A közösségi hálón rengeteg a nyílt fenyegetés, míg a politikusok egymást szidalmazzák. Az újságírók és kommentátorok attól tartanak, hogy a politikai erőszak kitörése az egész Nyugatot elboríthatja, kezdve az Egyesült Államokkal, ahol Donald Trump épp most úszott meg egy merényletet - akárcsak Robert Fico szlovák miniszterelnök és előtte Jair Bolsonaro volt brazil elnök.
Az elszabadult indulatokkal szemben kezd kialakulni egy, a pártokon átívelő megoldás: a „legyen megbékélés”. Eszerint a politikai vezetők feladata a viták csillapítása, a megosztottság enyhítése és a szenvedélyek lehűtése lenne. Mert elképzelhető-e egy békés társadalom, amikor a politikusok között ennyi a feszültség? Emmanuel Macron elnök ezért felszólítja a parlamenti képviselőket, hogy fedezzék fel újra „az egyetértés és a megbékélés érzését”, hogy „higgadtan és mindenkit tiszteletben tartva építsenek [kompromisszumokat]”. A szocialista Boris Vallaud „a radikalizmus helyett a megbékélést támogatja”. Még a Rassemblement National is a „megbékélés pártjának” mondja magát. És azonnal figyelmeztetnek mindenkit, aki elragadtatná magát. Amikor az Insoumise Sophia Chikirou a „hollandizmust” a poloskákhoz hasonlította, ökológus társa, Marine Tondelier megdorgálta: „Példát kell mutatnunk. Mert a társadalomban növekszik az erőszak, ezért azon kell lennünk, hogy védjünk és megnyugtassunk”. És amikor a Zöldek nem hajlandóak kezet fogni egy szélsőjobboldali képviselővel, maga a jobboldal szólal fel: „Egy demokráciában tiszteletben kell tartani az ellenfelet. Az országnak megbékélésre van szüksége” - mondja Philippe Juvin (Les Républicains). Persze az illendőség határai attól függnek, hogy ki szabja meg őket...
Egy kis történelmi visszatekintés alapján az elképzelés nagyon erőltetettnek tűnik. Hogy a Parlament udvariasan rendezze a nézeteltéréseket, hogy jó példát mutasson? A Bourbon-palota mindig is a szidalmak burjánzó színtere volt, minden politikai térfélről és mindenkor. Analfabéta, szolgalelkű, idióta, fattyú, hazug kutya, bandita, Júdás, áruló, gyilkos, gazember, hamisító, nyápic, Tino Rossi, inas, korrupt, Badinguet , idióta, cselszövő, akasztófavirág... (1) A mai korszak az ötletesség hiányával tűnik ki.
Amint azt Thomas Bouchet történész (2) kimutatta, a válságos pillanatok szócsatákra és egymás heccelésére ösztönzik a képviselőket – ez a Parlament „kuplerájosodása”, ahogy ma mondjuk -, verik a padokat, kiabálnak, beszólnak, sőt néha hangosan énekelnek is. A Boulangista-válság, a Dreyfus-ügy, az első világháború utóhatásai, a Front Populaire hatalomra jutása, az 1947-es sztrájkok, az abortusztörvény... Az országot átszövő feszültségek és megosztottság hatással vannak a demokratikus életre, nem pedig fordítva, és a „megbékélés” nem kiindulópont, hanem a megosztottságot kezelő politika lehetséges eredménye. „Erőszakos: mondjuk az árra – elragad mindent. Ám a folyómedret, ami korlátot szab neki, erőszakosnak senki se hívja.” - írta Bertolt Brecht (3).
Az utóbbi időben azonban nincs hiány elégedetlenségből. A szociális helyzet folyamatosan romlik, egyik népszerűtlen reform követi a másikat, a tiltakozó tüntetéseket figyelmen kívül hagyják, sőt gyakran erőszakkal fojtják le. A választások pedig, amelyek sokak számára csak egy „jobb híján” választást jelentenek, úgy tűnik, semmit sem tudnak megváltoztatni, mivel a már erősen lejáratódott elnöki csapat bár a szavazóurnáknál vereséget szenvedett, de politikai manőverezéssel és intézményi trükkökkel továbbra is hatalmon marad. Csoda-e tehát, hogy az ellentétek kiéleződnek, és a konfliktusok egyre durvábbá válnak?
Fordította: Morva Judit
