Celine Dyer, a miniszterelnök éghajlatváltozással foglalkozó koordinátora fogad bennünket kis irodájában, Rarotonga szigetének fővárosában, Avaruaban. Jelen van két munkatársa is, Charlene Akaruru, az ifjúsági nagykövet és Terito Story, a téma kommunikációs vezetője. Felsorolják, milyen hatással van a forrongó világ a környezetükre: a tengerszint emelkedik és elárasztja a partokat, a szárazföld erodálóik, az óceánok savasodnak, egyre erősebb viharok pusztítanak és eltűnnek a halak ívóhelyei...
Őseink tudtak a csillagállás és az óceáni áramlatokat alapján tájékozódni; ma meg gátakat építünk és árapálymérőket helyezünk ki, hogy megértsük a tengerszint változását. Számos szigeten azonban már most egyértelmű, hogy az embereknek el kell hagyniuk a lakóhelyüket.
Az északi szigetvilágot különösen súlyosan érinti egy jelenség, amely felforgatja a helyi hagyományos életmódot és kultúrát. Negyven évvel ezelőtt – magyarázza Dyer asszony – a lakosok még tudtak halászni a szigetek közti csatornákban. De ahogy nő a tenger hőmérséklete, kénytelenek egyre távolabb kimerészkedni a nyílt tengerre.
„Ezért ma sokkal több munkát és energiát igényel a család eltartása – folytatja. – Be kell szerezni egy csónakmotort, egy alumíniumhajót és üzemanyagot. Ez mind pluszköltség és mindenekelőtt identitásvesztés. De a legelszigeteltebb szigeteken egyszerűen nincs más munka.”
Romlik a Rarotonga körüli korallzátonyok állapota, és ez kedvez az algák elszaporodásának, amelyekre aztán rátelepednek a dinoflagelláták. Ezek a kis mérgező organizmusok aztán haladnak felfelé a táplálékláncban, mígnem a „ciguatera” nevű mérgezés egyik formáját okozzák a tengerből élő embereknél, amely bénuláshoz vagy akár halálhoz is vezethet.
A tengerszint emelkedése fenyegeti a temetőket is. A Cook-szigeteken az emberek az otthonukhoz nagyon közel temetik el szeretteiket, gondosan gondozott, gyakran frangipánival és gardéniákkal díszített sírokba. „Ezeket a sírokat el fogja mosni a víz. Ez olyan, mintha a népünket letörölnék a térképről” – panaszolja Dyer asszony.
A korai missziós korszakból származó városnegyed szomszédságban található a Cook-szigeteki Múzeum és Könyvtár, amely a helyi történelmet és kultúrát mutatja be. A látogatók megcsodálhatják az első polinéziai tengerészeket ábrázoló festményeket, akik hatalmas oldalúszós kenukkal szálltak partra ezeken a partokon. Ugyanis amikor James Cook kapitány 1773-ban megpillantotta Manuae-t, a szigetcsoport déli részének egyik szigetét, már régóta éltek ott polinéz népek, és a Csendes-óceánt kereskedelmi és migrációs útvonalak szelték át.
Sokan aggódnak amiatt, hogy el fognak tűnni a hagyományaik. Az első misszionáriusok, amint megérkeztek, betiltották a helyi dalokat, a táncot és a dobolást, és a templom köré szerveztek közös ünnepléseket. A társadalomra azóta is nagy hatással van a gyarmati szakrális kultúra. A kivándorlás csak súlyosbítja a helyzetet: az 1970-es évek óta több őslakos él Új-Zélandon, mint a szigeteken.
Nyersanyag-kitermelés és háborúskodás kéz a kézben jár
Jelentős a pénzügyi nyomás is. Mivel a gazdaság a szolgáltatásokra és a diaszpórából érkező pénzátutalásokra épül – az ipar néhány marginális tevékenységre, például gyümölcsfeldolgozásra, textiliparra és kézművességre korlátozódik –, a külkereskedelem nagyrészt egyirányú, és csak az új-zélandi támogatásokkal tudják finanszírozni a kereskedelmi deficitet.
Rarotonga szigetén, Avatiu kikötőjében horgonyoz egy hatalmas oceanográfiai hajó, az Anuanua Moana, amely a Moana Minerals tulajdona. A Moana Minerals az egyike annak a három vállalatnak, a Cobalt Seabed Resources és a CIC Ocean Research mellett, amelyek engedélyt kaptak a Cook-szigetektől, hogy feltárják a kizárólagos gazdasági övezet ásványkincseit. A feltárás immár három éve folyik.
Ugyan mire ácsingóznak? Hát a polimetallikus csomókra, azokra a krumpli nagyságú konkréciókra, amelyek több millió éves evolúció eredményeképpen jöttek létre, és rendkívül értékes ásványokat (kobaltot, rezet, nikkelt és mangánt) tartalmaznak.
A Cook-szigetek tengerfenekén ilyen gumókból több milliárd tonnát tartanak számon, amelyek a „zöld forradalom” és a fosszilis tüzelőanyagoktól való elszakadás szempontjából szerintük nélkülözhetetlenek. Mark Brown miniszterelnök számára az ügy egyértelmű: a kitermeléssel látványosan javulhatnának az ország gazdasági kilátásai, a bevételből finanszírozni tudnák az éghajlatváltozáshoz való elkerülhetetlen alkalmazkodást.
„Ne kérjék tőlem, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget, és ne aknázzam ki azokat az ásványi anyagokat, amelyek létfontosságúak a zöld átmenet megvalósításhoz, és amelyekkel tele van az óceánom alja – mondta Mark Brown a 2022-es éghajlat-változási konferencián (COP27) Sharm El-Sheikhben. – Sok csendes-óceáni államunkban sokkal mélyebben gyökerező és fejlettebb a környezet megóvásának és védelmének kultúrája, mint azokban az országokban, amelyek moratóriumot követelnek, miközben ők továbbra is a miénknél ezerszer nagyobb arányban bocsátanak ki CO2-t.”
Az óceánfenék még mindig nagyrészt feltáratlan, és még mindig kevéssé ismert a gumók szerepe a tengeri ökoszisztémában. Az ökológusok azonban úgy vélik, hogy kitermelésük minden valószínűség szerint pusztító hatással járna.
A kitermelés nem kevesebbet jelentene, mint hogy kamion méretű gépekkel felkaparják a tengerfeneket, hogy aztán óriási csápszerű csöveken keresztül feljuttassák a gumókat a felszínen várakozó hajókra. A művelet nemcsak számos mélytengeri élőhelyet pusztítana el, hanem hatalmas üledékfelhőket kavarva egyes fajok fulladását is okozná. Nem is beszélve arról, hogy ez a tevékenység és a zaj milyen hatással lenne a vízi élővilágra.
„Rendkívül körültekintően kezeljük az ügyet, jogilag minden szabályos, és nagyon szigorúan betartjuk az elővigyázatosság elvét – mondja a Külügyminisztérium egyik tisztviselője. – Ez az erőforrás sokat fog hozni az országnak, és mi felelősségteljesen akarjuk kitermelni. Hogy fenntartható-e? Hogy megéri-e? Erre jelenleg nem tudunk válaszolni, mert nincs elég ismeretünk a helyszínről. Annyit tudunk, hogy ezeknek az ásványi anyagoknak meghatározó jelentőségük lehet a tiszta energiára való átállásban mind számunkra, mind regionális és nemzetközi partnereink számára.”
De ki fogja felügyelni a műveleteket? A kutatásra jogosult három bányavállalatnak be kell számolnia az eredményekről a kormánynak. Nehéz elhinni, hogy miután már most hatalmas összegeket fektettek be, csak úgy, gond nélkül kivonulnának, ha a kormány végül úgy döntene, hogy mégsem akarja a kitermelést.
A tengerfenék alatti bányászat éket ver a régió államai közé. Kiribati, Nauru és Tonga úgy tűnik, hogy belevág, míg Tuvalu, Palau és Vanuatu még nagyon is kételkedik. De sebaj, máris megjelentek az amerikaiak a hadigépezetükkel. Mert, ahogy az gyakran előfordul, a kitermelés és a nyugati háborúskodás kéz a kézben jár.
2023 szeptemberéig a Cook-szigetek még nem igényelhettek bizonyos amerikai fejlesztési támogatásokat, mivel Új-Zélanddal, egy magas jövedelmű országgal voltak szövetségben. Szuverenitásuk elismerésével az Egyesült Államok a 2018-ban elfogadott BUILD (Better Utilization of Investments Leading to Development) törvény alapján jogosulttá tette őket hitelek igénybevételére. Marco Rubio, Florida republikánus szenátora azonnal rávetette magát a lehetőségre, és masszív beruházásokat sürgetett a polimetálgumós bányászatba. „Mint tudja – írta október 17-én az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Pénzügyi Ügynökség vezetőjének –, kevés stratégiai ásványlelőhely és fejlesztési lehetőség van, amely nincs a Kínai Népköztársaság rosszindulatú és zsarnoki befolyása alatt. [...] A Cook-szigetek kizárólagos gazdasági övezetének tengerfeneke hatalmas mennyiségben tartalmaz alapvető ásványi anyagokat, köztük ritkaföldfémeket, amelyek iránt a kereslet folyamatosan növekszik; ezért sürgősen létre kell hozni biztonságos és megbízható ellátási láncokat Amerika gazdasági biztonságának és jólétének garantálása érdekében (1).”
Világmegsemmisítő fegyvereket minden áron
A maga részéről Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) bejelentette, hogy célja az interoperabilitás [együttmûködési képesség – A ford.] megvalósítása a Csendes-óceán térségében. A közlemény hivatkozik a 2022-es madridi csúcstalálkozón meghatározott, az általános vezető szerep megtartásának koncepciójára. Amikor a NATO kibővült a baráti országokkal (Ausztrália, Japán, Új-Zéland és Dél-Korea), egyértelműen Kína került célkeresztbe. „Oroszországhoz hasonlóan [Kína] is a szabályokon alapuló nemzetközi rend aláásására törekszik – nyilatkozta Jens Stoltenberg, a NATO akkori főtitkára nyitóbeszédében. – Ezért továbbra is össze kell fognunk [...], hogy megvédjük értékeinket és szabadságunkat, valamint garantáljuk a békét és a jólétet.”
1986-ban, miután a britek, franciák és amerikaiak évtizedekig kísérleti terepként használták a szigeteket, a Csendes-óceán országai a Rarotongai Szerződés aláírásával elkötelezték magukat amellett, hogy nukleáris fegyvermentes övezetté akarnak válni. Ma egyesek attól tartanak, hogy a szerződést megkérdőjelezi Washington feltartóztathatatlan nyomulása a Pekinggel való konfliktus felé. Tény az is, hogy mára sokat veszítettek erejükből a háború- és atomfegyver-ellenes mozgalmak, hasonlóan egyébként az őslakosok önrendelkezési jogaiért vívott harcokra. Az amerikaiak, akik soha nem ratifikálták a Rarotongai Szerződést, egyértelműen be akarják vonni a régiót a nukleáris arzenáljukba. Sikerül-e vajon a csendes-óceáni államoknak megint összefogniuk és közösen szembeszállniuk ezzel a szándékkal, mint ahogy sikeresen és közösen léptek fel a nukleáris kísérletekkel kapcsolatban?
„Kína ugyanúgy kulcsfontosságú partner számunkra, mint az Egyesült Államok – magyarázza a Cook-szigeteki Külügyminisztériumban dolgozó kapcsolatunk. – Washingtonnal tavaly szeptemberben óta, míg Kínával már évek óta tartjuk a diplomáciai kapcsolatot. Ami minket illet, semmiféle dilemmáról nincs szó.” Valójában világos, hogy a Cook-szigetek az amerikai tábort választották – nem úgy, mint például a Salamon-szigetek, amelyek tavaly biztonsági megállapodást kötöttek Pekinggel, megtorlásokat kockáztatva ezzel Washington részéről. Február elején Mark Brown háromoldalú védelmi és biztonsági partnerség kialakítását szorgalmazta Új-Zélanddal és Ausztráliával (2). Ausztrália 2021-ben szövetkezett az Egyesült Államokkal, amikoris vállalta az AUKUS-paktumon (Ausztrália, Egyesült Királyság és Egyesült Államok) keresztül, hogy összesen 368 milliárd dollárért vesz amerikai nukleáris tengeralattjárókat – emiatt felbontotta a Franciaországgal korábban kötött szállítási szerződést.
Míg az előző gárda, amelyet a munkáspárti Jacinda Ardern, majd Chris Hipkins vezetett, tudott lavírozni, az új, jobboldali, új-zélandi kormány csatlakozni szándékszik az AUKUS-szövetség második pilléréhez, amely a kutatásra és fejlesztésre összpontosít – más szóval az automatizált hadviselésre: drónok, gyilkos robotok, „rajintelligencia” stb megtervezésére.
„Az AUKUS alapvető célja [az USA számára] a nukleáris elrettentés kiterjesztése azáltal, hogy bevonja Ausztráliát a Kína megfékezésére irányuló stratégiájába, és hogy amerikai nukleáris bázisokat telepítsen [az ázsiai-csendes-óceáni térségbe] a kockázat kiszervezése érdekében – mondja Marco de Jong, az Aucklandi Műszaki Egyetem csendes-óceáni történésze. – A második pillér célja olyan technológiák kifejlesztése, amelyek lehetővé teszik, hogy megnyerjük a következő fegyverkezési versenyt. Az ember beleborzong ebbe a dehumanizált versengésbe, amely az új generációs világmegsemmisítő fegyverekért folyik.”
Így hát a Csendes-óceáni szigetek napról napra egyre jobban beágyazódnak az Egyesült Államok biztonsági architektúrájába, és főleg egyre fontosabb szerepet játszanak annak hosszú távú tervében, hogy első csapásmérő nukleáris képességével uralni tudja a világot.
Fordította: Drechsler Ágnes
