A terrorizmus felszámolása, a demokrácia előmozdítása, a lakosság védelme... van elég fantáziája az Egyesült Államoknak, hogy mivel indokolja idegen országok befolyásolását és a katonai beavatkozásokat. Mihelyst lefutott az egyik ürügy, jön is a következő. Pár éve Washington új indokkal legitimálja beavatkozásait: a társadalmi igazságosság, amelyben a Nyugaton divatos társadalmi csatározásokat hasznosítja újra. A Pentagon és a Külügyminisztérium magas rangú személyiségei, a befolyásos agytrösztök vezetői, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) képviselői és a mainstream média szerkesztői – egyszóval mindenki, aki számít, ha külpolitikáról van szó – most a nők elnyomása elleni küzdelemről, az etnikai kisebbségek védelméről vagy a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) emberek jogairól beszél. Ráhangolódva a diplomás fiatalok és bizonyos radikális militáns körök által kedvelt témákra, egy új stratégiai célt dolgoztak ki: a nyugati normákon és erkölcsön alapuló „kultúraformálást” (culture forming). Ezzel aztán bármelyik beavatkozásukat meg tudják indokolni.
Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy bizonyos progresszív aktivista – az egyes médiumok által woke-nak, azaz „ébernek” nevezett körök – szintén támogatják az intervenciós és expanziós, gyakran fegyveres politikát. Ez a tendencia azonban nem meglepő. Az Egyesült Államok már hosszú ideje az erkölcsöt hozza fel imperialista céljai leplezésére. Az angolszász puritanizmus, a maga moralista idealizmusával, már a tizenhetedik században is univerzalista narratívákat állított a történelem középpontjába. Szekularizált változatában ez Thomas Jeffersonban, a harmadik amerikai elnökben (1801–1809) testesült meg, aki az Egyesült Államokat „a szabadság birodalmaként” látta, amely példáját követheti majd a világ többi, tudatlanságba rekedt nemzete (1). Egy évszázaddal később, az első világháborúban, Woodrow Wilson elnök (1913–1921), miután országa belépett a konfliktusba, lehetőséget látott az amerikai politikai értékek propagálására és a nemzetközi kapcsolatok egyetemes értelmezési keretének meghatározására (2).
A XXI. század hajnalán még mindig az erkölcs a hivatkozási alap, bármilyen amerikai intervencióra kerüljön is sor. Alig néhány hónappal a 2001. szeptember 11-i támadások után George W. Bush kormánya kibővítette küldetésének hatókörét: már nem csupán az Al-Kaida és bűntársai felkutatásáról volt szó, hanem a „terror elleni háborúról”. Ennek az utópisztikus projektnek az volt a célja, hogy a világ különböző forró pontjain „rendszerváltó” (regime change) és „nemzetépítő” (nation building) műveletek révén teremtsenek békét. Afganisztánban kezdték, majd jött Irak, utána az egész Közel-Kelet. Ezeket a fegyveres hadjáratokat gyakran kifejezetten a demokrácia megvalósításával indokolták. Emellett – ahogyan az már más kormányok alatt is történt – bevetettek vallási elveket is, amelyek meghatározzák, mi a prioritás. Például az afrikai országoknak az AIDS megelőzése érdekében nyújtott fejlesztési és oktatási segélyek fejében sokáig az amerikai keresztény jobboldal számára oly fontos érték, az önmegtartóztatás volt az elvárás. Ezek a programok azonban összességében hatástalannak, sőt kontraproduktívnak bizonyultak.
2009 januárjában, ahogy Barack Obama bekerült a Fehér Házba, véget ért a Bush-korszak evangélizmusa, és egy realista megközelítés felé törekedtek. Azonban ahelyett, hogy az új kormányzat feladta volna a múlt idealista stratégiáit, megelégedett azzal, hogy csupán újrafogalmazta azokat. A 2011-es „arab tavaszt” követően az Egyesült Államok és szövetségesei humanitárius alapon indítottak katonai műveleteket Líbiában és Szíriában. Ez az ideológiai fedezet a „védelmi felelősség” (responsibility to protect, azaz R2P) része volt, amely elv mellett az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) tagállamai 2005-ben kötelezték el magukat. Az Egyesült Államokban ezt a koncepciót Samantha Power népszerűsítette, akinek az Obama-kormányzatban való részvétele az elnök által ígért realizmus végét és az amerikai külpolitika hagyományosabb megközelítése felé való átmenetet jelentette.
Ma, amikor egyre inkább összeolvad a kulturális és a diplomáciai elit, az értelmiségi osztályok leginkább azon vitatkoznak, hogy mivel is lehet igazolni az imperialista terjeszkedést. A kihívás számukra az, hogy hogyan egyeztessék össze világuralmi érdekeiket erkölcsi felsőbbrendűségük tudatával – más szóval, hogy miközben felmutatják, hogy ők milyen erényesek és mennyire át tudják élni, mekkora nehézségekkel küszödik a megsegítendő államok marginalizált lakossága, azért közben olajozottan működhessen a háborús gépezetük is.
Ez az összefolyás a diplomáciai berkekben a társadalmi igazságosság és a neokonzervativizmus között, az emberi jogok védelmezői és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) katonai intervencionizmusának támogatói között, a 2016-os elnökválasztás előtt vált nyilvánvalóvá, amikoris a legortodoxabb jobboldaliak kezdték felismerni, hogy valószínűleg a demokrata Hillary Clinton a legalkalmasabb jelölt céljaik elérésére, szemben az izolacionizmus egy formáját hirdető Donald Trumppal. A New York-i milliárdos meglepő győzelme után a különböző közeledések a két pártot átfogó koalícióvá kristályosodtak; az új agytrösztökben most már ott találjuk az egykori republikánus elemzőket és a demokraták jeles személyiségeit is (3).
Ez a „progresszív” retorika az atlantista diskurzusban még gyakrabban jön elő 2021 nyara óta, miután véget ért a NATO amerikai parancsnokság alatt zajló afganisztáni beavatkozása. Akkorra a világmédia már régen elvesztette érdeklődését e 2001-ben kezdődött háború iránt. Azonban miután Kabul elesett és a tálibok visszatértek a hatalomba, hirtelen ismét a nyugati aggodalmak előterébe került az „afgán lányok és asszonyok sorsa”, amely témával amúgy már húsz évvel korábban is igazolták katonai beavatkozásukat az európai országok előtt (4). A nyugati újságírók mindig is hajlamosak voltak az afgán problémákat az Észak-Amerikában éppen aktuális társadalmi kérdések és témák szemszögéből értékelni, így, amikor a tálibok letörölték a George Floydot (akit egy amerikai rendőr ölt meg Minneapolisban 2020 májusában) ábrázoló falfestményt, abban a szabadságjogok hanyatlásának szimbólumát akarták látni, ami pedig szerintük egyértelműen az amerikai csapatok kivonásának a következménye (5). Ezekre a témákra fókuszálva úgy állítják be a jelenlegi tálib diktatúrát, mint egy tragédiát, amelyet a Nyugatnak ki kellett volna védenie, mintsem, hogy bevallják, hogy ez a tragédia az Egyesült Államok történetének leghosszabb háborújának előre látható következménye lett. Ezentúl a kutatók és a kormányok közötti új konszenzus egy olyan egyetemes erkölcsön alapuló politikai elméletet kíván propagálni, amely megszabadul az olyan partikularizmusoktól, mint például a szuverenitás, és a bolygó kulturális homogenizálását tűzi ki célul puha és kemény hatalom alkalmazásával.
„Problémás” vagy „intoleráns”
A progresszív imperialista retorika, ahogy politikai és diplomáciai körökben egyre nagyobb presztízsre tesz szert, egyre inkább összemosódik az Egyesült Államok nemzetközi megítélésével és annak nagyhatalmi szerepével. Az intervencionizmus hagyományos, a hidegháborúból örökölt szemléletének hívei világosan megértették, hogy mennyire célravezető a látszólag társadalmi igazságosság által motivált harcokat stratégiai célokra felhasználni, teljes mértékben mellőzve a kulturális és történelmi összefüggéseket, amelyek pedig más megvilágításba helyezhetnék a kisebbségi kérdés kezelését: azok a nemzetek, amelyek számunkra elfogadhatatlannak tűnő módon élnek, könnyen „problémásnak” vagy „intoleránsnak” ítéltetnek, ami feljogosít velük szemben mindennemű szankcióra vagy katonai műveletre.
Erre példa az Egyesült Államok képviselőjének, Linda Thomas-Greenfieldnek az ENSZ Közgyűlésben 2021 márciusában elmondott beszéde (6). Azzal, hogy külpolitikai kontextusban hivatkozott a New York Times-ban megjelent „Project 1619”-re – amely rendkívül fontosnak tartja a rabszolgaság következményeinek figyelembevételét a nemzeti narratívában – egyetemessé kívánta tenni az amerikai tapasztalatot, és a globális jelenségek értelmezésére is ebből akar levezetni egy abszolút moralista álláspontot. Ugyanez a hozzáállás, tehát a rivális államoknak a Nyugaton meghatározott kulturális normák szerinti megbélyegzése jellemezte a 2021 márciusában Alaszkában tartott heves kínai–amerikai tárgyalásokat is, amikor Washington és Peking kölcsönösen képmutatással vádolta egymást az emberi jogokkal kapcsolatban. És a lista folytatódik: a NATO 2022 februárjában érdemi vitát szervezett „a nemek közötti egyenlőség kérdéseiről és a hibrid fenyegetésekről” (7); a következő hónapban az Egyesült Államok úgy döntött, hogy lemondja a tálibokkal az elkobzott vagyonról tervezett tárgyalásokat, arra hivatkozva, hogy a kabuli kormány bejelentette, hogy nem nyitja meg újra a lányiskolákat.
A liberális imperializmusnak egyértelmű érdeke, hogy az USA külpolitikáját progresszívnek, az ellenséges nemzeteket pedig intoleránsnak és reakciósnak állítsa be. Az indokok efféle szelektív osztályozása szabad utat nyit a déli problémás területek megannyi beavatkozásához; nemzeti narratívájuk szerint ezek a műveletek hasznosak és erkölcsileg legitimek. Kézenfekvő ezek után azt állítani, hogy azok a külföldi riválisok, akik kifogásolják ezt a politikát, „a történelem rossz oldalán állnak”, „haladásellenesek”, „gonoszak” stb. – a Pentagonban és a Külügyminisztériumban ma oly divatos szavakkal. Az elkövetkező években Washington valószínűleg ragaszkodni fog mindezen értékekhez azokkal az államokkal kapcsolataiban, amelyeket gyengíteni akar, és azokban a régiókban, ahová katonai jelenlétét ki akarja terjeszteni. Viszont, amikor olyan baráti nemzetekkel tárgyalnak majd, mint például Szaúd-Arábia, ugyanezeket az értékeket kétségtelenül szisztematikusan bagatellizálni fogják, kockáztatva, hogy mind ők, mind szövetségeseik képmutatás vádjának lesznek kitéve, ami egyre inkább gyengíteni fogja az erkölcsi erényre vonatkozó állításaikat. Az erény új imperializmusa azonban talán még ennél is destabilizálóbb, mert a célországok politikai átalakításán túlmenően a teljes kulturális alávetésük is célként jelenik meg. Ez a folyamat idővel tovább radikalizálhatja a déli országokat, nemcsak Amerika, hanem eleve a liberalizmus és a progresszivizmus ellen is. Már most is tapasztalhatjuk, hogy állami és civilizációs szuverenitásuk nevében olyan nemzetek egyesítik erőiket a liberális imperializmus hegemóniája ellen, amelyek amúgy az amerikai beavatkozással szembeni ellenségességen kívül kevés közös vonással rendelkeznek (8). Egyre erősebb lesz a „globális Dél” ellenszegülése az inkoherens nyugati reakciók miatt, amely más, amikor a stratégiai ellenfél, Oroszország ukrajnai inváziójáról, és más, amikor Izraelnek – amelynek legjobb szövetségese az Egyesült Államok – gázai inváziójáról van szó.
Fordította: Drechsler Ágnes
