„A következő megálló: Eisenhüttenstadt” – recsegi a hangszóró. A város nevét az a hatalmas ipari terület ihlette, amelyen a vonat lassan áthalad, és amelynek magyar megfelelője „Acélváros” lehetne. Gyárépületek és füstölgő kémények bukkannak fel. Mint az artériák, rozsdás csövek kígyóznak a kohók és a kopott silók körül, mielőtt eltűnnének a vasszívben.
Noha ma már csupán 2700 ember dolgozik itt, míg az NDK fénykorában 12 000 körül volt a létszám, továbbra is az acélmű és a kohó Eisenhüttenstadt szíve. Ez Németország egyik leglenyűgözőbb városa. 1950-ben döntöttek úgy a keletnémet vezetők, hogy itt teremtenek otthont a gyár munkásainak és családjaiknak. A tervezéséért felelős építészek lehetőséget láttak abban, hogy az épületeket, utcákat és tereket összefüggő egésszé ötvözzék, és számos műalkotás is helyet kapjon a városképben. A szobrok, mozaikok, frízek, szobrok, emlékművek, ólomüvegablakok és freskók sokaságával, amelyek némelyike kissé naivan az NDK és a szocializmus dicséretét zengi, Eisenhüttenstadtot ma már mint óvandó különleges építészeti egységként tartják nyilván. Harmincöt évvel a berlini fal leomlása után fedezik fel újra ezt az örökséget a várostervezők, a művészettörténészek és a kultúrát kedvelő turisták.
Anélkül, hogy elhallgatnánk a keletnémet rezsim tekintélyelvű jellegét vagy a város mai társadalmi problémáit, a létrehozását meghatározó alapelvek némelyikére mintha új szemmel tekintenénk ma, egy olyan korban, amikor az ingatlanfejlesztést és a városépítési terveket (már ahol egyáltalán készülnek) nagyrészt a piaci erők és a dzsentrifikáció határozza meg. Az elsősorban a munkásosztály számára tervezett és számukra igen magas életminőséget kínáló tereket látva némiképp megdöbben a mai látogató, aki ahhoz van hozzászokva, hogy máshol az egyre növekvő bérleti díjak kiszorítják a legszegényebbeket a városközpontokból, a megmaradó középosztálynak meg folyamatosan csökken reáljövedelme. Eisenhüttenstadt bizonyos értelemben egy óriási kiállítás, amely a szocializmus megvalósításának kísérletét mutatja be.
Kivételes művészeti összefonódás
Mindenhol ennek a befejezetlen utópiának a sajátos hangulata érződik, kezdve az utcanevekkel, amelyek a kommunizmus nagy alakjai előtt tisztelegnek. Végigsétálhatunk a Karl-Marx-Strassén, keresztezhetjük a Karl-Liebknecht-Strassé-t és a Rosa-Luxemburg-Strassé-t, majd a Clara-Zetkin-Ringen átkelve a Friedrich-Engels-Strassé-ra fordulhatunk. Innen nem messze van a Leninallee (Lenin fasor), amelyet 1991-ben Lindenallee-ra (Hárs fasorra) neveztek át – ha gyorsan mondjuk, szinte alig hallani a különbséget. Ezen a Magistralé-n („főutca” az NDK-zsargonban) lehet megcsodálni a város egyik különlegességét: a „Produktion im Frieden” [Termelés a békében] mozaikot. Walter Womacka, a híres keletnémet freskóművész 1965-ben, egy áruház homlokzatára készített alkotása a szocializmus hatalmas kezét ábrázolja, amint a béke galambját engedi szabadon.
A 96 éves Herbert Härtel még ma is szeret kiülni az egyik padra, ahonnan jól rá lehet látni e gigantikus műalkotásra, hogy ott nézelődjön, ahogy zajlik körülötte az élet. Mint Eisenhüttenstadt főépítésze, 1958 és 1968 között személyesen felügyelte a Lindenallee tervezését, de jelentős szerepet játszott a művészet és az építészet kivételes összefonódásában is, amely a várost jellemzi. „Max Richter, a polgármester, aki közeli barátom volt, megkért, hogy járjam körbe az NDK művészeti iskoláit, és keressek olyan fiatal végzősöket, akik hajlandóak lennének idejönni, itt élni és alkotni. Velük aztán személyes kapcsolatban voltam, köztük Womackával is, akivel rendszeresen találkoztam a műtermében vagy az építkezéseken. Az én megbízatásom idején készítette a városháza főlépcsőjét díszítő mozaikot is.”
Mivel kis városról van szó, a Lindenallee nem olyan impozáns, mint a volt kommunista blokk más nagyvárosainak katonai felvonulásokra is alkalmas monumentális főútvonalai, mint például a berlini Karl-Marx-Allee vagy a kijevi Hrescsatik, de azért nincs miért szégyenkeznie. Az utca két oldalán húzódó üzletsorok már egy kevésbé rideg és tetszetősebb késő modernizmust tükröznek, mint például a 24. szám alatti egykori bútorbolt, amelynek homlokzatát a meisseni porcelángyárból származó zöld és kék csempék díszítik. „Az 1950-es években – magyarázza Herbert Härtel – leginkább az előző évszázadok építészeti formáit másolták. A kollégáim és én viszont olyan szerencsések voltunk, hogy kísérletezhettünk, és az akkori legmodernebb európai építészeti és várostervezési irányzatokból merítettünk ihletet.” Szerinte a szocialista klasszicizmussal való szakítás, amely Eisenhüttenstadt épületein jól látható, a Szovjetunióban bekövetkezett politikai változások közvetlen következménye volt: „Amikor Sztálin 1953-ban meghalt, utódja, Nyikita Hruscsov új irányt akart szabni az országnak. Ez számos területen megnyilvánult, többek között az építészetben is. Ez természetesen kihatott az NDK-ra is, bár szerintem az átmenet túlságosan hosszúra húzódott.” Amúgy 1961-ben nevezték át várost, akkor lett az addigi Stalinstadtból [Sztálinváros] Eisenhüttenstadt.
Szocialista városnegyedek
Bár ez nem igazán az ő világa, Herbert Härtel azt ajánlja, hogy sétáljak végig a „sztálinista házak” negyedén, amely számozott részekre osztott, szélesen elterülő épületek sora. A Strasse der Republiktól délre található Wohnkomplex II teljes egészében Sztálin alatt épült, az általa kedvelt stílusban, amely számos más volt keleti blokkbeli országban is megtalálható. Tökéletesen illusztrálják a szocialista klasszicizmust: az átlagmunkás „palotái” az ókori szépség kánonjait dicsőítik, ahol nem spóroltak a díszítéssel (oszlopcsarnokok, boltozatok, fejezetek stb.). Mindez bizonyítja, hogy a város külleme mennyire fontos volt a rezsimnek. A renoválással meg nem csak hogy nem veszítettek hatásukból, hanem még impozánsabban jelennek meg a birodalom és a hatalom e szimbólumai.
Az utóbbi években Eisenhüttenstadt az egyik legnépszerűbb turisztikai célponttá és filmforgatási helyszínné vált. Ez a lelkesedés kétségtelenül Martin Maleschka építész és fotográfus érdeme is. Azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy fényképeivel és más művészeti projektekkel dokumentálja annak a városnak a múltját és történelmi értékét, ahol ő született 1982-ben, amikor az még az NDK része volt. A 2021-ben kiadott építészeti útikönyvén (1) kívül – ahonnan a cikk fotói származnak – számtalan városlátogatást, nyári iskolát, műhelymunkát, kiállítást és konferenciát is szervez. A város kiváló Utopie und Alltag [Utópia és mindennapi élet] múzeuma pedig a keletnémet kultúrára és a mindennapi életére fókuszál kritikai szemszögből.
„Németországban Eisenhüttenstadt a legnagyobb kiterjedésű védetté nyilvánított történelmi terület” – magyarázza Martin Maleschka. Németországban ez volt az első szocialista város. Nincs is még egy ilyen város! Ami olyan rendkívülivé és vonzóvá teszi, az az építészet, a művészet és a városrendezés egysége. És ez az, amit meg akarok mutatni.” A művész gyorsan befejezi a reggelijét, miközben beszél, ugyanis kevés az ideje: hamarosan indulnia kell, hogy fotóműhelyt vezessen egy fesztiválon. „Magam is nehezen tudom elképzelni az 1950-es évek eufórikus hangulatát, amikor a semmiből lehetett várost építeni. Az emberek az ország minden részéből özönlöttek ide, mert biztosak voltak abban, hogy munkát fognak találni. Így volt ez a nagyszüleim esetében is. A második világháború vége után elhagyták Sziléziát, amely ma Lengyelország része, és találtak is azonnal munkát és lakást Eisenhüttenstadtban. Ők voltak a Wohnkomplex III első lakói. Egy új közösséget hozott létre a sok kitelepített ember, akik mind hozták saját nehéz múltjukat és szokásaikat.”
Kutatómunkájának köszönhetően Martin Maleschka a legapróbb részletekig ismeri a várost. „Vegyük például ezt a pékséget, ahol most vagyunk. Ez egykor egy étterem volt. Néhány régi képeslapon látni a belső teret és a hely szépségét. Amikor a vendégek beléptek a főbejáraton, egy kikötőt ábrázoló freskóval találták magukat szembe. Ez a freskó még mindig ott van, de elfedi egy hatalmas reklám. Személy szerint úgy gondolom, hogy a műalkotások ilyen módon történő eltakarása megzavarja a város identitását. A kapitalizmus rátelepül mindarra, ami az NDK-ból megmaradt, amivel lényegében azt üzeni, hogy jobb, ha egy egy ízléstelen plakátot látunk, rajta egy szelet süteménnyel meg egy csésze kávéval, mintsem egy tehetséggel festett képet. Ez egy olyan választás, amely számomra érthetetlen, mert megfoszt minket mindattól, ami táplálja a kötődés, az összetartozás, az otthonosság érzését. Megakadályozza a lakosokat abban, hogy megértsék a helyet, ahol élnek.”
Amikor nem rejtik el, Eisenhüttenstadt esztétikája mellett előtűnnek a társadalmi problémák is. Az 1990-es német újraegyesítés óta munkahelyek ezrei szűntek meg, és a lakosok száma a fal leomlása előtti 53 000-ről kevesebb mint a felére, 25 000-re csökkent. Főként a központban, a jól karbantartott és gondosan felújított épületek mellett vannak többé-kevésbé leromlott állagú épületek is. Az elmúlt évtizedekben közel 7000 lakásnyi házat bontottak le. Ez történt azzal a lakónegyeddel is, ahol Martin Maleschka felnőtt, a Wohnkomplex VII-tel – ezt fájdalmas veszteségként élte meg, és ez is motiválja aktivitását.
A sors iróniája, hogy ugyanaz az építész felelt a 2000-es évek elején a városrész lebontásának ellenőrzéséért, mint aki harminc évvel korábban tervezte és építette: Gabriele Haubold, Herbert Härtel lánya. „A lakások egymás után üresedtek meg – emlékszik vissza –, mígnem egy nap odáig jutottunk, hogy már a lakások több mint 30 százaléka üresen állt, és ezt már egyszerűen nem lehetett fenntartani. Kénytelenek voltunk lépni.” Még ma is, Eisenhüttenstadt utcáin sétálva, buldózerekkel találkozik az ember, amelyek éppen rommá zúzzák az NDK azon maradványait, amelyeket nem tartanak megőrzésre érdemesnek. Gabriele Haubold szerint ez egy szükséges rossz annak érdekében, hogy más, érdekesebb épületeket meg lehessen menteni.
„A munkás az orvos mellett lakott”
Éppúgy, mint Martin Maleschka, a 70 éves Gabriele Haubold asszony szintén rajong városáért, amellyel kölcsönösen hatással voltak egymásra. Amióta az eszét tudja, családi környezete arra ösztönözte, hogy apja nyomdokaiba, nevezetesen a várostervezés irányába lépjen. „Gyermekkoromban, a hatvanas évek elején a barátaimmal az építkezéseken játszottunk. Mindent áthatott akkor a születő város hangulata. Érezni lehetett a szüleink és a szomszédok lelkesedését, ahogy látták az épülő gyárat és a lakóházakat. Annyira büszkék voltak! Mindenki részese akart ennek lenni. Apám mindig elvitt magával az építkezésekre, ahol dolgozott, és elmagyarázta, mit csinál. És amikor meghívta hozzánk a kollégáit, mindig szó esett építészetről, várostervezésről és különböző építési technikákról.”
Az Eisenhüttenstadt-terv egyik irányelve különösen tetszett neki: „Az NDK-ban 1950-ben lefektetett „tizenhat városrendezési elv” szerint az építészetnek demokratikusnak kell lennie, és ez különösen az egyenlőségen alapuló szociális szerkezetet jelentette. Más szóval a munkás az orvos mellett lakott, aki a postás mellett, aki a polgármester mellett, aki a mosónő mellett, és így tovább. Nem voltak korlátok az emberek között, nem voltak kiváltságok, amelyeket egyes csoportok élvezhettek, míg mások nem.”
Martin Maleschka. - Linden Zentrum (egykori nagyáruház), Walter Womacka 1965-ben készített "Produktion im Frieden" (Termelés a békében) mozaikjával, 2019. Ahogy elhaladunk a gyönyörűen felújított VI. lakókomplexum mellett, kis autója volánjánál az építész tovább elmélkedik: „Eisenhüttenstadtnak a kirakatszerep mellett oktatási és pedagógiai funkciója is volt. Az állam egyrészt utat akart mutatni a lakóknak, másrészt kereste, hogyan is lehet ezt a társadalmi formát kívánatossá tenni.”
Most, hogy a neoliberalizmus betöltötte az államszocializmus holta által keletkezett ideológiai vákuumot, Eisenhüttenstadtban is felsejlik a kortárs városépítés összes buktatója. Mint sok más város, Eisenhütestadt is szenved az ingatlanspekuláció következményeitől, a várost elözönlő egyeztetések nélküli magánépítési projektektől, a polgároknak a befektetőkkel szembeni tehetetlenségétől, az összetartozás érzésének meggyengülésétől, a történelmi helyszínek nem megfelelő védelmétől... Megannyi probléma, amely Eisenhüttenstadt ideológiai háttere és építészeti öröksége miatt itt még szembetűnőbb.
Fordította: Drechsler Ágnes
