Elismerte, hogy a Covid-19 járvány alatti nagyvonalúság után Brüsszel most erőfeszítést követel, de a „nagy hiánnyal és eladósodottsággal küszködő országok számára kötelező óvatosan bánni a kiadásokkal, ez azonban nem tévesztendő össze a megszorítási politikával” (Il Messaggero, 2024. június 20.). Néhány hónap múlva a francia kormány a 2025-re javasolt 40 milliárd eurós közkiadás-csökkentés felöltöztetésére a „fellendülés költségvetéséről”, a „felelősségről” és az „igazságról” fog interjút adni. Olasz kollégája, aki hét éven keresztül évi 13 milliárd euróval tervezi csökkenteni a közkiadásokat, „kiigazítási pályáról” fog beszélni. A kifejezés még Québecben is tiltott, ahol a több minisztériumban bejelentett létszámstop ellenére a Kincstár Tanács elnöke egyértelmű: „Nem igaz, nincs megszorítás.”
Pedig újra itt van. Nem sokkterápiaként, hanem fokozatosan, diszkréten, szinte szégyenkezve. A 2008-as pénzügyi válságot követő, Dél-Európát sújtó megszorítási kúrák óta sok minden megváltozott, ami miatt ma nem lehet nevén nevezni. Mert mindenki látta a következményeket Görögországban: a munkanélküliség, az öngyilkosságok, a drogfüggőség, a csecsemőhalandóság, a HIV-fertőzések, a tuberkulózis stb. robbanásszerű növekedése… Brüsszel időt kért és több türelmet követelt. A görögök vártak, és ámulva nézték, ahogy országuk a gazdag európaiak Airbnb tanyájává alakul át. Tizenöt évvel később még mindig további megszorításokat kell eszközölniük. A bruttó hazai termék (GDP) negyedével marad el a válság előtti szinttől, ahogy az éves átlagbér is, az államadósság pedig a GDP 160%-ára nőtt, szemben a 2007-es 103%-kal. Németországban a költségvetési kényszerzubbony annyira kiszorította a beruházásokat, hogy hidak omlanak össze – és az utasok nem hiszik el, ha a Deutsche Bahn vonata időben érkezik. Németországban azonban Heinrich Brüning kancellár 1932-es megszorító politikája óta tudják, hogy a megszorítás „veszélyes elképzelés”: mert azoknak a zsebében keresgéli – és persze nem találja – a megoldást, akik nem okai a problémának (1).
Egy bizonytalan világban, ahol úgy tűnik, hogy bármikor kitörhet egy világháború, és ahol a globális felmelegedés számtalan jövőbeli veszélyt hordoz magával, nem lehet szeretni azt a kilátást, hogy egy generáción keresztül meghúzzuk a nadrágszíjat meglehetősen kétes eredményekért. Különösen azért, mert a közvélemény már nem hisz a „nincs más lehetséges politika” (2) meséjében. A 2008-as összeomlás után az Európai Központi Bank tömegesen vásárolt fel államkötvényeket, az Egyesült Királyság és Izland bankokat államosított, Ciprus pedig adót vetett ki minden 100 000 eurónál nagyobb bankbetétre. A Covid-19 járvány kezdetén az Európai Unió bejelentette a költségvetési szabály általános felfüggesztését, a francia kormány átvállalta több millió dolgozó munkabérét (a részleges munkanélküliség révén), az amerikai kongresszus pedig 1200 dolláros csekkeket küldött az amerikai háztartásoknak. A válság kibontakozásával tehát fel lehetett függeszteni az addig megváltoztathatatlannak mondott szabályokat és dogmákat. Az ukrajnai háború pedig elhozta az energia árának korlátozását. Franciaországban ez indokolja a katonai kiadások 40%-os, összesen 413 milliárd eurós növelését 2030-ig. Tehát egy „hadigazdaság” bevezetését, amelyet a kormány a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a köztisztviselők és a közszolgáltatások felhasználói ellen vívott gazdasági háborúval kíván finanszírozni.
Fordította: Morva Judit
