Az a nap, amikor a nácik 1933. január 30-án hatalomra kerültek, afféle „őstrauma” a demokratikus népek történetében. Pedig annak idején Németország, megannyi híres zeneszerző, író, filozófus és Nobel-díjas tudós hazája, a kultúra, a technika meg a tudományos kutatás terén is egyik legfejlettebb országa volt Európának. Emellett akkortájt a német baloldal volt a legrégibb, legszervezettebb és legerősebb a világon, együtt a szociáldemokrata és kommunista szakszervezetekkel, valamint olyan tekintélyes politikai pártokkal, mint a különösen aktív szociáldemokrata párt (SPD) vagy a kommunista párt (KPD), amelynek már puszta léte is komoly teljesítménynek számított, az 1918/19-es demokratikus kísérletről nem is beszélve. Igaz, az 1919. július 31-i alkotmányt megszavazó koalíció (az SDP, a Demokrata Párt meg a katolikus centrum) visszaszorult az 1920-as választásokon, a mérsékeltebb, ha ugyan nem jobboldali többség pedig minden módon igyekezett visszavenni a demokratikus és szociális vívmányokat. Bár a szociáldemokrata elnök, Friedrich Ebert megbízatása lejárta előtt 1925-ben elhunyt, és a régi rend őskövületének számító Paul von Hindenburg lépett a helyébe, azért ő is felesküdött az alkotmányra, és mindvégig hű is maradt az esküjéhez. Hiába nehezedett rá a versailles-i szerződés, a hatalmas jóvátétel, valamint a kitaszítottság, a német parlamentáris demokrácia a kedvezőtlen körülmények között is életképes demokratikus kultúrát tudott teremteni, egymással párbeszédet folytató pártokkal és – mind országos, mind tartományi szinten – szabályszerűen ismétlődő választásokkal. A jobboldali Gustav Stresemann kancellár (DVP) által vezetett jobboldali-baloldali koalíció dolgát nagymértékben nehezítette a Ruhr-vidék megszállása, a hiperinfláció, az aprópénz eltűnése, a felkelésekről nem is beszélve (Rajna-menti függetlenségpártiak, keleten bolsevik fel-kelések, Bajorországban náci puccs); 1928. június 28-tól pedig Hermann Müller vezetésével ismét nagykoalíció kormányozta az országot.
Az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság 1929 őszén érte el Németországot; méghozzá akkora erővel, hogy a kormánykoalíció azonnal fel is bomlott. A jobboldali miniszterek ugyanis költség-vetési megszorításokat, a baloldaliak pedig a munkanélküli segély rendszerének erősítését követelték. Mivel a Parlamentben egyetlen pártnak sem sikerült többséget szereznie, a birodalmi elnök, General-feldmarschall Paul von Hindenburg a tanácsadók kis csoportjának – néhány katonának, nagybirtokosnak, nagyiparosnak és pénzembernek – javaslatára változtat az addigi alkotmányos gyakorlaton, az állandósított államcsínyt saját tekintélyére és presztizsére alapozva. Ettől fogva a jobboldal olyan kormánnyal irányítja az országot, amely – a Reichstag megkerülésével – nem a parlamentnek, hanem az államfőnek tartozott felelősséggel. Az 1919-es alkotmány 48-2-es cikkelye lehetővé teszi az államfőnek a rendeleti kormányzást. Ezt a demokráciát kiüresítő alkotmányos lehetőséget eredetileg a politikai veszélyhelyzetek kezelésére szánták, az államfő azonban, lelkiismeretlenül és puszta kényelemből, abból a célból élt vele, hogy az antiszociális költségvetési megszorításokat meg a társadalmi juttatásoknak az ágazati bérminimumra való csökkentését ráerőszakolja a társadalomra. Mellesleg, 1919 és 1923, között Friedrich Ebert is gyakran folyamodott ehhez a rendelkezéshez a szecesszionisták, a bolsevikok meg a nácik ellen. 1930 márciusától 1932 májusáig két éven át Heinrich Brüning kancellár is magáévá tette ezt a deflációs politikát. Amely csak még jobban elmélyítette a válságot, olyannyira, hogy 1931-ben már a munkaadók szövetsége meg a bankvilág is kételkedik ennek az ortodox gazdasági módszernek a hatékonyságában, és a kínálat fellendítése érdekében a nagyipar állami támogatásában és az adók csökkentésében látja a kiutat.
A hadsereg újraszervezése
Az elnök környezete helytelenítette, hogy Brüning tovább erőszakolja a megszorításokat, amiként azt is, hogy a kancellár agrárreformmal is meg akarja toldani szociálpolitikáját. Brüning ugyanis azt tervezte, hogy a keleti országrészben felosztja a nagybirtokosok parlagon heverő termőföldjeit. Márpedig az ország keleti részében Hindenburgnak is voltak birtokai. A hadsereg főtisztjeit nem számítva, ez utóbbi a kelet-poroszországi nemesek – junkerek – körében érezte magát legotthonosabban. Mindehhez az is hozzájárult, hogy a Nemzetiszocialista Német Munkáspárttal (NSDAP) szemben korántsem volt egységes a politikai elit taktikája: miután megpróbált tárgyalni a nácikkal, Brüning meg akarja fosztani őket fegyveres alakulataiktól, amiért is az 1932. áprilisi kormányrendelettel betiltja az SA rohamosztagokat meg az SS-t. Kurt von Schleicher tábornoknak azonban egészen más a véleménye, a főtiszt ugyanis, akinek nagy befolyása volt Hindenburg környezetére, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a katonai véderő meg a náci milíciák az utcai csetepatékban nélkülözhetetlenek a kommunisták ellen. Kurt von Schleicher szerint azért is szüksége van a hatalomnak erre a jó minőségű „emberanyagra”, mert ilyen keménykötésű barna inges fickók kellenek katonának, márpedig a vezérkar a hadsereg újraszervezéséről álmodozik – mivel az ország 1932-re kifizette a kártérítéseket, várható volt annak a versailles-i szerződésnek a felpuhulása, amely százezer főben állapította meg a Reichswehr létszámát. Közben folynak a háttértárgyalások (Brüning kancellár háta mögötti viták, titkos egyezkedések, a náci milíciákat betiltani szándékozó belügy- és védelmi minisztert – Wilhelm Groener tábornokot – lejárató kampányok, az együttműködésre kapható miniszterek összeírása), mindennek következményeként végül meg-buktatják a Brüning-kabinetet, és Franz von Papent nevezik ki új kancellárnak; az új kormány rekordidő alatt, 1932 júniusára, már fel is áll.
Az arisztokrata von Papen gyakorlatilag ismeretlen a politikai életben: mint a Zentrum tagja, és a poroszországi tartományi parlament képviselője (ez a Reich legfontosabb tartománya) szerény és tartózkodó politikus. A volt katona nemcsak kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező üzletember, de egyben oszlopos tagja a befolyásos és előkelő Herrenklubnak, amelyet munkaadók, főtisztviselők, katonatisztek egyformán látogattak. Kurt von Schleicher von Papent ideális választásnak tartotta arra a feladatra („Nekem nem fej kel, csak kalap” – jegyezte meg von Papennel kapcsolatban), hogy afféle bábként elősegítse a nácikhoz való közeledést. Von Papen nem is okozott csalódást, engedélyezi az SA meg az SS működését, és a két alakulat tagjai valóságos vérfürdőt rendeznek 1932 nyarán, amelynek során vagy száz baloldali szimpatizánst, aktivistát vagy egyszerű járókelőt lőttek agyon vagy vertek halálra, úgyhogy a kancellár 1932. augusztus 9-én végül kénytelen rendkívüli kormányrendelettel fellépni a politikai erőszak ellen, és ettől fogva a statáriális bíróságok halálbüntetéssel sújtják az ilyen cselekményeket. Gazdasági és szociális téren von Papennek megvannak az el-képzelései: az 1932. szeptember 5-i rendkívüli kormányrendelettel megkezdődött a szociális állam lebontása, emellett csökkentették az adókat és jelentős összegekkel támogatták a vállalkozásokat. Von Papen közvetlen környezete a „konzervatív forradalom” olyan teoretikusaiból állt, mint Edgar Jung vagy Carl Schmitt, és mindannyian úgy gondolják, a parlamentáris demokrácia napja végleg leáldozott. Miután 1932 júniusában feloszlatták a Reichstagot, a július 31-i választásokon a jobboldal még jobban visszaszorult, a náci képviselők száma viszont látványosan növekedett: százegy-néhányról 230-ra. Szeptember 12-én a képviselő-testület túlnyomó többsége által támogatott bizalmatlansági indítvány-nyal a von Papen-kormányt is megdöntik, majd a Parlamentet ismét feloszlatják.
A november 6-i választáson tovább gyengült a liberális jobboldal, viszont az NSDAP is jelentősen visszaszorult, a nácik harminchat képviselőt vesztettek, a másik szélsőjobboldali formáció, a Német Nemzeti Néppárt (DNVP) viszont erősödött. Ez utóbbinak a rasszista, antiszemita, szélsőségesen nacionalista Alfred Hugenberg a vezetője. Ez utóbbiból, aki idősebb is Hitlernél, hiányzik Hitler karizmája és önkívülete; a Krupp-cég igazgatótanácsának volt elnöke már modorában és megjelenésében is afféle filantróp nagypolgár, aki a kis- és középpolgárságnak akar kedvezni politikájával. 1914 előtt még lelkes híve volt Németország keleti terjeszkedésének és Lengyelország gyarmatosításának. A háború után médiamágnás lett, tucatszám vásárolva a napi-, hetilapokat, folyóiratokat, emellett filmstúdiók is felkeltették érdeklődését (például a Deulig meg az Ufa is az ő tulajdonába került), ő szállította a filmhíradókat a moziknak. Hugenberg viszonylag olcsón ideológiailag koherens híradófilmekkel árasztotta el a piacot, és ezeknek a standardizált filmhíradóknak azzal sikerült áttolni a jobboldalra a lakosságot, hogy sok mindentől páni félelmet keltettek a társadalomban, amely ettől fogva ugyanúgy rettegett a homoszexualitás táptalajának kikiáltott „kulturális bolsevizmustól”, mint a modern művészettől, a feminizmustól meg az eltévelyedett fiataloktól, az országot kiszipolyozó „judeo-bolsevizmustól”, a magántulajdon felszámolásától meg a keresztény tradíciók megtagadásától… Hugenberg, aki a szélsőjobbnak volt a szálláscsinálója, valójában legitimálta a náci pártot, már csak azzal is, hogy a jobboldal egyesítésén munkálkodott: 1929-ben például szövetkezett az NSDAP-vel a háborús kártérítés átütemezését szorgalmazó Yung-terv ellen, majd csatlakozott a Harzburger Front elnevezésű rövidéletű politikai szövetséghez; ez utóbbi 1931 októberében megpróbálta elfogadható politikai partnernek feltüntetni a nácikat, olyan szalonképes úriembereknek, akiknek társaságában bátran mutatkozhatnak a bankvilág, a nagyipar, a hadsereg vagy a hagyományos jobboldal képviselői.
1932 novemberében a jobboldal még bizonytalan, nem tudja, milyen stratégiával lehet leghatékonyabban megóvni a létező társadalmi rendet, Németországot katona nagyhatalommá változtatni, és szembenézni a legnagyobb veszéllyel, vagyis azzal, hogy a kommunista tábor nem gyengült választásról választásra – szemben a nácik őszi visszaszorulásával –, hanem erősödött.
Két lehetőség már augusztusban körvonalazódott, közvetlenül a Papen-kormányra nézve kedvezőtlen kimenetelű választások után. Az első: a nácikat is bevonni a végrehajtó hatalomba; ezt egyébként Brüning már 1932 elején is javasolta, sőt, von Papen is felajánlotta Hitlernek. Csakhogy az NSDAP a július 31-i választásoknak ugyanúgy első befutója, mint a november 6-i választásoké. Nem csoda, hogy a párt vezetője igényt tart a kancellári pozícióra, Hindenburg azonban megmakacsolja magát, már elvből sem hajlandó Hitlert kancellárnak kinevezni. Egyrészt azért nem, mert Hitler kizárólag náci minisztereket akar a kormányban, márpedig Hindenburg jobboldali koalíciós kormányban gondolkodik. De Hindenburgnak más oka is volt a visszautasításra. Ő sohase rokonszenvezett Hitlerrel, először is azért nem, mert porosz marsall létére mélyen lenézte a himmi-hummi Gefreitert (1) , de azért sem, mert Hitler túlságosan is katolikus-barokkos (2) volt ennek a zordon református főtisztnek a szemében. A második lehetőség: egy éven belül harmadszorra is feloszlatni a birodalmi gyűlést, és időpont nélkül elhalasztani a választásokat – ezzel azonban Hindenburg megszegte volna az alkotmány 25. cikkelyét, amely feloszlatás esetén kimondta, hogy két hónapon belül meg kell tartani az új választásokat. Ezért úgy határoz, hogy a kabinet helyén marad, és törvényerejű rendeletekkel fog kormányozni. És ha nagy lesz a társadalmi ellenállás (sztrájkok, tüntetések, felkelések), legfeljebb kihirdeti a szükségállapotot, és a hadsereg majd rendet csinál. A hadsereg azonban 1932 decemberében úgy látja, az ország megtámadása esetén már nem lesz képes kezelni a kommunisták és nácik konfrontációját.
Féken tartani a nácikat
A harmadik lehetőség: Kurt von Schleicher tábornok viszont – őt december 3-án nevezik ki kancellárnak – szociális és nacionalista politi-kával próbálja megosztani a náci pártot, abban a reményben, hogy sikerül egyes szakszervezeti vezetőkkel együtt az NSDAP második emberét, az ambiciózus Gregor Strassert is bevonni a kormányzásba, ez utóbbit ugyanis nagyon aggasztotta a náci párt visszaszorulása a választáson. Mindössze az a baj, hogy Schleicher is magáévá akarja tenni a Brüning által már szorgalmazott agrárreform gondolatát, ami végképp kétségbe ejti Hindenburgot és környezetét. Von Papen erre úgy dönt, hogy a nagybirtokosokkal, nagyiparosokkal és bankárokkal összefog von Schleicher ellen, és 1932. november 19-én felszólítják Hindenburgot, hogy haladéktalanul nevezze ki Hitlert kancellárnak. 1933. január 4-én Kurt von Schröder bankárnál megszerveznek egy titkos találkozót, és a találkozón jobboldali koalíciós kormányban egyeznek meg, illetve abban, hogy a kancellár Hitler lesz, az alkancellár pedig von Papen. És hogy a kormány politikai vonala „nemzeti” lesz, fel fog lépni a „nemzetellenes” elemekkel szemben, és tiszteletben fogja tartani a magántulajdont. Hitler akkor már jó egy éve tárgyal a munkaadók különféle szövetségeivel, így akarja meggyőzni őket, hogy a náci párt korántsem a szociális intézkedéseket tartja legfontosabbnak, hogy a náci párt nem szocialista formáció, és hogy a pártnak – egyrészt – Németország felfegyverzése a fő célja, csakis ez lévén a gazdasági növekedés záloga, másrészt új keleti piacok – ha kell, katonai erővel való – megszerzése.
Végül a harmadik megoldás lesz a nyerő: 1933. január 30-án délben az új kormány Hindenburg előtt leteszi az esküt; von Papen pedig megígéri a birodalmi elnöknek, hogy féken fogja tartani Hitlert, annál is inkább, mert 1930 óta három tartományban már NSDAP-jobboldali koalíció van kormányon. Erre Hindenburg, január 31-én, „nemzeti többség” reményében feloszlatja a parlamentet, és március 5-re tűzi ki az új – és reményei szerint az utolsó – választásokat. Az alkotmány 48-2-es cikkelye végre olyan tekintélyelvű rezsim előtt nyitja meg az utat, amely egyszerre felel meg a nácik, valamint a konzervatív-nacionalista és tekintélyelvű liberális erők elképzeléseinek.
Ádám Péter fordítása
