisbrot-ig, a Center for Policy and Economic Research (CEPR) munkatársáig. És mi van akkor, ha – ahogy ők sugallják – a jelenlegi gazdasági válság megoldása már itt van, a szemünk előtt?
Formálisan az SDR egy hitelkeret, amelyet az országok központi bankjainak nyújtanak, az IMF tőkéjében való részesedésük arányában, a hivatalos devizatartalékok kiegészítésére. Ez tehát egy olyan eszköz, amely a kormányok rendelkezésére áll külső tranzakcióik finanszírozására. Az SDR-t 1969-ben hozták létre az 1944-es Bretton Woods-i megállapodásból kialakult Nemzetközi Monetáris Rendszer működésképtelensége miatt. Az Egyesült Államok a saját valutáját, a dollárt tette meg az IMF „kulcsvalutájának”, és ez lett a második világháború után létrehozott „pax americana” egyik fő tartóoszlopa. John Maynard Keynes brit közgazdász hosszú távon irreálisnak tartotta és ezért ellenezte a dollárstandard ötletét, és sikertelenül, egy valóban nemzetközi valuta, a bancor létrehozását javasolta.
A dolláralapú IMF nagyon hamar problémákkal küzdött, a világgazdaságban egymást váltották a likviditáshiányos és a dollárfeleslegek időszakai. Ez a működési zavar a „Triffin-paradoxonnal” magyarázható, amely szerint egy olyan nemzeti valuta, amelynek létrehozása a kibocsátó ország politikájától függ, nem tudja betölteni a kereskedelem fejlődéséhez és a különböző országok fizetési mérlegének finanszírozásához igazodó nemzetközi valuta szerepét. Pedig az IMF egyik feladata éppen a nemzetközi likviditás szabályozása volt, hogy minden ország a szükségleteinek megfelelően férhessen hozzá a likviditáshoz. A problémával szembesülve az IMF, a monetáris stabilitás garantálója, létrehozta az SDR-t: ez egy új globális tartalékeszköz, amely képes támogatni a kereskedelem és a pénzügyi igények bővülését, még dollárhiány esetén is.
„A legjobb mechanizmus a globális likviditás kezelésére”
Az SDR értékét egy valutakosár alapján határozzák meg, amely, mint maga az SDR értéke is, változott az idők során. 2016 óta, különböző súlyozással, öt valutát vesznek figyelembe: a dollárt, az eurót, a font sterlinget, a jent és a renminbit. (2) Az SDR legfőbb előnye, hogy politikai semlegesség mellett tudja biztosítani a nemzetközi likviditást. Az SDR kínálata nem függ az USA fizetési mérlegének helyzetétől. Az IMF égisze alatt multilaterálisan kezelik.
2009-ben az SDR-t erősen megtámogatta a Kínai Népbank elnöke, Zhou Xiaochuan. Egy olyan időszakban, amikor az IMF történetének legnagyobb összegű kiutalásait hajtotta végre (2007 és 2009 között 182,6 milliárd dollárt, szemben az 1970–72 közötti 9,3 milliárd dollárral és az 1978–81 közötti 12,1 milliárd dollárral), Zhou Xiaochuan egy globális központi bank alapjának képzelte el a washingtoni székhelyű intézményt, amely képes lehet a nemzetközi likviditás kezelésére, miközben globálisan fenntarthatóak lesznek a stabil árak. E vízió szerint az SDR az egyik eleme lenne a nemzetközi monetáris likviditásnak, amely kiegészíti a dollárt vagy akár annak alternatívája is lehetne. Ugyanakkor Kína és a feltörekvő országok azt követelték, hogy az IMF vizsgálja felül a szavazati jogokat, hogy azok tükrözzék jelenlegi gazdasági súlyukat. (3)
Ugyanebben az évben, 2009-ben az Egyesült Nemzetek számára készített „A Nemzetközi Monetáris és Pénzügyi Rendszer reformja a globális válság után” című Stiglitz-jelentés az SDR-t mutatta be mint „a legjobb mechanizmust a globális likviditás kezelésére”. (4) A dokumentum évi 150 és 300 milliárd dollár közötti kibocsátást szorgalmaz, három alapelv mentén. Az SDR-kibocsátást indexálnák a világkereskedelem növekedéséhez, és ez fedezné a tagországok számára a szükséges éves devizatartalék-többletet. Az SDR megkönnyítené a legkevésbé fejlett országok finanszírozását azáltal, hogy az IMF kedvező feltételekkel, magasabb összegű hiteleket nyújthatna részükre. Az SDR-kibocsátásoknak anticiklikus szerepe is lenne: amikor lelassul a növekedés a világban, akkor lehetne több SDR-t kibocsátani, így az IMF az országok központi bankjaihoz hasonlóan végső hitelezőként működne. Bár a G20-ak 2009. áprilisi londoni találkozóján úgy döntöttek, hogy 500 milliárd dollárral növelik az IMF forrásait, hogy a Bretton Woods-i intézmény több hitelt, különösen SDR formájában, tudjon kihelyezni a másodlagos jelzálogpiaci válság miatt nehéz helyzetbe került országoknak, Stiglitz javaslata nem talált meghallgatásra.
A 2015-ben, a párizsi COP21 konferencián elhangzott egy másik javaslat, amely „zöld SDR-t” jelentene – ezt az ENSZ által kezelt Zöld Éghajlatvédelmi Alapba helyeznék el. Ennek a Zöld Alapnak a célja a fejlődő országok energiaátalakításának finanszírozása. Befizető lenne az a huszonegy ország – köztük Kína –, amely az üvegházhatású gázok kibocsátásának nagy részéért felelős. (5) Ezek az országok az IMF-nél SDR-ben tartott devizatartalékaik egy részét utalnák át a Zöld Alapba. E források felhasználásáról a befizetők döntenének az IMF-től teljesen függetlenül. Ebben az esetben az SDR az energiaátálláshoz szükséges észak–déli pénzügyi transzfert jelentene. Így az északi országok letudnák az ökológiai adósságuk egy részét. Ehhez azonban, az északi országoknak el kellene ismerniük történelmi felelősségüket az éghajlatváltozásért...
Előnyei ellenére azonban az SDR használatának megvannak a maga korlátai, amelyek felvetik a kérdést: vajon ez-e a legjobb módja a Nemzetközi Monetáris Rendszer reformjának? Nem feltétlenül. Először is azért, mert az SDR szétosztása egyenlőtlen: nem azoknak osztják szét, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, hanem az IMF tőkéjében lévő kvóták szerint, vagyis... a leggazdagabb országok kapnák a legtöbb SDR-t. Másodszor, az SDR nem valódi nemzetközi fizetőeszköz. Ahogy az IMF rámutat: „Az SDR nem valuta. Az SDR-állományokat át kell váltani külföldi valutára, hogy fizetőeszközként vagy devizapiaci intervenciós eszközként lehessen használni”. (6)] Azonban egy CEPR tanulmány kimutatta, hogy az SDR, azáltal, hogy felhasználható egy ország fizetési mérlegének kiegyensúlyozására, többlet-likviditást csatol vissza az ország gazdasági körforgásába; tehát az SDR ugyan nem „valuta”, de többlet-likviditást „szabadíthat fel”. (7) Az SDR felhasználásának harmadik módja, ahogyan azt a tavaly júniusi párizsi csúcstalálkozón javasolták, és ahogyan azt e cikk elején említettük, 100 milliárd US dollárnak megfelelő SDR mozgósítása a legnehezebb helyzetben lévő országok számára, különösen annak érdekében, hogy lendületet kapjon az IMF új eszköze, a Rugalmassági és Fenntarthatósági Alap [Resilience and Sustainability Trust (RST)]. Egyébként az SDR nem egy stabil monetáris standard, hiszen az SDR értéke a kosárban szereplő valuták súlyától és árfolyamától függ. Ahhoz pedig, hogy egy valuta elszámolási egységként működhessen, stabil értékkel kell rendelkeznie. Végül meg kell jegyeznünk, az IMF nem központi bank, nincs pénzteremtési hatásköre, így a nemzetközi likviditás biztosítása az SDR-ekkel csak korlátozott mértékű lehet.
Az IMF szerepe egyelőre a pénzügyi források újraelosztására korlátozódik, amelyek összegéről a tagországok döntenek. Feladatának átalakítása tehát az intézmény reformját jelentené. Legalább három feltételnek kellene teljesülnie. Az IMF-et – jelenleg azok a fejlett országok vezetik, amelyeknek a legitimitása megkérdőjeleződött – demokratizálni kellene azt. Az Egyesült Államok és Európa ezt azonban ellenzi: a szavazati jogok felülvizsgálata, amelyet Kína és a feltörekvő országok a másodlagos jelzálogpiaci válság nyomán akartak, Washington de facto vétójába ütközött. Felmerül az IMF státuszának megváltoztatása is, amely nem egy valódi bank, és így nem képes a világgazdaság igényeinek megfelelően pénzt teremteni, hanem egy Alap, ahol a hitelezés a tagországoktól függ. Végezetül, ha az SDR-t nemzetközi pénzzé, a különböző nemzeti valutáktól független és azok felett álló nemzetközi valutává akarjuk átalakítani, akkor megkérdőjelezzük a kulcsvaluta logikáját, és szakítanunk kell az USD domináns szerepével a Nemzetközi Monetáris Rendszeren belül.
Politikai szempontból megfelelőek-e mindehhez a feltételek? Az ember hajlamos lenne azt gondolni, hogy az utóbbi idők változásai az IMF-en belül egy kedvező forgatókönyvet körvonalaznak az SDR szerepének kiteljesedése irányába. Valóban elmozdultunk egy többpólusú IMF felé, nőtt az euró és a renminbi – a dollár versenytársai – szerepe, ami összhangban van az SDR logikájával, amely egy „valutakosár”: összetétele tükrözi ezt a monetáris többpólusúságot. És mégis, miközben a dollár súlya a Nemzetközi Monetáris Rendszerben csökkent, a zöldhasú továbbra is erősen dominál. Még mindig messze a leggyakrabban használt valuta a devizatranzakciókban (44%, szemben az euró 16%-ával, a jen 8%-ával és a renminbi mindössze 2%-ával 2019-ben) (8) . A kínai valuta nemzetközi használata még mindig csekély, a nyolcadik helyen áll, messze lemaradva a dollár és az euró mögött.
Amerikai vonakodás
Ebben a helyzetben nem valószínű, hogy az Egyesült Államok feladja domináns pozícióját. Ezt támasztják alá az európai országok és Oroszország ellen nemrégiben bevetett, extraterritoriális szankciók, amelynek célja a dollár nemzetközi használatának és így a stratégiai és kereskedelmi érdekeinek a védelme. De ezt mutatja az is, hogy a fizetési nehézségekkel küzdő országoknál az USA előnyben részesíti a kétoldalú segélyezést – pedig 2021 augusztusában beleegyezett abba, hogy a nemzetközi gazdasági válság kezelésére az IMF 650 milliárd dollárnak megfelelő SDR-t kapjon a világgazdaság likviditási hiányának és a tagországok hivatalos tartalékainak kiegészítésére. Az USA azonban a központi bankok közötti úgynevezett „swap” megállapodásokat preferálja, amikor is a nemzeti valutáért cserébe likviditáshoz juthatnak, különösen dollárhoz, de persze a kiválasztott, a geopolitika terén „megfelelően” viselkedő országok.
Mivel korunk nem az együttműködés időszaka, elképzelhető, hogy a Nemzetközi Monetáris Rendszer tovább repedezik egy nem együttműködő forgatókönyv alapján, amely belefuthat egy „valutaháborúba”. A digitális gazdaság megjelenése és annak újításai a monetáris szférában valószínűleg fontos szerepet játszanak majd. Ebben Kína élen jár, hiszen a 2022-es téli olimpiai játékokkal egy időben bevezette a Digitális Központi Banki Valutát, az e-jüant – és ezt kívánja felhasználni a dollár ellensúlyozására azáltal, hogy az új selyemút stratégia (9) keretében kapcsolatot teremt más afrikai és ázsiai partnerországok központi banki valutáival. Az Európai Unió a maga részéről úgy döntött, hogy 2024-ig szintén elindítja a digitális euró projektet. Ez megkönnyíti majd az euró nemzetközi szerepvállalását. Ezeknek a Központi Banki Digitális Valutáknak az együttélése lehet majd a Nemzetközi Monetáris és Pénzügyi Rendszer jövőbeli átalakulásának középponti eleme.
Egy valutaháború azonban sokat ártana számos országnak. Akadályozná a növekedést, mert a világgazdaság széttöredezne a nagy valuták befolyása alatt álló, egymással ellentétes valutaövezetek között. A bolygó globális problémái, kezdve az éghajlatváltozással, elengedhetetlenné teszik, hogy ezt elkerüljük, és megállapodjunk egy globális többoldalú keretrendszerről. Ennek az új keretnek két pillére lehetne. Egyrészt szükség van egy multilaterális felügyeleti rendszerre, amely a főbb pénzügyi szereplők, különösen a 2007–2008-as globális pénzügyi válság középpontjában álló nagybankok rendszerszintű kockázata felett örködik. Ez a felügyeleti rendszer már létezik, mivel a G20-ak 2009-ben létrehozták. Másodszor, ki kell alakítani egy nemzetközi finanszírozási rendszert az éghajlatváltozásnak leginkább kitett országok számára. Számos közelmúltbeli kezdeményezés már ebbe az irányba halad, nevezetesen a már említett Zöld Éghajlatvédelmi Alap létrehozása. A kialakítandó új pénzügyi mechanizmusok részeként döntés születhetne az IMF által ex nihilo létrehozott SDR-kínálat bővítéséről. Ez a Nemzetközi Monetáris Rendszer kettős átalakulását eredményezné: egyrészt az SDR-kibocsátások közvetlenül kapcsolódnának a nemzetközi likviditási igényekhez, és így az IMF a globális pénzügyi rendszer végső hitelezőjévé válna; másrészt a Nemzetközi Monetáris Rendszer jelenlegi logikája, amelyet még mindig nagyrészt a dollár ural, átalakulna. Ez lehetne az első lépés a Nemzetközi Monetáris Rendszer megújítása felé, és ez nagyrészt megfelelne a Keynes által Bretton Woodsban javasolt irányvonalnak.
A szerző, Dominique Plihon nyugalmazott egyetemi professzor (Sorbonne Paris Nord) és az ATTAC – Association pour la taxation des transactions financières et pour l’action citoyenne [Alakulat a Tőke Tranzakciók Adóztatására az Állampolgárok céljára] – tudományos tanácsának tagja.
Fordította: Morva Judit
