1921-ben, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), amelynek élén negyedszázadon át Pierre de Coubertin állt, Párizst bízta meg a VIII. olimpiai játékok megrendezésével 1924. július 5. és 27. között. A francia kormány úgy gondolta, hogy ez az esemény segít majd lezárni a Nagy Háborút, és példátlan méretű sportünnepet akart a világnak kínálni. A játékokon 44 nemzet több mint 3000 sportolója vett részt. Az esemény nagyságrendje és az általa vonzott tömegek miatt a rendező országnak néhány év alatt drága infrastruktúrát kellett kiépítenie és olyan logisztikát kialakítania, amely megfelel a NOB előírásainak. Ennek a gazdasági és társadalmi kihívásnak rengeteg ellentmondásos helyzettel kell megküzdenie.
A szervezők ígérete szerint turisták, nézők és újságírók özönét vonzzák majd a játékok. A Le Rappel című napilap 1923. december 15-i száma szerint „300 000 szállást” kell majd biztosítani a látogatók számára, míg a Le Petit journal 1923. október 25-i száma „minden korábbi inváziót felülmúló külföldi tömegtől” tartott. A háború következtében a fővárosban súlyos lakhatási válság alakult ki, sokan maradtak fedél nélkül. Míg a szálloda- és ingatlantulajdonosok jó lehetőséget láttak az olimpiai játékokban arra, hogy profitáljanak a turisták áradatából, a leghátrányosabb körülmények között élő bérlők attól tartottak, hogy kidobják őket otthonukból. Ez a probléma látens tiltakozást szított, amelyet a párizsi városi tanácsban a szocialista Luquet képviselt, aki szerint „helytelen választás a lakhatási válság közepette olimpiai játékokat rendezni.” (1)
1924 telén és tavaszán politikai meggyőződéstől függetlenül minden újság arról számolt be, hogy a fővárosi szállodákból kiteszik a bérlőket, hogy helyet csináljanak a gazdag turistáknak. Különösen riasztó volt a helyzet a Latin negyedben. A L’Excelsior 1924. február 24-i száma azt állította, hogy a szállodatulajdonosok ezer diákot dobtak ki, hogy szállásukat a játékok idejére várt vendégek számára foglalják le. Amikor ezt egy újságban szóvá tették, egy szállodatulajdonos így válaszolt: „Mi átlagosan havi 250 és 300 frankért adjuk ki ezeket a szobákat. Milyen alapon akarják megakadályozni, hogy 500 és 600 frankért adhassuk ki őket? Olyan drágán adjuk ki a szállást, amilyenen tudjuk”. Hogy kiszorítsák a diákokat, a szálloda vezetői a havi lakbért megfizethetetlenül magas napidíjakká alakították át. A L’Est républicain 1924. március 24-i száma egy olyan diák példáját hozta fel, akinek az lakbére havi 200 frankról napi 40 frankra nőtt.
A helyzet heves vitát váltott ki a Parlamentben. Egyes képviselők a kilakoltatások betiltását követelték, de a kormány csupán azt ígérte, hogy „segíteni fog a legszerencsétlenebb diákokon.” (2) Ezért lefoglalt a kormány egy bentlakásos iskolát, ahol a nyár folyamán akár 300 embert is el tudnak majd helyezni. Az viszont fel se merült, hogy beavatkozzanak a szállodások ügyeibe. Amúgy nem a diákok voltak az egyetlenek, akiket kiszolgáltatottá tettek az ingatlantulajdonosok stratégiái. 1924. április 13-án a Union nationale des combattants (UNC) [Hadviseltek országos szövetsége] elnöke levelet írt az igazságügyi miniszternek, amelyben aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy versenyhelyzetbe kerültek a háborús sebesültek a „gazdag vendégekkel”. Példaként említette, hogy a külvárosban egy ügynökség „1000 frankot ajánlott fel egy szobáért, amelyet 260 frankért bérelt egy rokkant.” (3)
A stadion kiválasztása más nézeteltéréseket is felvetett. A NOB felkérte Párizs városát, hogy korszerűsítse a XVIII. század végén épült Parc des Princes-t. A város ezt elutasította, és az 1919-ben a Bois de Vincennes-ben épült Pershing-stadiont javasolta. Az ügy egy ideig megoldhatatlannak tűnt, olyannyira, hogy Édouard Herriot, Lyon polgármestere azt javasolta, hogy az eseményt helyezzék át Lyonba. Végül a Colombes-i stadion felújítása mellett döntöttek, amely északnyugatra, tizenvalahány kilométerre van a fővárostól. A Porte des Lilas közelében épült meg a Tourelles olimpiai uszoda, amelyet ma a Georges Vallerey nevet viseli; emiatt az uszoda miatt hívják egyébként a közelében lévő Külügyi Főigazgatóság (DGSE – a francia hírszerzés) épületét „uszodának”.
Az a döntés, hogy a stadiont Párizson kívülre helyezik át, megannyi logisztikai, megközelíthetőségi és szállásproblémát vetett fel a sportolók számára. A NOB és egyes külföldi küldöttségek nyomására, akik nem tudták hol elszállásolni sportolóikat, a szervezők megtervezték a történelem első olimpiai faluját. Colombes-ban „bájos kis faházakat építettek, amelyekben a versenyzőkön kívül számos pihenőhelyiség, könyvtár, étterem, fürdőszoba, zuhanyzó és fodrászat is helyet kapott” – olvasható a Je sais tout című havilap 1924. áprilisi számában. Míg az olimpiai hetek alatt a falu mintegy 1500 sportoló elszállásolását tette lehetővé, addig az Egyesült Államok küldöttsége inkább a Rocquencourt-i kastélyban kvártélyozta be magát, amelyet erre az alkalomra bérelt ki.
A szervezőknek logisztikai kihívásokkal is szembe kellett nézniük: hogyan juttassák el a több tízezer látogatót a versenyek helyszíneire. A repülő taxik ötlete még nem merült fel, de a kor mérnökei sem voltak találékonyság híján. Mozgó járdákat, aerobuszokat, légvasutakat és pilonok által tartott kábelekre függesztett vagonokat, egyfajta városi drótkötélpályát is megálmodtak.
A Vasúti társaság végül is megelégedett azzal, hogy a versenyek napján különvonatokat helyezzen üzembe Colombes és Párizs között. Külön villamos- és autóbuszjáratokat is indítottak, ugyanakkor megemelték a viteldíjakat: a menettérti jegy árát pl. 1,75 frankról 5 frankra. Ezzel egy időben javasolta a párizsi városi tanács, hogy a közlekedési dugók és balesetek elkerülése érdekében építsenek, Franciaországban most először, egy olyan utat a főváros és Colombes között, amely kizárólag az autók számára van fenntartva. Ezzel annak a néhány gazdag embernek akartak a kedvében járni, akiknek az 1920-as évek elején már volt magánautójuk.
A munkásszervezetek körében halk tiltakozást váltott ki az eseménynek a megélhetési költségekre és a viteldíjakra gyakorolt hatása. Szerintük a dolgozó tömegeket, akiket távoltartanak a stadionoktól és a lelátóktól, nem érdeklik az események. Így eljöttnek látták az időt arra, hogy a sportnak azt a másfajta elképzelését népszerűsítsék, amelyet a századforduló óta számos országban létrejött munkás sportegyesületek támogattak. A munkássportban kevésbé a versengés, mint a testvériesség a fontos, és ez alternatívát kínál a nemzeti sportszövetségekkel szemben, amelyeket burzsoá, nacionalista és soviniszta kultúrával átitatottnak tartottak.
Az 1920-as tours-i kongresszus után a Szocialista Sport- és Tornaszövetség kettészakadt: a Fédération sportive du travail (FST) az új Francia Kommunista Párthoz került közel, míg az Union des sociétés du sport et de gymnastique du travail (USSGT) az SFIO (Szocialista Párthoz) maradt közel. (4) A két szövetség 1934-ben egyesült újra, a szélsőjobboldal felemelkedése miatt.
Az 1924-es olimpiai játékok idején az FST saját nemzetközi sportfesztivált szervezett. A francia sajtó nagy része, a L’Humanité kivételével, nem sokat foglalkozott a munkás összejövetellel. 1924. július 5-én, az olimpia megnyitó ünnepségének napján, amely a Notre-Dame-ban tartott istentisztelettel kezdődött, a kommunista napilap erről azt írta, hogy ez a groteszk esemény csak „egy újabb bizonyítéka a vezetők mérhetetlen ostobaságának, akik állítólag fel akarják támasztani a legendás olimpiai ünnepélyességet, ebben a gyomorforgató korszakban, amely csak a széfek felszentelésére hivatott.” Viszont dicsérte az újság azt a bajtársiassági szellemet, amely a július 13. és 15. között a Pershing stadionban összegyűlt munkás résztvevőket jellemezte. A szervezők örömmel jelentették, hogy ez az első alkalom a háború óta, hogy közösen vesznek részt francia, német és orosz sportolók egy sporteseményen.
Merthogy a NOB úgy döntött, hogy nem hívja meg a két utóbbi országot, mivel lehetetlen lett volna garantálni a német küldöttség biztonságát, Oroszországot viszont a bolsevik forradalom vetette ki a nemzetközi színtérről. Az olimpiai játékok ambivalenciái lendületet adtak a két világháború között az ilyen jellegű munkássporteseményeknek, amelyek valóságos ellenolimpiákká váltak. (5) Frankfurtban 1925-ben tizenegy nemzet 1100 sportolója vett részt a Munkásjátékokon. 1934-ben a „háború és a fasizmus elleni nemzetközi találkozó” 3000 sportolót és 18 küldöttséget hozott össze Párizsban. Bár a huszadik század második felében az ilyen eseményeknek nem sikerült létrehozniuk egy sport-ellenkultúrát, de megkérdőjelezik a nemzetközi sportesemények formáját és logikáját, amelyeken a L’Humanité 1924. július 27-i száma szerint „a sportolók nem a sportot, hanem a nemzeti imperializmusukat képviselték.”
Fordította: Drechsler Ágnes
