Nemrégiben az újdonsült milliomosok még versenylovakat, veterán autókat vagy Cabourg-i villákat vásároltak társadalmi beilleszkedésük elősegítésére. Manapság újságokat vesznek státusz-szimbólumként. Bernard Arnault et François Pinault, Franciaország második és harmadik leggazdagabb emberei, régóta saját lappal rendelkeznek, Bernard Arnault a Les Echos, François Pinault a Le Point tulajdonosa. Ezúttal két új távközlési szektorból érkező üzletember csatlakozik hozzájuk, Xavier Niel és Patrick Drahi, akik a Le Monde (2010) és a Liberation (2014) újságokat vásárolták meg. A filantróp befektetők drasztikus kiadáscsökkentéssel avatták fel érkezésüket. Paradoxon: miközben bővelkedünk a minőségi információgyártáshoz és -terjesztéshez szükséges technikai és szellemi eszközökben, a nyomtatott és digitális sajtó botladozik és képtelen megakadályozni a tartalom minőségének romlását, valamint stabilizálni gazdasági helyzetét.
Ha az elmúlt három évtizedet nézzük, szinte mindig ugyanazt a sémát látjuk. Példányszámcsökkenés sújtotta, hirdetők nélküli újságok vagy sajtócsoportok, amelyek tőkét keresnek; megérkezik az új befektető, majd az elbocsátások, a leépítések és a „szerkezeti átalakítások” után a lap újraindul, de ezentúl már egyre inkább függ az üzleti szektortól. „Elég jól ismerjük a kapitalizmust, hogy tudjuk, a tulajdonlás és a kontroll között nincs különbség” – magyarázzák a Wall Street Journal újságírói (2007. augusztus 1.), miután Rupert Murdoch, sajtómágnás megvette az üzleti napilapot. És ez így megy tovább, amíg el nem érkezik a következő válság.
A Libération lapot először Jérôme Seydoux vette meg 1995-ben, majd 2005-ben Edouard de Rothschild, végül 2013–2014-ben Bruno Ledoux és Patrick Drahi vásárolta meg, mintha csak forró kását adogatnának át egymásnak – bár az újság hasábjai leginkább egy langyos pépre emlékeztetnek. A Le Monde-nál a tőke-átstrukturálások szinte ötévente követik egymást: 1985, 1991, 1995, 1998, 2004, 2010. Egy évtizede a Les Echos, a Le Figaro, a L’Express, a Marianne, a Le Nouvel Observateur, valamint egy sor regionális napilap és helyi hetilap mind ugyanazt az illúziót kergeti: új tulajdonost találni és életben maradni. A La Tribune és a France-Soir esetében pedig végleg lezáródott a fejezet.” (1)
A vegyes modellnek leáldozott
A vezető sajtóelemzők szerint két tényező áll az kudarcra ítélt modell háttérben. Az első a francia Könyvkiadók Szakszervezetének nyomása, amely megköveteli, hogy a nyomdai és sajtóterjesztési dolgozókat a vezető beosztású alkalmazottak béréhez mérten fizessék meg. A második tényező közvetlenül a háború utáni időszakra és a híres 1944-es rendeletre vezethető vissza, amely szerint a politikai és általános témájú napilapok tulajdonosai csupán egyetlen lapot birtokolhatnak az adott kategóriában. Másképpen szólva az állam tiltja a politikailag és ideológiailag érzékeny sajtó egy kézben való felhalmozását. Ez az intézkedés összhangban volt az egykori francia Ellenállási Tanács javaslatával, ám néhányan, például Robert Hersant, megsértették ezt a rendelkezést, amikor milliókért regionális napilapokat vásárolva egy egész birodalmat építettek fel, amelyet a magazinpiacon szerzett bevételükkel finanszíroztak, mivel azok nem tartoztak a rendelet hatálya alá. Az ellenzők szerint a rendelet számos negatív következménnyel járt, például hozzájárult a francia sajtó strukturális alulfinanszírozottságához. Emiatt nem alakulhattak ki stabil és kompetens médiacsoportok sem, amelyek képesek lettek volna ellenállni a gazdasági megrázkódtatásoknak, úgymint a német Springer vagy Bertelsmann, a brit Pearson vagy a Murdoch-féle New Corporation. Így a folyamatos gazdasági kudarcok utat nyitottak az üzletembereknek, akik nem társadalmi meggyőződésből vásároltak lapokat, hanem a saját befolyásuk növelése és a közvélemény manipulálása céljából. (2)
Sem a Murdoch ellenőrzése alatt álló sajtó visszaélései, sem a német médiapiac átalakulása nem befolyásolta a francia sajtó vezetőinek álláspontját, akik szerint minden probléma pénzügyi megoldást igényel. Ha a saját tőkéjüket ideiglenesen sikerül helyreállítani, nem számít, mi történik a versenytárssal. Az elektronikus sajtó terjedésével és a reklámbevételek kimaradásával egyértelművé válik, hogy az igazi probléma nem egy-egy sajtótermék szintjén merül fel, hanem a teljes információszolgáltatás szintjén; a probléma nem a tőkehiány, hanem a tőke alapú finanszírozás. Ennek a semmibe vétele egy kétszáz éves ellentmondásból ered: az információ a közjavak kategóriájába tartozik, azonban áruként állítják elő.
Az információ elengedhetetlen része a politikai vélemény, a szabad gondolkodás és a társadalmi elképzelések kialakításának, valamint a közösségi együttműködés és aktivizmus előmozdításának. Egyszóval olyan fegyver, amelyhez mindenkinek alanyi joga van. Éppen ezért egyetlen szabad társadalom sem létezhet nélküle. Az 1789-es francia Nemzetgyűlés kimondta, hogy a „gondolatok és a vélemények szabad kifejezése az ember legbecsesebb joga”, ezért „minden állampolgár szabadon beszélhet, írhat, nyomtathat”. (3) Sajnos a költői eszméket hirdető jogalkotó nem adott eszközöket elképzelései megvalósításához a prózai valóságban.
Márpedig a kutatómunka, a javítás, a tördelés, a tárolás, az illusztrálás, a tervezés, az adminisztráció és az írott sajtó esetében a gyártás és nyomtatás is mind költségekkel jár. Így az „információ és a gondolatok bárminemű, szabad terjesztésének univerzális joga” (4) előjoggá válik, egy szűk elit kiváltságává, amelynek elegendő vagyona van megvásárolni az információ terjesztéshez szükséges eszközöket. Idővel az információ mint alapvető jog és az információ mint árucikk közötti feszültség az állam és a piac közötti ellentétként jelentkezett. Az első típusú információt meg kell írni és el kell juttatni a közönséghez. A közönség tetszésének elnyerése olykor azonban silány minőségű tartalmat eredményez. A második típusú információ igyekszik szabályozni és fenntartani a minőséget, de nem engedheti meg magának, hogy válogasson, mivel az egész szektor évente 1,6 milliárd euró állami támogatásban részesül. A politikai és általános témájú folyóiratok számára ez a támogatás a teljes bevételük 19%-át jelenti. Ez az állam számára jelentős, de a lapok számára szimbolikus támogatás jelzi a közszolgálati jelleget, amely eltér a kereskedelmi modelltől: ahogyan az oktatás és az egészségügy sem működhet a kereslet és a kínálat törvényei szerint, úgy a minőségi információszolgáltatás sem. A közérdektől távolodó, kereskedelmi haszon felé tolódó vegyes modellnek tehát leáldozott. (5)
Milyen gazdasági alapokon építhetünk fel egy új rendszert, amely figyelembe veszi a történelem tanulságait, ahol az információ megőrzi közszolgálatiságát, ugyanakkor független marad a pénzügyi érdekektől és az állam politikai nyomásától?
A közérdekű sajtó finanszírozása
A kérdés régóta foglalkoztatja a gondolkodókat. 1928-ban Léon Blum javaslatára felmerült az infrastruktúra államosításának elve, majd az 1970-es években a szerkesztői társaságok kezdeményezésére a nonprofit sajtótársaságok létrehozása, (6) valamint egy nemzeti alapítvány tervét is felvetették. Az idealista gondolkodókkal szemben a kormányok tüneti kezeléssel igyekeztek orvosolni a helyzetet, a probléma gyökerét azonban nem érintették. Így a digitális sajtó felőli nyomás az összeomlás szélére sodorta a rendszert.
Paradox módon a közérdekű írott sajtó tartós megújítása nem igényelne emberfeletti fantáziát. Három feltétele lenne. Az első, hogy radikálisan meg kell különböztetni azokat a sajtótermékeket, amelyek célja a politikai viták és vélemények közlése, és azokat, amelyek szórakoztatni kívánnak. Bár mindkét műfajnak van létjogosultsága, csak az első játszik kulcsszerepet a közéletben, így csak ez részesülhet állami finanszírozásban. 2012-ben a kulturális- és médiahatóság által Franciaországban nyilvántartott 4726 kiadvány közül alig több mint 500 felelt meg a politikai és általános információt nyújtó sajtó kategóriájának, köztük 75 napilap és csaknem 300 hetilap található. Az összes többi az általános olvasóközönség számára szóló lap vagy szaklap, amelynek papírtengerében 838 negyedévente megjelenő szórakoztató lap és 181 kereskedelmi havilap található, valamint néhány folyóirat, amely minden bizonnyal az első kategóriába szeretne tartozni.
Az adóhatóság egyébként az jövedelemadó törvény 39. (bis A) cikkelyében elismeri a kettő közötti különbséget, adómentességet adva azon társaságok számára, amelyek „napi vagy maximum havi jelleggel főként politikai vagy általános információkat nyújtanak írott vagy online formában”. Azt is láthatjuk, hogy azok a kiadványok, amelyek célja a szórakoztatás, elismerik árucikk jellegüket, míg azok, amelyek az információközvetítésre helyezik a hangsúlyt, közszolgálatinak tekintik missziójukat és vállalják az ezzel járó társadalmi szolgálatot.
A modell második elve ugyanis egy olyan közösségi hálózat megalkotása lenne, amelyben az információ létrehozásához és terjesztéséhez szükséges infrastruktúrát megosztják egymás közt a szereplők. A sajtó egy emberi és technikai láncot alkotna, amely az újságírótól az újságárusig vagy a weboldalig terjed. A folyamat középpontjában álló szellemi munkások hajlamosak figyelmen kívül hagyni a többi láncszemet. Ez a második világháború után létrejött technikai és társadalmi munkamegosztás öröksége, amely egyre inkább szétválasztotta az újságkiadás tevékenységeit, például a nyomtatást, a terjesztést, az előfizetések kezelését (amely általában kiszervezett), az informatikai fejlesztést és a lap előállítását. Ez a megosztottság zsákutcába vezet.
A Közösségi Szolgálat nemcsak a nyomdákat, a papírt, a hírlapokat, a kiszállítást és a hírlapárusítás helyét teremtené meg a nyomtatott vagy online újságok számára, hanem a helyiségeket, a szervereket, a tároló- és terjesztési eszközöket, valamint a kutatás-fejlesztési eszközöket is. Minden közérdekű sajtótársaság számára biztosítaná az adminisztratív, számviteli, jogi és kereskedelmi szolgáltatásokat, valamint közös előfizetési, fizetési és adatbázis-kezelési platformot működtetne. Fizetné a technikusokat, a fejlesztőket és az informatikusokat, akik bár saját csapatukban dolgoznának, együttműködnének az alkalmazások fejlesztésében, a weboldalak minőségének és teljesítményének növelésében, a személyes adatok védelmének biztosításában, az oldalak olvashatóságának optimalizálásában és az új grafikai megoldások kifejlesztésében. A Közösségi Szolgálat gondoskodna az egész iparág megfelelő működéséről. Fentről lefelé haladva biztosítaná a teljes francia nemzeti hírügynökség (Agence France-Presse) infrastruktúráját és a hírlapárusok munkáját is megfelelően honorálná. Méltányosan megfizetné a lánc közepén lévő korrektorok, szerkesztő munkatársak, tördelők, fotográfusok, grafikusok bérét…, akiknek pozíciója jelenleg veszélyben van az automatizálás miatt és akik nélkül a szöveg unalmas és élettelen lenne.
Így a sajtóvállalatok bérköltségei kizárólag az újságírók bérére korlátozódnának – bár ez a kivétel, amely alapvetően arra szolgálna, hogy elkerülje a szovjet típusú központosításra utaló, kollektivista vádakat, fokozatosan eltűnne. Eközben a különböző munkáltatók számára végzett munka nem befolyásolná az együttműködést: a csoportok nem lennének bérezés alapján elkülönítve és továbbra is egy helyen dolgoznának.
Az infrastruktúra megosztása
Az eszközök közös használata jelentős gazdasági megtakarítással járna a nyomtatás, az adminisztráció és a logisztika területén. Az elv nem újdonság: számos szolgáltatás és hálózatalapú iparág (telekommunikáció, közlekedés, energia) közösen használja az infrastruktúrát, amelyek kiépítése és fenntartása költséges. A konkurencia tárgya ilyen esetben nem az infrastruktúra, mivel a versenytársak megosztják a hálózatot. Ezt a közgazdászok „természetes monopóliumnak“ nevezik, tehát, nem épít saját repteret minden légitársaság. Az informatika területén a Közösségi Szolgálat jól illeszkedik a nyílt forráskódú szoftverfejlesztők együttműködő munkamódszeréhez. Ők már hozzászoktak, hogy megosszák egymással felfedezéseiket; a központosítás és annak eszközei könnyebben lehetővé teszik a személyes adatok biztonságát és titkosítását, mint a jelenlegi gyakorlat, amely magánszolgáltatók tömegeit használja. Ez nem csupán részletkérdés, hiszen, tudjuk, hogy a webóriások árulják a személyes adatainkat.
Ki és milyen feltételek mellett profitálna a közös használatból? A közérdekű sajtó teljes egésze, véleménykülönbségre, presztízsre és méretre való tekintet nélkül, feltéve, hogy nem nyereségorientált vállalatról van szó (a nyereség nem a részvénytulajdonosokat illeti), nem rendelkeznek másik lappal az adott hírlap kategóriájában (napilap, hetilap stb) és nincsenek kereskedelmi hirdetések az oldalaikon vagy a képernyőjükön. Tehát sem klasszikus reklám, például műsormegszakítás, reklámbanner vagy felugró ablakok, sem pedig kereskedelmi együttműködésen alapuló cikkek. A cél természetesen nem a száraz, kiszámítható és unalmas információközlés, hanem egy olyan írás, amely a cikkíró szándékának és az olvasó érdeklődésének felel meg, nem pedig a hirdető kívánságának.
Az új modell bevezetése felfrissítené a piacot: sokkal könnyebb lenne létrehozni vagy átvenni egy lapot, mivel az egyetlen költség az újságírók bére lenne, minden mást a Szolgálat biztosítana. Megfelelő eszközök birtokában végre az „alternatív“ sajtó is szélesebb közönséghez jutna el.
A kérdés, hogyan finanszírozzuk a Közösségi Szolgálatot? Ez lenne a sajtó megújításának harmadik és egyben utolsó pillére, itt derül ki, hogy működőképes-e a modellünk. A tervezetünkben az értékesítésből származó bevételek fedeznék az újságírók fizetését és a közös költségek egy részét (körülbelül a felét). Egy olyan tartós anyagi forrást kell találnunk, amely helyettesíti az eltörölt állami támogatásokat és a megszűnt hirdetésekből származó bevételt. Két megoldást szeretnénk kizárni: az adót, amely az információt közvetlenül politizálná, illetve a filantrópiát – ezen alapul például a ProPublica vagy a First Look Media – amely a milliárdosok jószándékára apellál.
A finanszírozási forma, amely nem függ sem az államtól, sem a piactól már létezik, úgy hívják, társadalombiztosítási hozzájárulás. Ez teszi lehetővé a francia társadalom- és nyugdíjbiztosítási rendszer hatékony működését. Bernard Friot szociológus (7) szerint ez a múltbeli társadalmi küzdelmek vívmánya és egy olyan társadalom alapja, amely független a piaci erőktől. Bármennyire is igyekeznek cáfolni a kormányok: a közösségi összefogás legalább olyan jól működik, mint az egyéni finanszírozás. Az adóval ellentétben a társadalombiztosítás közössé teszi a munkából származó vagyon egy részét, még mielőtt azt kifizetnék és az kamatoztatná az állami tőkét. A megtakarítási pénztárak (egészség, nyugdíj, család) által az összeg kikerüli az állami költségvetést és nem szolgál spekulációk alapjaként. Miért ne alkalmazhatnánk ezt a modellt a gazdaság összes területén, kérdezi Friot. Amíg a politikai erőviszonyok ezt nem teszik lehetővé, addig egy könnyen kivitelezhető részleges megoldásként egy információs hozzájárulást kellene létrehozni, amellyel a Közösségi Szolgálatot finanszíroznánk. Valójában mi sem logikusabb, mint hogy a társadalom magára vállalja a közszolgálati tartalom díját.
Adó és hirdetés nélkül
Ráadásul az erőfeszítés nem is lenne nagy. Számításaink szerint évente 1,9 milliárd euróra lenne szükség a jelenlegi 1,6 milliárdos sajtótámogatással szemben, amelyet így el lehetne törölni. A sajtóra vonatkozó 0,1%-os hozzájárulás a hozzáadott értéken alapulna, azt és minden vállalat és közigazgatási szerv fizetné. Összességében 300 millió euróval többre van szükségünk, mint a jelenlegi támogatás. Ez az ára a szabad információnak: kevesebb, mint egyharmada annak az egy milliárd eurónak, amelyet a kormány januárban a Dassault cégnek ítélt a Rafale vadászbombázó repülőgépek modernizálására...
Innentől kezdve a közérdekű sajtóvállalatok egyetlen kiadása az újságírók fizetése lenne, amelyet az online és nyomtatott lapok eladásából finanszíroznának, a maradék összeget pedig átutalnák a Közösségi Szolgálatnak. Így a megosztott infrastruktúrának és a jelentős méretgazdaságosságnak köszönhetően az újságok ára csökkene.
A kételkedőket, akik irreálisnak tartják az elvet, emlékeztetnénk a második világháború után bevezetett paritásos vezetőbizottságokra és a 2010-ben a Nicolas Sarkozy által eltörölt iparűzési adó helyettesítéseként diszkréten bevezetett új járulékra (CVAE). Ezt a hozzáadott érték alapján fizetik, jelenleg is érvényben van, és mértéke az árbevételtől függően 0,5–1,5%. Az ebből befolyó összeg, amelyet helyi beruházások (utak, hidak) finanszírozására használnak, 2013-ban meghaladta a 15 milliárd eurót, de nem része a paritásos vezetésnek és adóként működik.
A radikális különbségtétel a közérdekű és a szórakoztató sajtó között, a megosztott infrastruktúra-hálózat kiépítése, valamint az információs járulék bevezetése a kiadások fedezésére: mindhárom alappillér létező jogi és adózási elveken nyugszik. Ez a modell mind a nyomtatott. mind a digitális sajtó számára fenntartható és ideális lenne, ráadásul kiterjeszthető az audióvizuális médiára és a videómegosztó platformokra is. Korlátozná a közcélú információ magánkézbe kerülését anélkül, hogy átadná az államnak a kontrolt: a sajtótársaságok megőriznék sokféleségüket, nonprofittá válnának, bevételüket az újságírók bérére fordítanák, és tilos lenne a központosítás. Az írott sajtó magánkézbe kerülése, ahogyan az Franciaországban évtizedek óta működik, leginkább bűvésztrükkökre emlékeztet, mintsem valós tőkebefektetésre, mivel végső soron az ipari nagytőkések által a sajtó megvásárlására kifizetett összegek töredékei a közpénzeknek. Pierre Bergé, Xavier Niel és Matthieu Pigasse 2010-ben 60 millió euróért vásárolta meg a Le Monde-ot; 2009 és 2013 között az állam 90 millió euróval támogatta az újságcsoportot (az egyéb támogatásokat nem számítva). Idén Patrick Drahi 14 millió eurót fizetett azért, hogy megvásárolja a Libération felét; miközben 2012 és 2013 között az állam nem kevesebb mint 20 millió euróval jutalmazta a haldokló napilapot. Ha az „aki finanszíroz, az irányít” elv érvényesülne, akkor az állam egy hatalmas médiacsoport tulajdonosa lenne… A modellünk helyére tenné a gazdaságot: a közösség (a hozzájárulással) és a felhasználók (a vásárlással) finanszíroznák az infrastruktúrát, és mindenki élvezhetné a vélemények sokféleségének szabadságát.
A modell gyakorlati megvalósítása azonban számos akadályba ütközik. Például hogyan tehetnénk egyértelmű különbséget a közérdekű információ és a szórakoztató tartalom között? A reklámmentességnek vannak előnyei, de bizonyos részletek homályosak maradnak. A szétválasztás módja is kényes: számos sajtócsoportnak egyszerre vannak információs és szórakoztató lapjai, amelyek közös szolgáltatásokat használnak. A Közösségi Szolgálat létrehozása, az állami támogatások eltörlése, a nonprofit státusz és a decentralizáció arra ösztönözné az ipari nagytőkéseket, hogy az információs sajtó helyett a szórakoztató- és szaklapok felé forduljanak, amelyek ezentúl részesülnének a közérdekű információs lapokból kitiltott hirdetések bevételéből (ez 2013-ban több mint 1,4 milliárd eurót jelentett a politikai és általános sajtónak, amely bőven elegendő lenne a kiesett közpénzek kompenzálására).
De ki irányítaná a többezer alkalmazottat foglalkoztató, különféle szakmájú Közösségi Szolgálatot? Az 1945 és 1960 között a társadalombiztosítási pénztárakban alkalmazott paritásos vezetés logikusan következik a járulék általi finanszírozási módból. A Szolgálat választott képviselői, valamint a szerkesztők, az újságírók és az olvasók együttesen döntenének az irányvonalról, a szükséges teendőkről, a befektetésekről. De hogyan lehetne elkerülni a bürokratizálódást és létrehozni egyfajta együttműködést a különféle erőteljes hagyományú szakmák között? Létfontosságú, hogy mindenki egyetértsen a konfliktuskezelés módját és a Közösségi Szolgálat pénzügyeinek szabályozását illetően.
Az itt felvázolt modell azonban számos kérdést nyitva hagy… Egy szektort nem lehet elkülöníteni a gazdaság egészének a rendszerétől és az állami nyomástól, ahogyan az oktatásban, az egészségügyben és a kutatásban dolgozók azt nap mint nap megtapasztalják. Naivitás lenne azt gondolni, hogy egyetlen társadalmi változás kiterjedhet a tömegkommunikációra és egy optimális és racionális információs rendszert építhet fel. A változás legnagyobb akadálya a média jelenlegi működési formája. Az általunk vázolt modell átlépi ezt az akadályt és egy szektor szerinti működést javasol, várva a jobb megoldást, egy központosított gazdasági modell keretében. Reménykedünk benne, hogy hamarosan megcáfolhatjuk Robert Musil osztrák írót, aki már több mint egy évszázada is eképpen panaszkodott: „Az újságok, amelyek közmegelégedésre laboratóriumok és filozófiai gyakorlatok terepei lehetnének, a legtöbbször csupán tőzsdei és piaci helyszínek”. (8)
Fordította: Boros Nikolett
