Egy fagyos januári szombat reggel Saint-Renan (Finistère) bevásárlóövezetében. Christine Floch éppen az Action boltba tart, hogy „néhány ezt-azt” vásároljon. A parkolóban találkozunk, mutatja az okostelefonját. „Minden nap felmegyek az EDF alkalmazásra, hogy ellenőrizzem a kiadásaimat. Lássuk csak... Még csak 20-a van, és máris elértem a múlt havi kiadások összegét... ". Lesújtottan teszi el a készüléket, majd összedörzsöli a kezét, hogy felmelegítse. „Februárra újabb 10%-os emelést jelentenek be? Mégis meddig fog ez így menni? Az energiatakarékosságról beszélnek nekünk, de mi már régóta 19 fok alatt fűtünk! Jó is lenne, ha megengedhetnénk magunknak 19 fokot...”. Ami egyeseknek takarékosság, az másoknak maga a luxus. „Két évvel ezelőtt a lányommal laktam. Most egyedül vagyok, de a villanyszámlám megduplázódott.” Ezentúl Christine Floch majd még lejjebb tekeri a fűtést, még egy plusz pulóvert vesz fel, és ritkábban fog mosni.
„Igencsak leleményesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember boldogulni tudjon” – foglalja össze a hatvanas éveiben járó házi segítségnyújtó, „de tényleg el nem tudom képzelni, hogyan sikerül nekik. Az idős emberek, akiknél dolgozik, „gyakran nem fűtenek már, csak egy szobát”. És közülük egyre többen keresnek munkát, mondja Cendrine Perquis, a szomszédos város Munkaügyi Központjának tanácsadója. „Éppen tegnap járt nálam például egy hetvenes éveiben járó házaspár, miután megkapták a horribilis villanyszámlájukat. Sokan, akik a minimális öregségi nyugdíjból [1 012 euró] élnek, már rég nem esznek napi háromszor, úgyhogy az ennivalón már nem tudnak spórolni. Ráadásul „itt vidéken a legtöbb ember olyan, többnyire régi házban lakik, amely nehezen fűthető, kiszökik belőle a meleg, korszerűsítésre meg nincs pénzük”.
„Hogy ugyanúgy érezzék magukat a gyerekeink, mint a többiek”.
„Teljes csőd!” panaszkodik kétségbeesetten Josiane, a hatvanas éveiben járó nyugdíjas asszony, miközben sorára vár, hogy átvehesse az élelmiszercsomagját a bresti népi segélyezési szervezettől. A lakbér, a biztosítás, az egészségbiztosítás, a villany- és telefonszámlák kifizetése után alig marad neki a megélhetésre. „16 éves koromban kezdtem el dolgozni az értékesítésben, majd a karbantartásban, és ma havi 907 eurót kapok nyugdíjként, ami kevesebb, mint a minimális öregségi nyugdíj. Kénytelen vagyok segítséget kérni, másképp nem megy. Ez nem igazságos” – zárja mondandóját, nagy, kopott kabátjába burkolózva, szemöldökéig lehúzott sapkával, az arca szinte ki se látszik a nyakára tekert sáljából, amely mögött mintha el is akarna tűnni. Bastien Caban, a 28 kirendeltséggel rendelkező Finistère-i népi segélyezési szervezet vezetője a számítógépén mutatja: „Csak a bresti kirendeltségen január 1-je óta már 750 új kérelmet regisztráltunk (az élelmiszersegélyre, amely maximum 12 főre igényelhető). A megyében 2023-ban 26 239 embernek segítettünk: ez 27%-kal több, mint 2022-ben.” Ezek között egyre több a nyugdíjasok, az egyszülős családok, a munkahellyel rendelkező szegények és a diákok száma, „akik korábban még meg tudták oldani valahogy, de ma már nem.”
Ez a helyzet Dávid esetében is, aki egy műszaki főiskola hallgatója. Az önkéntes, aki az egyesület kék mellényét viseli, megnézi azt a lapot, amely meghatározza, körülményei függvényében ki milyen mennyiségre jogosult. „Két doboz tejre vagy jogosult”, mondja neki a dobozokkal és üvegekkel teli polc előtt, miközben átnyújtja neki a két doboz tejet. Majd így folytatja: „Régebben soha nem adtunk személyenként háromnál kevesebbet. De egyre többeket támogatunk, és egyre kevesebbet tudunk összegyűjteni. Igyekszünk, hogy teljes legyen a kínálat: hús, hal, gyümölcs és zöldség, valamint „élvezeti” termék is, de ez egyre nehezebb. Ha azt akarjuk, hogy mindenkinek jusson egy kevés, akkor még kisebb porciókra kell elosztanunk”.
Majd Dávid elindul a hónapról hónapra egyre könnyebb élelmiszeres bőröndjével a két kilométerre lévő egyetemi kampuszra, ahol lakik. Kevesebb mint egy hét múlva, amikor elfogy ez az élelmiszercsomagja, ismét sorba fog állni élelmiszerért, de ezúttal a Nyugat-Bretagne-i Egyetem Természettudományi és Technológiai Karának aulájában lévő kis terem előtt. Az Agora szolidaritási élelmiszerboltban kedvezményes áron vásárolhatnak bizonyos szociális kritériumoknak megfelelő diákok. A boltot délután fél öt és fél hét között csaknem négyszáz diák lepi el, és a számuk egyre csak nő. „Egyelőre senkit sem utasítunk el” – mondja Mathilde Jaouen, az egyesület egyik vezetője. De néhány év múlva lehet, hogy korlátoznunk kell majd a kedvezményezettek számát, mert nem lesz már elég árunk. A Restos du cœur [jótékonysági ingyenkonyha – a ford.] és a katolikus segélyszervezet szintén aggódik.
12.30 van a Népi segélyezési szervezetben, szünetet tartanak az önkéntesek, majd 14.30-kor folytatódik a szétosztás. Muriel, a délelőtt utolsó kedvezményezettje, a parkoló felé tolja a bevásárlókocsiját, ahol a férje várja. „Utoljára novemberben voltunk itt”– mondja mintegy mentegetőzve. Férje segít neki elpakolni az árut az autó csomagtartójába, és elmagyarázza: „Most eléggé zűrös a helyzet, mert sok pénzt költöttünk az ünnepek alatt. Három gyermekünk van. Mi tudunk nélkülözni. De a gyerekek... Ráadásul még mindig hisznek a Mikulásban...”. „Azt szeretnénk, hogy ugyanúgy érezzék magukat, mint a többi gyerek” – teszi hozzá Muriel. Sokan osztoznak ebben az „ugyanolyannak lenni” törekvésben azok közül, akikkel találkozunk.
Ez motiválja Josiane-t, amikor unokái születésnapját étteremben tartja: a La Cantoche-ban, a bresti Recouvrance munkásnegyedben található közösségi létesítményben, amely egységes menüt kínál a vendégek jövedelméhez igazított áron. Rántottát ettek, tejfölös gombás pulykasültet és csokoládétortát is. A desszertnél lekapcsolták a világítást. Az egész terem énekelte a „boldog születésnapot”, és tapsoltak, miután az ünnepelt elfújta a gyertyákat. Josiane unokái jóllakva és boldogan, még csokitól maszatos szájjal kiabálták: „Köszi, nagyi!”
Floch asszony nem szilveszterezett. Karácsonykor „valami különlegesre vágyott”, még ha ez meg is haladta az anyagi lehetőségeit. „Örülni akartam valaminek, és nem én voltam az egyetlen. Láttam a boltban embereket teli bevásárlókocsival, pedig nem volt pénzük rá. De inkább eladósodtak. De hát néha ki kell egy kicsit eresztenünk! Mint másnak, nekem is állandóan csak a pénz jár az eszemben: minden nap megnézem a bankszámlámat, hogy ne zárjam túlságosan mínuszban a hónapot”. Patrick G., a Megyei Szociális Akcióközpont (CDAS) szociális munkásától halljuk, hogy „egyre gyakoribb az eladósodás. Gyakran olyan emberekről van szó, akiknek rendszeres, de nagyon alacsony jövedelmük van. Ők nem az RSA-ban [aktív szolidaritási segély]- részesülő emberek, mert azok nem is kapnának hitelt.” Mint a kötéltáncosok, úgy egyensúlyoznak folyamatosan, és bármikor lezuhanhatnak. „Ezek az emberek azért küzdenek, hogy a hónap végén ne legyenek mínuszban, és a legkisebb váratlan esemény is átbillentheti őket.” Például ha elromlik egy háztartási gép... Vagy egy iskolai kirándulás, amely miatt muszáj egy kisebb kölcsönt felvenni, hogy ne érezzék magukat feszélyezettnek a gyerekek. „Az ilyen dolgok fokozatosan egy lefelé tartó örvénybe taszítják őket, pedig esetükben éppen hogy olyan emberekről van szó, akik jól gazdálkodnak a költségvetésükkel!”
Solène Morvan járt így például. Amióta tönkrement az autójának a vezérműszíja, folyamatosan omlik össze minden. „Házi gondozó vagyok. Autó nélkül nem tudok dolgozni. Nem tudom, hogyan fogok boldogulni”. Elvált, egyedül neveli két gyerekét, így hát azért, hogy maga tudja beosztani munkaidejét, ott kellett hagynia üzletvezetői állását, és saját vállalkozást alapított. „De mióta az autó miatt nem tudok dolgozni, egész nap meg sem állok. Délben elmegyek az iskolába, mert már nem engedhetem meg magamnak, hogy fizessem a menzát – de előtte még megpróbálok valami finom ebédet összeütni, az élelmiszersegélynek hála. Aztán vissza az iskolába. Aztán hetente háromszor elviszem a lányomat pszichiáterhez, mert a sok probléma miatt összezavarodott és iskolafóbiában szenved.” Majd folytatja: „Egy busz jár reggel a legközelebbi nagyvárosba, Brestbe, (körülbelül harminc kilométerre a tengerparti kis várostól, Ploudalmézeau-tól, ahol él), és egy busz este, iskolaidőben. Hát akkor mégis hogyan?” Ugyanezt állapítja meg Patrick G., a Megyei Szociális Akcióközpont (CDAS) szociális munkása. is: „Felróják az embereknek, hogy nem csinálnak semmit, hogy nem is próbálnak munkát találni, de munkahelyek ritkán vannak a közelben! Ez a gond vidéken: vagy van közlekedési eszközöd, amely drága és egyre drágább, vagy nem mozdulsz, és akkor nem is fogsz tudni kimászni a gödörből.”
– Lanrivoaré községben, ahová semmilyen busz se jár, a Munkaügyi Hivatalban Perquis asszonytól megtudjuk: Ha van autód, „van itt annyi munka, amennyit csak akarsz". Vannak üvegházak, építőipari, vendéglátóipari és élelmiszer-feldolgozó üzemek. Nagy a fluktuáció, mert ezek határozott idejű szerződéses munkák vagy idénymunkák. Sok a kényszer-részmunkaidős állás is: két óra takarítás itt, tíz óra takarítás ott, összehozod”. Roger több mint húsz éve dolgozik ideiglenes alkalmazottként. „Nem szabad túl kényesnek lenni, ennyi az egész… Én dolgoztam már a környék valamennyi gyárában: zöldségkonzervgyárban, vágóhídon, takarmánygyárban és tejporgyárban. Most pedig egy kartongyárban dolgozom.” A sajátkezűleg felújított régi parasztház nappalijában, négy kilométerre Carhaix-tól, Roger egyik kávét issza a másik után. Megint változott a munkabeosztása. „Ma délután egykor kezdek, a múlt héten még éjszaka dolgoztam. Állni kell a sarat, mert a változó műszakok kikészítik az embert. Vannak, akik drogokat szednek, hogy követni bírják a tempót, de én beérem koffeinnel is!” A heti beosztást előző csütörtökön kapják meg, és szóba se jön, hogy reklamáljanak, hiszen „rengeteg a szabad munkaerő, pótolhatóak vagyunk. Ezt tudatják is velünk. Ha valamiért nem lennél elégedett, megfenyegetnek, hogy nem vesznek vissza, vagy három hétre nem osztanak be sehova. Képzeld el, hogy három hétig nem dolgozol, miközben fizetned kell a hiteltörlesztést meg a rezsit – ez zűrös, nagyon!”
„A munkások azok, akiknek szuvas a foguk”
Évelyne Le Guern szerint, aki 2015 óta dolgozik a carhaix-i Synutra-tejporgyárban, nem csak a főnökök járnak jól ezzel a rendszerrel: „Az emberek inkább maradnak ideiglenes alkalmazottként, mert így jobban keresnek. Engem is csak az tart vissza, hogy fáj a karom és a hátam. Úgyhogy inkább maradok állandó szerződéssel.” Amikor 2014-ben elbocsátották a Lengyelországba áthelyezett Marine Harvest Kritsen füstölt lazacgyárból, azt mondta magának: „ilyen munkát soha többé”. „De felajánlottak nekem egy állást a Synutra-nál, amely éppen akkor nyílt meg. Ehhez négyszáz órányi képzést kellett elvégeznem, matematikát, franciát, és meg kellett tanulnom a tejipari ágazat működését. 47 évesen nem igazán akartam visszamenni az iskolába. De az átképző központban egy kicsit nyomást is gyakoroltak ránk. Kicsit el is voltunk veszve, hiszen hiába harcoltunk, hogy ne zárják be az üzemet, annak ellenére, hogy az előző évben 400 milliós nyereséget termelt. Arra gondoltam: „Tizenhárom évig csak azért güriztem, hogy dagadtra hizlaljuk ezeket a részvényeseket. [...] Három alkalmazott öngyilkos lett, mások nem találtak új munkát, némelyikük „munkaképtelenné” vált, annyira tönkrementek testileg és lelkileg.
De ami igazán felbosszantja Le Guern asszonyt, az „a segélyezettek”: „Amikor arra gondolok, hogy a nyomorúságos időkben anyám 38 évesen visszament az iskolába, hogy tanulmányi bizonyítványt szerezzen és munkát kapjon a Carhaix Kórház konyháján, és közben látom azokat az embereket, akik semmit sem csinálnak és megélnek »a segélyekből«, az nagyon feldühít! Felkelsz reggel, dolgozol, mint egy kutya, szar fizetésért, és... nem kapsz semmit, nullát! Az anyám még azt sem engedheti meg magának a nyugdíjából, hogy be tudjon kerülni egy öregek otthonába, úgyhogy kölcsönt kell felvennem rá... Akiknek szuvas a foguk, azok a dolgozók, a segélyeseket viszont ellátják!” G. úr azonban emlékeztet: „A segélyekből csak napról napra túlélni lehet, megélni nem. Ráadásul mára annyira keveset adnak, és annyira bonyolulttá vált hozzájutni, hogy »segélyezettnek lenni« már nem sokat jelent. Volt nálunk nemrég egy anya, aki prostituáltként kezdett dolgozni, hogy ki tudja fizetni a számláit. Vannak gyerekek, akik falaznak betöréseknél vagy kisstílű dílerekként keresnek pénzt a kapualjakban, hogy a családjuk ki tudja fizetni a lakbért. Nem tudom, hogy az ilyen élet annyira irigylésre méltó-e...”
Egyrészt szigorodnak az állami segélyhez való hozzáférés feltételei, másrészt egyre többen vannak, akik azért szorulnak rá, mert a jövedelmük nem elég a megélhetésre: „1985-ben, amikor elkezdtem a szociális szférában dolgozni – folytatja G. –, alig-alig fordultak hozzánk állásban lévő alkalmazottak. Akkoriban korrekt volt a dolgozók fizetése. Most sok dolgozó szegényt látok. Nem a juttatások túl magasak, hanem a bérek túl alacsonyak”. Karine L. szociális munkás egyetért: „Minden összeomlóban van. Például sokan dolgoznak most a Munkaügyi Hivatalban, képzés nélkül, hat hónapos szerződéssel, amelyet nem mindig lehet meghosszabbítani. Hogyan lehetne ilyen emberektől elvárni, hogy hatékonyan tudjanak az ügyfélnek munkát találni”?
Floch asszony lánya, aki szintén házi gondozó, ennek a helyzetnek fizeti meg az árát. „Az idős férfi, akire vigyázott, most kórházba került” – mondja az anyja. A lánya azelőtt egy szervezetnél volt alkalmazásban, de ott kibírhatatlan nyomás alatt volt. „Okostelefonon keresztül követik az alkalmazottakat, hogy ellenőrizzék, nem töltenek-e túl sok időt az ügyfeleknél. Rákényszerítenek, hogy csupán tárgyként kezeld azt a személyt, akinek segítesz.” Úgyhogy mindketten bejelentkeztek a Munkaügyi Központba. Önálló vállalkozói státusz keretében azonban az „öregúr” gondozásával töltött órák nem jogosítják fel őket munkanélküli segélyre. Floch asszony kétségbe van esve a lánya miatt: „Már hetek óta csak küldözgetik az egyik hivatalból a másikba. Néha egy rennes-i tanácsadó veszi fel a telefont, máskor pedig valaki Brestből. Azt sem tudod, hogy kinél van az aktád, és ők sem tudják! Minden telefonon vagy interneten keresztül zajlik, személyesen nem találkozhatunk senkivel. Őrület!”
Az állam egyesületekre ruházza át a feladatait
Majd hozzáteszi: „Mára minden dematerializálódott, nincsenek többé személyes kapcsolatok. Sokan nem ismerik ki magukat, és nem csak az idősek! De nem a számítógépesítés az egyetlen probléma. Néhány hónappal a nyugdíjazás előtt G. úr kiábrándultan mondja: „Amikor elkezdtem itt dolgozni, a munkaidő 70-80%-a ügyfelekkel való személyes találkozással telt el. Ma ez 20-30%. A fennmaradó időben jelentéseket kell írnunk vagy aktákat ellenőriznünk, mintha a minimális szociális juttatásokat igénylő emberek többsége csalni akarna”. A kormány 2023 végén megreformálta az RSA-t [aktív szolidaritási jövedelem]. „Mivel több segélyt állítólag már nem tudunk adni – folytatja a CDAS tisztviselője –, visszaküldjük az embereket a Munkaügyi Hivatalhoz, ahol aztán olyan szar munkát kell elfogadniuk, amit már senki más nem vállalna, ráadásul a minimális órabérnél kevesebbért.
Fő a gyanakvás és a korlátozás, miközben sok potenciális kedvezményezett nincs is tisztában a jogaival, vagy a bonyolult intézés miatt inkább le is mond róluk. 2022-ben a jogosult háztartások egyötöde nem vette igénybe az RSA-t. Caban úr, a Secours populaire [Népi segélyezés] munkatársa szerint azáltal, hogy elérhetetlenek a hivatalok, vagy bonyolult a procedúra, „az állami hatóságok társadalmi szervezetekre tukmálják a feladatot. Csakhogy nekünk nincsenek meg a forrásaink ahhoz, hogy mindenkinek segítsünk.” Mind többet ki is szervez a szociális szféra. „Most már magánszolgáltatókhoz kell küldenünk az embereket – erősíti meg L. asszony. Például a „99 Pimms Médiation” [Multiszolgáltatási közvetítési információs pont] központ egyikébe, amelyek azért vannak, hogy „megkönnyítsék az emberek hozzáférését a közszolgáltatásokhoz és a szociális jogaik érvényesítéséhez.” Ezek a La Poste, Keolis, EDF, SNCF, Enedis, Suez, Veolia, Engie és a Malakoff Humanis kiegészítő nyugdíjalap által finanszírozott központok segítenek azoknak az embereknek, akik nem tudják kifizetni a számlájukat e „partnercégek” egyikének – vagy nem tudják kitölteni a személyre szabott lakhatási támogatás (APL) iránti kérelmüket, illetve adóbevallásukat. „El lehet képzelni, hogy egy ilyen, az EDF [Francia Villamos Művek – a ford.] által finanszírozott helyen milyen tanácsot adnak az embereknek az EDF-számlájukkal kapcsolatban… Nonszensz!” – méltatlankodik L. asszony.
Hogy az emberek a lakóhelyükhöz minél közelebb tudják intézni különböző ügyeiket a kormány öt évvel ezelőtt elindította a „maisons France services” [Francia Szolgáltató Házak] projektet is. Sébastien Marie, a Monts d’Arrée hegységben fekvő Plounéour-Ménez kisközség polgármestere elmondja: „Tíz évvel ezelőtt volt egy postahivatalunk. Most egy postaképviselet van, amelynek a működését a polgámesternek az önkormányzati alkalmazottakkal kell biztosítani. Régebben volt egy adóhivatalunk Pleyber-Christben, tíz percre innen. Most Morlaix-ba kell menni, ami harminc percre van. Így hát nyolc szomszédos településsel megszerveztünk egy mobil Francia Szolgáltató Központot. Így minden szerdán idejön a városházára a Francia Szolgáltató Házak egyik munkatársa, hogy eligazítsa az embereket egy tucatnyi közszolgáltatással kapcsolatban: adó, nyugdíjpénztár, társadalombiztosítás és így tovább. De mindenekelőtt segít azoknak, akiknek nehézségeik vannak az internettel, hogy intézni tudják az ügyeiket. Így vált a városháza mára a nép házává. Ez viszont azt is jelenti, hogy a helyi politikai akarattól függően óriási különbségek lehetnek az egyes települések között”. A Szolgáltató Házak finanszírozása nagyrészt a városházák feladata, így ez az iskolák fenntartásának vagy a szociális lakások építésének rovására történik”. Guy Pennec, Plourin-lès-Morlaix polgármestere így panaszkodik: „Tévedés, hogy nekünk kell az állam szerepét átvennünk. Ne felejtse el az állam, hogy mi az ő szerepe, jelentősége és főként, hogy mik az ő kötelezettségei.”
Ezt meg is lépték a carhaixiak. „A mi közkórházunk most már ténylegesen közkórház” – jelentette örömmel a polgármesterük, Christian Troadec a France Info 2023. október 27-i adásában, miután aláírták azt a megállapodást, amely kötelezi az államot az éjszakai sürgősségi ellátás újranyitására, valamint a sebészeti és szülészeti szolgáltatások fenntartására. Annie Le Guen, a carhaixi kórház védelmi bizottságának elnöke elmeséli, hogy a carhaixiaknak 2023-ban többször is az utcára kellett vonulniuk, nevezetesen szeptemberben, hogy követeljék a sürgősségi szolgálat „átszervezésének” megszüntetését, amit július elején, orvoshiányra hivatkozva döntöttek el. „Félrevezető szavakkal próbálnak megtéveszteni minket. A valóság az, hogy nem átszervezték, hanem bezárták. Elhelyeztek egy telefont a Sürgősségi Osztály bejáratánál, hogy amennyiben az zárva van, azon hívják a 15-ös segélyhívó számot, ahelyett, hogy a mobiljukkal próbálgassanak a hálózatra csatlakozni a parkolóban. És amikor nagy nehezen felvették, megmondták, melyik kórház tudja őket fogadni. Ennek volt, hogy tragikus következménye lett, voltak, akik hazamentek, és tovább romlott az egészségi állapotuk, másoknak pedig egy órát kellett vezetniük, hogy eljussanak egy sürgősségi osztályra, ahol nem kaptak azonnali ellátást, mivel a nagyobb ellátási terület miatt ezek eleve telítettek! „És nincs mindenkinek jogosítványa” – teszi hozzá Matthieu Guillemot, a carhaixi kórházi felügyelőség szóvivője, majd folytatja: „Ha az apád vagy a lányod kórházba kerül Brestben vagy Morlaix-ban, mikor fogod látni őket, ha dolgozol? De mi harcoltunk, nem adtuk fel, elfoglaltuk az ARS [Regionális Egészségügyi Szervezet] épületét, több ezren tüntettünk, és győztünk. Sikerült elérnünk, hogy meghátráljanak. De mindez sebeket, sőt gyűlöletet hagyott hátra. Amikor a Szülészeti Osztály bezárása ellen kampányoltunk, a Brest-Carhaix-i CHU [Egyetemi Kórházi Központ] igazgatója, aki egyenesen Párizsból érkezett, ahol azelőtt az AP-HP-ben [Egészségügyi Közszolgáltatás –- Párizsi Kórházak] vezető pozíciót töltött be, képes volt az mondani: „Ha Francia Guyana-ban a nők meg tudnak tenni piroggal háromnapi utat azért, hogy szüljenek, a közép-bretagne-i nők is méltóztassanak egy órányi autózást kibírni!”
„Ez a megvetés, ahogy az elit kezel minket, ez tűrhetetlen" – állapítja meg az az étteremtulajdonos, aki 2013-ban a „vörös sapkások” megmozdulásának egyik szóvivője volt. Le Guern asszony, aki aktívan részt vett a tüntetésben, elmondja: „Akkoriban közösen küzdöttünk mindannyian, munkások, hogy megvédjük a gyárbezárások által fenyegetett munkahelyeinket, mások pedig az ökoadó visszavonásáért harcoltak. A média mindent megtett, hogy lejárassa a mozgalmat, pedig egyszerűen csak egy népfelkelésről volt szó. Azért dolgozunk, hogy kifizessük a számlákat, nincs szabadidőnk, nem engedhetünk meg magunknak semmit. Megoldódik-e valaha is a helyzetünk?” Le Guern asszony a megmozdulás folytán került a politikába, és ma már az Új Antikapitalista Párt (NPA) tagja: „Kapcsolatokat építettem ki, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel a tüntetésen kívül nem találkoztam volna, mert a gyárban a fluktuáció és a dolgozók ideiglenes státusza miatt nem igazán ismerjük egymást, nem tudunk egymással beszélgetni. Ma már sokkal aktívabb vagyok, ha harcról van szó.” Illetve akkor, amikor tud, mert „amikor az embernek mindene fáj, és kimerült a munkától, nem feltétlenül van kedve hétvégén tüntetésekre menni, hogy megverjék és könnygázt kapjon a szemébe.”
A média mindent megtesz, hogy hiteltelenítse a lázadást.
Floch asszony szerint, aki nagyon aktívan vett részt az 2018-2019-es „sárga mellényesek” mozgalmában, „az emberek rezignáltak, mindenki a saját bajával foglalkozik. Vékony kötélen táncolunk, és csak arra figyelünk, hogy le ne zuhanjunk. Sztrájkolni és tüntetni sok energiába kerül.” De, ahogy G. úr rámutat, „az igazságtalanság érzése mindannyiunkban itt van belül. Nem tudom, mi lesz az a szikra, amely lángba borít majd mindent, de valamikor történni fog valami, mert bármerre néznek az emberek, mindenütt csak zárt ajtókkal találkoznak. Voltak a »vörös sapkások« meg a »sárgamellényesek« megmozdulásai, elfojtották mindkettőt, anélkül, hogy bármilyen megoldást kínáltak volna, azon kívül, hogy kiverték a szemünket. Volt a nyugdíjreform, emberek milliói tódultak az utcára, és mit válaszoltak erre? Azt, hogy: »Ez van, és kész.« Így aztán az emberek végül hazamentek, de azért...”
A miniszterelnök a maga részéről „teljes mértékben felvállalja” a munkanélküliségi biztosítás új reformját (Le Monde, 2024. április 5.). A BFM TV 2023. május 5-i adásában Gabriel Attal, akkori államháztartásért felelős miniszteri megbízott még büszke is volt az általa hozott „nehéz intézkedések” közelgő bevezetésére: az ellátások időtartamának további csökkentése, az ellátásra való jogosultság újabb korlátozása, fokozottabb ellenőrzés. Hogy aztán a legkiszolgáltatottabbak olyan munkákat legyenek kénytelenek elvállalni, amilyenekre a kormánytagok soha, egyetlen hozzátartozója sem kényszerül rá...
Nehéz elképzelni tehát, hogy mitől „nehezek” ezek az intézkedések Gabriel Attal számára, vagy azt, hogy mekkora bátorság kell neki ahhoz, hogy „felvállaljon” egy ekkora pusztítást.
Fordította: Drechsler Ágnes
