„Úgy higgyél, mint egy kisgyermek”. 2024 februárjának egyik vasárnapján a Créteil-i Martin Luther King templomban Anne Battista lelkésznő arra bátorítja a híveket, hogy felejtsék el az egójukat, adják át magukat Istennek és térítsék meg gyermekeiket. Szó van személyes fejlődésről, elvárt alávetésről és térítésről, van igehirdetés, közben az MLK Music együttes élőben és fényeffektekkel előadott dalai szólalnak meg. „Lehetne kicsit hangosabban? Halleluja!” – jön a biztatás Battista asszonytól. Szemben vele 1500 ember, többnyire fiatalok, a világ összes tájáról, elegánsak, és akik a legközelebb állnak a színpadhoz, azok az istentiszteletet már ugrálással és táncolással fejezik be.
Marseille Saint-Lazare negyedének egy kissé megfakult termében mintegy száz, vegyes korosztályú, és noha ez egy bevándorlók lakta negyed, mégis főként európai emberek gyűltek össze az Isten Gyülekezete istentiszteletére. Mathieu Burles lelkész a munkahelyi túlterheltségről és a stressz kezeléséről prédikál. Créteil-hez képest szerényebbek a körülmények, itt csupán egy fiatal nő énekel a zongoránál, egy dobos kíséri. Mint egy karaoke esten, a közönség kivetítőn követheti a dalszöveget.
Néhány utcával arrébb Karoly Jolan Ciurcu-i lelkész gyülekezetében követik egymást prédikációk és népdalok. A templomban, amely az „Elim” nevet viseli – ez bibliai utalás a héberek egyik táborhelyére, amikor elhagyták Egyiptomot –, mintegy harminc román származású roma vesz részt az istentiszteleten, amelyet egyébként románul tartanak. A közös könyörgések során egyesek letérdelnek, mások sírnak.
Bár különböznek egymástól, ezek a szekták mind az evangelikalizmushoz tartoznak, (1) a protestantizmusnak ahhoz az irányzatához, amely 2020-ban az észak-amerikaiak 13,4–26,5%-át, a dél-amerikaiak 9,1–17,8%-át, az afrikaiak 11,3–18,6%-át és az óceániaiak 12,8–18%-át fogta össze. (2) Az alsó értékek a magukat csak evangéliumi keresztényként (3) meghatározó egyházak tagjait tartalmazza, míg a magasabb érték az olyan mozgalmakat is, amelyek nem vallják ugyan magukat evangelikalistának, de rendelkeznek az evangelikalistaság jellemzőivel. Az evangelikalisták Európában igencsak kisebbségben vannak, a lakosságnak csupán 3%-át teszik ki, és még kevesebben vannak Franciaországban, ahol nincsenek is hivatalos adatok a felekezetről, mivel a vallási statisztikákra nagyon szigorú jogszabályok vonatkoznak. (4) Tény, hogy a nyugati országokban, az Egyesült Államoktól Ausztrálián át Nyugat-Európáig, az emberek egyre kevésbé vallásosak. (5) Franciaországban 2009 és 2020 között a 18–49 évesek körében a katolikus vallásúak aránya 43%-ról 25%-ra csökkent, míg a magukat vallástalannak vallók aránya ugyanebben az időszakban 45%-ról 53%-ra nőtt. (6)
„Lehet, hogy a katolicizmusnak csökken a viselkedési formákat szabályozó képessége – kommentálja David Koussens, a Sherbrooke-i Egyetem jogszociológusa –, de a vallási szervezetek iránti igény korántsem tűnt el. Csakhogy ma már az egyének azok, akik meghatározzák, mely vallási kínálatot tekintik legitimnek.” Az evangelikalizmusnak pedig jelentős versenyelőnye van. Üzenete egyszerű, eleve hittérítő (bár ezt sok evangéliumi keresztény tagadja) és pragmatikus is. A fiataloknak például közösségi hálózatot és popzenét kínál; a migránsok számára egy támogató közösséget – a kollektív érzés általában jellemző az evangéliumi keresztényekre. A bevándorlók vagy a migráns háttérrel rendelkezők számára egy, a Biblia – amely szent szöveget az evangéliumi keresztények tévedhetetlennek tartanak – olvasásán alapuló egyenlőségelvű világ reményét; a szegényeknek a meggazdagodás ígéretét; és végül mindenkinek az egészségéért a gyógyulásért való imádkozást. Az evangéliumi keresztények közös vonása továbbá, hogy mindannyian felnőttként döntöttek a megtérés mellett, megkeresztelésüket újjászületésnek tekintik.
Előfordulnak néha visszaélések; sőt, a Szektákat felügyelő és a visszaélések ellen küzdő minisztériumközi missziónak (Miviludes) tett bejelentések szerint e felekezetnél arányosan is gyakrabban fordulnak elő, mint a többinél. (7) A Miviludes vezetője, Donatien Le Vaillant az elesettséggel való visszaélésre és a titkolt munkavégzésre utal; megemlíti a homoszexuálisokat heteroszexuálissá való „megtérítési” próbálkozásokat, a szexista megjegyzéseket, de főleg az egészségügyi kezelések megtagadását és ennek a kockázatát emeli ki. (8) Ez a kockázat annál is inkább fennáll, mivel az evangéliumi keresztények 70%-a hisz a csodás gyógyulásban, és egyes lelkészeknek, mint például Jean-Luc Trachselnek és a nemrég elhunyt Carlos Payannak, kifejezetten ez volt a specialitása, amikoris nagy összejöveteleket rendeztek, amelyek csodákról és gyógyulásokról szóltak.
Vallás a diplomáciában
De honnan is jött ez a vallás? Bár a protestantizmus a XVI. századi reformációban gyökerezik, az azt követő üldözések megakadályozták az evangélikusság (vagy evangélikus protestantizmus) jelentős fejlődését Franciaországban. Majd főként a XIX. századtól kezdve svájci és brit misszionáriusok kezdtek evangéliumi üzeneteket terjeszteni, köztük a baptista mozgalmakét, – amelyek lehetnek fundamentalisták vagy mérsékeltek és liberálisok. A Franciaország felé irányuló evangelizációs buzgalom aztán különösen a második világháború után lendült fel újra. „A Harry Truman elnök által elindított Marshall-terv tartalmazott vallási irányelveket is, különösen Franciaországgal kapcsolatban, amelyet pogány országnak tekintettek és amelyet vissza kellett hódítani” – magyarázza Jean-Marie Autran kutató, akinek könyve – a „La France, terre de mission américaine” [Franciaország, az amerikai missziók terepe] (Vendémiaire, 2017) – az 1950-es években ezeknek az amerikai misszionáriusoknak a kalandjait tárja fel. Ez volt Billy Graham baptista lelkész első tömegeknek szóló prédikációinak ideje is, aki „keresztes hadjáratra” indult, hogy a kapitalizmus, a demokrácia és az evangelizáció amerikai keverékét hirdesse szerte a világban. „Ez egy mcarthyista mozzanat” – írta Roland Barthes a Mythologies [Mitológiák] című könyvében (Seuil, 1957) a lelkész 1955-ös, a Vélodrome d’Hiverben tartott előadásáról. „A franciák ateizmusa csak annyira érdekli Amerikát, amennyire a kommunizmus előszelét látja benne”, – írta a filozófus. Az amerikai misszionáriusok Franciaországban azonban nem sok sikerrel jártak. „A franciák gyatra hívők voltak, erős Amerika-ellenességgel. Franciaországban elbuktak a misszionáriusok” – jegyzi meg Jean-Marie Autran. Másfelől viszont úgy véli, hogy ez a „misszionárius mozgalom” bizonyos lendületet adott az egyházaknak. Ezenfelül „csökkentette a francia evangélikusok kisebbrendűségi érzését [...] és előmozdította egy nagyratörőbb hálózat kiépítését” – írja Sébastien Fath (9) történész és szociológus.
Ekkor, a XX. század elején megjelenik Los Angelesben egy új evangélikus mozgalom a fekete lakosság körében. A pünkösdizmus az „isteni cselekvés” eredményességét hangsúlyozza, amely a „karizmákon” keresztül tapasztalható, azaz a Szentlélek lelki adottságain keresztül: ilyen a gyógyítás, a csodák és a glosszolália – olyan transzállapot, amelyben az illető egy Istentől ihletett, kitalált nyelven beszél. Az ilyen rendkívül érzelemdús istentiszteleteivel a pünkösdizmus gyorsan sikeressé vált. Majd népszerűvé vált a fehérek körében is, akik aztán megalapították az Isten gyülekezeteit, és elözönlötték az egész világot. „Azzal, hogy újra átélhetik az emberek a csodát, a pünkösdizmus a vallás varázslatos mivoltát kínálja” – magyarázza Alexandre Antoine történész, aki e mozgalom tanulmányozására szakosodott. A londoni Douglas Scott, aki egy hajózási ügynökségnél dolgozott, de emellett bárokban zenélt és focista is volt, tetanuszos megbetegedése után tért meg, és 1930-ban elment Franciaországba téríteni. Ott, az Isten Gyülekezetei, beilleszkedve a helyi kultúrába, már közösségről közösségre terjedtek – folytatja Alexandre Antoine –, míg végül Franciaország egyik legnagyobb felekezetévé vált, amelynek ma negyvenezer tagja van”.
Scott kiképzett egy breton lelkészt is, Clément Le Cossec-et, aki aztán a romákat szólaltatta meg. „Az 1945-ös kapituláció aláírása után egy évbe telt, mire a „vándorcigányok” vagy „manouches”-ok végre elhagyhatták az internálótáborokat, ahová a Vichy-kormány záratta őket” – emlékszik vissza Régis Laurent, a cigány pünkösdizmus szakértője. A kutató rámutat a traumatikus körülményekre, a nagyfokú nyomorra és az állami hatóságok teljes közömbösségére, amelyek nem terveztek semmilyen pénzügyi vagy szimbolikus jóvátételt a háború után. A pünkösdizmus gyorsan sikert aratott körükben, és Le Cossec megalapította a Mission évangélique des Tziganes de France-t [A franciaországi cigányok evangelikál missziója], amelyet hamarosan Vie et Lumière-re [Élet és Fény] kereszteltek át, és amelynek ma több mint százezer tagja van. Régis Laurent szerint a pünkösdizmus sikere annak köszönhető, hogy a gyógyító szertartások közel állnak bizonyos cigány szokásokhoz. És mindenekelőtt annak, hogy „először fordult elő, hogy valakik felajánlották volna nekik, hogy ők maguk szervezzenek meg valamit, történetesen a saját egyházukat.”
Ugyanekkor, a huszadik században, angolszász misszionáriusok is terjesztették a mozgalmat az afrikai országokban. A migrációs folyamatok következtében ezeknek az egyházaknak egy része aztán eljutott Franciaországba is. „Az 1980-as és 1990-es évektől kezdve számos kezdeményezést indítottak el kongói lelkészek” – magyarázza Damien Mottier antropológus. Akik elsőként érkeztek, kis gyülekezeteket hoztak létre, ahol az istentiszteleteket a saját nyelvükön tartják, és amelyek gyakran segítséget is nyújtanak a dokumentumok intézésében, munka vagy szállás szerzésben. „A társadalmi és migrációval kapcsolatos problémák megoldásának központi szerepe van itt” – erősíti meg Mottier.
E csoportok némelyike nem bizonyul tartósnak és eltűnik, mások viszont virágoznak és diverzifikálódnak, néha olyannyira, hogy „kozmopolita egyházakká” válnak, ahol többféle származású és nemzetiségű, főként afrikai és nyugat-indiai gyülekezetek kerülnek össze. „Ezek már „afroeurópaiak”, akikhez második és harmadik generációs francia fiatalok is társulnak” – magyarázza Victoria Kamondji-Johnston, a Communauté des églises d’expressions africaines francophones [Francia nyelvű afrikai egyházak közössége] (CEAF) elnöke, amely szervezetnek tagja e közösségek egy része – becslése szerint mintegy 20-25 ezer ember. „A hívek zöme [...] Európában szerzett felsőfokú végzettséggel és stabil szakmai állással rendelkezik. [A szektáknak] tehát megvannak az anyagi eszközeik ahhoz, hogy saját helyiségre tegyenek szert”– magyarázza Jeanne Rey kutató. (10)
Ezek közé tartozik az „Impact Centre Chrétien” (ICC) Croissy-Beaubourgban, a „Charisma” Blanc-Mesnilben és az „Association chrétienne pour l’évangélisation et le réveil” (ACER), amelynek anyagyülekezete Montreuilben található. „Az afrikai diaszpórát befogadó egyházak többsége valahol az újonnan érkezők kis gyülekezetei és a nagy kozmopolita közösségek között helyezkedik el” – írja Jeanne Rey. Ezek gyakran dinamikus pünkösdista vagy karizmatikus gyülekezetek, ahol az istentiszteletek erősen hatnak az érzelmekre, és néha a „jóléti teológiához” kapcsolódnak, egy olyan, az Egyesült Államokból származó vallási elmélethez, amely szerint az anyagi jólét az isteni áldás jele. A híveket bátorítják, hogy bőkezűen fizessenek tizedet, amelynek egy részét néha a vezetőség sajátítja ki. Ilyen volt a Bonne Semence Transmise (Seine-Saint-Denis) templom egyik lelkésze, aki 2019 és 2022 között több mint 2 millió eurónyi adományt sikkasztott el. (11)
Legyen szó a XIX. századi missziós mozgalmakról vagy az Isten gyülekezeteiről, cigányok vagy afroeurópaiak közösségeiről, az evangelikál gyülekezetek szemlélete ellentmondásosnak tűnik. Politikai szempontból tagjaik érzékenységet mutatnak bizonyos társadalmi kérdésekkel kapcsolatban, de erkölcsi kérdésekben meglehetősen konzervatívak maradnak. 2017-ben az evangéliumi keresztények 39%-a helyeselte az azonos nemű párok házasságkötésének engedélyezését, míg a többi protestáns 64%-a és a teljes francia lakosság 67%-a értett ezzel egyet. (12) Az evangelikálok 54%-a vélte úgy továbbá, hogy bizonyos körülmények között mindenkinek joga van megválasztani halála időpontját, míg ezzel a többi protestáns 79%-a és a teljes francia lakosság 83%-a értett egyet.
Hogy egy közös rendszerbe tartozzanak, és valaki képviselje őket, az evangelikál egyházak egy része a Francia Protestáns Szövetség evangelikál együttműködése (FPF) szervezetében tömörült. Az „etikával kapcsolatos hozzáállásukban” mutatkozó különbségek ellenére a szervezet elnöke, Christian Krieger az integráció dinamikájára mutat rá. „Olyan család vagyunk, ahol ugyan nem értünk mindenben egyet, de mindenki elkötelezett a tiszteletteljes párbeszéd mellett” – magyarázza.
Egyes egyházak azonban inkább elkülönülten szerveződtek. A Francia Evangélikálok Nemzeti Tanácsa (CNEF) 2010 óta tömörít fundamentalista felekezeteket, „klasszikusokat” és az „Isten Gyülekezete” túlnyomórészt európai pünkösdistáit – de nem tartozik ide se a cigány, se az „afroeurópai” egyházak többsége. A CNEF azzal határolódott el 2013 januárjában az FPF-től, hogy felszólította tagjait, csatlakozzanak az azonos neműek házassága elleni „Manif pour tous” tüntetéshez. És míg a Protestáns Szövetség határozatai meglehetősen mérsékeltek és számos témát érintenek, a CNEF egy inkább az erkölcsre és a bioetikára összpontosító irányvonalat képvisel, különösen „a bűnről, a párkapcsolatról és a családról szóló keresztény tanításra” hivatkozva. Az élet végéről szóló törvénytervezettel kapcsolatban a Tanács egyértelmű álláspontot foglalt el, elítélve „minden olyan cselekedetet, amely halálhoz vezet”.
Hogy bizonyítsa jelentőségét a nyilvánosság előtt, a kisebbségben lévő CNEF nem habozik azt állítani, hogy ők azok, akik képviselik az evangelikálok túlnyomó többségét – nevezetesen azzal, hogy nem a tagok létszámát, hanem a hozzájuk tartozó egyesületek számát veszi figyelembe. A Tanács „exponenciális” növekedésével is dicsekszik, állítva, hogy a hívek száma 1950 és 2023 közötti megtizenötszöröződött – anélkül azonban, hogy ezt adatokkal bizonyítaná. A valóságban, bár kétségtelen, hogy az evangelikálok közössége növekszik, ez a növekedés csak kis mértékben köszönhető a CNEF égisze alatt működő egyházaknak; a növekedés valójában a diaszpórában élő pünkösdi és karizmatikus egyházakban jön létre. Svájcban, ahol a Szövetségi Statisztikai Hivatal pontos nyilvántartást vezet a lakosság felekezeti hovatartozásáról – és ahol a szekularizációs folyamat hasonló a franciaországihoz – a fundamentalista és a „klasszikus” felekezetek, mint például a baptisták száma csökken, vagy a legjobb esetben is stagnál, csak a pünkösdisták és a karizmatikusok száma növekszik valamelyest. A CNEF diadalmaskodása azonban azt sugallja, hogy politikai követelései legitimek, mert egybeesnek a választók nagy részének konzervatív elképzeléseivel.
Befolyásának növelése érdekében a CNEF létrehozott egy „lelkipásztori szolgálatot a parlamenti képviselők számára”. Vezetője, Thierry Le Gall, az Isten Gyülekezete lelkésze, gyakran „káplánnak” nevezi magát, és ezt a kifejezést használja az „Un avenir, une espérance. Chronique d’une aumônerie parlementaire protestante évangélique” [Egy jövő, egy remény. Egy evangelikál protestáns országgyűlési lelkészség krónikája] című könyvében is (Cerf, 2022). Korábban hosszú ideig a Ferrero kommunikációs igazgatójaként dolgozott, ahol saját bevallása szerint „marketing- és befolyásolási stratégiákkal” foglalkozott. Amikor 2023 novemberében találkoztunk vele, már az elején figyelmeztetett minket: „Ne írják azt, hogy lobbista vagyok”. Majd később kiderült, hogy éppen „az élet végével foglalkozó kérdéseken dolgozik”, amelyek kapcsolatosak egy 2024-ben megvitatásra kerülő törvényjavaslattal, és felsorolta, hogy hány parlamenti képviselővel is találkozott. Vajon eszébe jutott-e Le Gall úrnak vagy a CNEF-nek, hogy regisztráltassa magát a Közélet átláthatóságáért felelős főhatóság (HATVP) érdekképviseleti névjegyzékébe, amely a lobbitevékenységek ellenőrzésére szolgál? „Jogi osztályunk megvizsgálta a kérdést. Mint hitéleti szervezet, nem vagyunk érintettek” – válaszolta Romain Choisnet, a CNEF kommunikációs igazgatója.
Meghódítani a világot
Az CNEF-hez kötődő egyházi vezetők közül nem Thierry Le Gall az egyetlen, aki politikai szerepvállalásba kezdett – mivel ez összhangban van a Lausanne-i Nyilatkozat elvárásaival, amely 1974 óta kötelezi a híveket, hogy „hirdessék az evangéliumot az egész emberiségnek, hogy tanítvánnyá váljon minden nemzet”. Meghódítani a világot: egy olyan program, amelynek érdeme az egyszerűségben rejlik. Denis Biava, az Isten Gyülekezete egyik lelkésze, aki egyben egy Côtes-d’Armor-i kisközség (13) alpolgármestere is, így magyarázza: „Bebizonyították nekem, hogy ez mennyire indokolt és hogy a keresztényeknek hallatniuk kell a hangjukat a politikai vitákban.” A Christianisme aujourd’hui című folyóiratban Thierry Le Gall szóba hozza egy „testvéri hálózat létrehozását, amely közel száz keresztény és evangelikál választott képviselőből áll [...], akik szívesen találkozgatnak egymással”, majd megnyugtat minket: „Ennek a hálózatnak egyáltalán nincs semmi politikai szándéka.” (14)
Miből finanszírozzák magukat az evangélikál egyházak? Általában azt állítják, hogy függetlenek: a gyülekezet által befizetett tizedből, amely a jövedelmek 4-10%-a, fedezik az egyház fő költségeit, azaz a helyiségek bérleti díját és a lelkész fizetését – havonta körülbelül nettó 2000 eurót. Külföldről is kapnak pénzt a szervezetek. „A protestantizmus – és itt különösen az evangélikál egyházakra gondolok – az a vallás, amely a legtöbb külső finanszírozást kapja, akár az Egyesült Államokból, akár Brazíliából, akár Afrikából” – mondta Dominique Vérien szenátor a 2024. márciusi tájékoztató jelentés bizottsági vizsgálata során, amely a 2021. augusztus 24-i, a köztársaság elveinek tiszteletben tartását megerősítő törvény alkalmazásáról szól.
Ilyen finanszírozás folyik például az amerikai Impact France (15) alapítványon keresztül, amely évente mintegy 2 millió eurót költ Franciaországban, főként „gyülekezetalapításra” és „evangelizációra”, a szervezetnek az amerikai adóhatósághoz (IRS) benyújtott bevallása szerint. Az amerikai adományozók által finanszírozható projektek közé tartozik például Thierry Le Gall parlamenti képviselőkkel folytatott lelkipásztori szolgálata is. Amikor erről kérdezzük, a CNEF elbagatelizálja a dolgot, állítva, hogy ezek „nevetséges” adományok. „A Top Chrétien hírportál is kap egy kis pénzt” – közölte amúgy Erwan Cloarec, a CNEF elnöke. Megemlítendő, hogy ennek az evangelikál médiumnak (amely 350 000 fős napi közönséget mondhat magáénak) igazgatótanácsi tagja David Broussard, az Impact France amerikai alapítója.
Általánosságban elmondható, hogy egyértelműen érzékelhető az Egyesült Államok evangélikál befolyása Franciaországban. A liturgia amerikai mintára épül, inspirálva amúgy a katolikus Karizmatikus megújulást is, mint például a Chemin Neuf és az Emmanuel közösséget.
De érezni ezt a befolyást a gondolkodásban is. Az Egyesült Államokban 1979-ben született meg az akkori társadalmi és szociális változásokat ellenző rövid életű keresztény Erkölcsi Többség (Moral Majority) mozgalom. A baptisták által dominált Erkölcsi Többség aktívan harcol a melegek jogai, az abortusz és a szexuális felvilágosítás ellen. A mozgalom új törésvonalat idézett elő az amerikai társadalomban, de nem a vallások között, hanem a progresszívek és az erkölcsi konzervatívok között – sőt, szakadást okozott még a vallásokon belül is – elemzi Philippe Gonzalez szociológus. – Ténykedése hozzájárult ahhoz, hogy a politikai viták – úgysmint a Republikánus Párt – súlypontja eltolódjon a szélsőjobb felé.
A törésvonal meg egyre jobban terjed. „Az európai keresztény jobboldal gyökerei egy olyan folyamatban rejlenek, amelyet általában az amerikai kultúrharc globalizációjaként határoznak meg” – magyarázza Kristina Stoeckl szociológus, aki társszerzője a jelenségről szóló könyv bevezetőjének. Szerinte a jelenséget az amerikai evangelikáliság mellett az orosz ortodox egyház is táplálja. (16) „Az európai keresztény jobboldal transznacionális és felekezetközi mozgalom, amelyet két meghatározó téma köt össze: a gender ideológia ellenenesség és a bevándorlással kapcsolatos aggodalmak. Bizonyos mértékig ez a két téma egyetlen eszméhez köthető: a fehér keresztény nacionalizmushoz” – fejti ki a kutató.
Egyes amerikai csoportok aktívan részt vesznek az eszmék európai áttelepítésben. Ez különösen igaz az Alliance Defending Freedom (ADF) nevű, konzervatív evangelikálok által alapított, befolyásos lobbicsoportra, amelynek ügyvédei részt vettek az abortuszhoz való szövetségi jogot megtámadó eljárásban. (17) Az amerikai stratégiáját követve az ADF ma már az európai bíróságokon is részt vesz, különösen az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB); (18) adóbevallásai szerint az elmúlt három évben évente 4-6 millió eurót költött európai tevékenységeire. Az Amerikai Jogi és Igazságszolgáltatási Központ (ACLJ), amely az Egyesült Államokban szintén igen befolyásos szervezet – vezető jogásza, Jay Alan Sekulow például Donald Trumpot védte –, létrehozott egy európai fiókot, az Európai Jogi és Igazságszolgáltatási Központot (ECLJ), amelynek székhelye Strasbourgban van. Az ECLJ számos politikai vitában vett részt az európai intézményeken belül, két kulcsfontosságú kérdésre összpontosítva: „az ártatlan élet és a család védelme” és „a szabadságjogok védelme az iszlámmal szemben”.
Ez az ideológia beszivárog egyes európai szervezetekbe is. Több alkalommal is átvette az ACLJ amerikai központ intézkedéseit egy francia evangélikál politikai érdekvédelmi szervezet, a Protestáns Evangélikus Bizottság az Emberi Méltóságért (CPDH). A szervezet jelenlegi elnöke, Franck Meyer, egy normandiai falu polgármestere, aki Thierry Le Gall mellett nagyon aktívan vesz részt az evangélikálok politikai szerepvállalásának előmozdításában, az azonos nemű párok házasságkötésének engedélyezése ellen szervezett tüntetés egyik szóvivője volt. Ennek a tüntetésnek köszönhető Franciaországban a konzervatívok között létrejött összetartás. „Ezek az események francia keresztények ezreinek növelték politikai tudatosságát” – mondja elégedetten, így visszaemlékezve a CNEF parlamenti lelkésze, aki szerint ez a katolikus és evangelikál keresztények számára „valódi társadalmi markerré” vált. (19)
Ez az új összeborulás nagyon hatásosnak bizonyul a médiában. „Negyven évvel ezelőtt nagyon kevés keresztény volt [a médiában], és úgy gondoltuk, hogy ezen a területen kellene befektetnünk” – mondta Chantal Barry a Regards Protestants videócsatornának. Az evangelikál producer 2016-ban társalapítója volt Éric Célérierrel, a Top Chrétien evangelikál weboldal létrehozójával a ZeWatchers nevű új struktúrának, amely filmek gyártásával és terjesztésével foglalkozik. Ennek köszönhetjük a „Bienvenue au monastère” [Üdvözöljük a kolostorban] című valóságshow-t és a Jézusról szóló sorozatot, a The Chosent [A kiválasztott]. Chantal Barryról tudjuk, hogy közel áll Vincent Bolloréhoz, aki hívő katolikus és többségi részvényese annak a Bolloré csoportnak, amelyhez a C8-csatorna is tartozik. Így hát természetes, hogy a ZeWatchers műsorainak megvan a helyük a csatorna műsortervében, ahol egyre több a keresztény témájú tartalom.
Chantal Barry és Éric Célérier ott van az MLK [a cikk elején említett Créteil-i Martin Luther King egyház – a ford.] társaság igazgatótanácsában is, és alkalmanként lelkészi szolgálatot is végez a templomban. Egy 2022-es, az elnökválasztásról szóló gyűlésen Ivan Carluer vezető lelkész a CNews (egy másik, szintén a Bolloré csoporthoz tartozó csatorna) egyik műsorvezetőjét, Christine Kelly-t fogadta a gyülekezet színpadán, aki élőben nyilatkozott hitéről. Ő az a műsorvezető, aki 2022-ben együttdolgozott a választások egyik elnökjelöltjével, Éric Zemmour szélsőjobboldali polemikussal, akinek a keresztény Európa védelmét célzó politikai programja nagyon is egybecseng az európai keresztény jobboldaléval. Szintén az MLK-n, és ezúttal a C8-on közvetítve, Ivan Carluer és Dominique Rey együtt prédikáltak 2024 húsvétján. Az „Emmanuel közösség” papja, Fréjus-Toulon püspöke arról ismert, hogy 2015-ben meghívta Marion Maréchalt, az akkori Nemzeti Front parlamenti képviselőjét a nyári egyetemre. Dominique Rey az iszlám miatt is aggódik, amely „veszélyt jelent társadalmunkra”, és öntudatosságra buzdít, hogy „találjuk meg újra keresztény identitásunkat”. Amikor a kapcsolatairól kérdezték, Ivan Carluer azt válaszolta, hogy műsoraiba mindenféle szemléletű személyiségeket meghív, és tagadta, hogy „bárkinek az embere lenne”.
Tény, hogy körülötte egy egész keresztény mikrokozmosz kering, amely Philippe Gonzalez szociológus szerint „kisebbségi vallási közösségekből származik, de hódító hajlamú, és arra törekszik, hogy visszavegye az irányítást a civilizáció felett”. Anne-Laure Zwilling, a mai vallások szakértője szerint „a konzervatív keresztény közösségek kisebbségben vannak ugyan, de nagyon hangosak. Európában általában a közrend fenntartásának hagyományos eszközeivel próbálják kezelni őket, megadva ugyan a véleménynyilvánítási és a vallási szabadságot, de vigyázva, nehogy a fejükre nőjjenek”. De elég-e ennyi? Merthogy ezek a csoportok teljesen legális befolyásolási eszközöket használnak üzeneteik terjesztésére. Az Egyesült Államokban és most már Európában is, éppenhogy a véleménynyilvánítás és a vallásszabadság, sőt az emberi jogok védelmében lépnek fel – olyan retorikával, amellyel érveik társadalmilag elfogadhatóbbak, mint ha Isten nevében harcolnának az abortusz vagy a homoszexuálisok jogai ellen.
„A demokratizálódás és a szekularizáció kedvez e csoportok fejlődésének. Lehetőséget kapnak politikai szerepvállalásra, amely néha azzal a paradox hatással jár, hogy elősegíti a demokratikus és szekuláris fejlődéssel ellentétes vallási normák újbóli törvénybe iktatását” – jegyzi meg David Koussens kutató. Ez a zűrzavar a vallási és a polgári normák közötti nagyon jól látható az Egyesült Államokban és Brazíliában, és ez az, amit Franciaország 2024 márciusában az abortusz alkotmányba iktatásával igyekezett elkerülni.
Fordította: Drechsler Ágnes
