Brit katonák unatkoznak. A hadifogolytábor japán parancsnoka egy híd újjáépítésére ad ki utasítást. Japán erősítésre vár, a szövetségesek ellentámadásra készülnek. Thaiföldön vagyunk, a második világháború idején. Pontosabban David Lean 1957-es Híd a Kwai folyón című híres filmjében. Nicholson ezredes mindenkit munkába állít, még a betegeket és a sérülteket is; a brit parancsnok azt reméli, hogy a munka megváltó ereje majd visszaadja az emberei méltóságát, ami meg is történik, hiszen a közös munka által a munkások visszanyerik önbecsülésüket. De amikor Nicholson rájön az amerikai kommandó szabotálási kísérletére, értesíti Saito ezredest, hogy elkerülhessék a közös munkával létrehozott építmény lerombolását. A munka szubjektív értelme olykor összeütközik annak objektív céljaival.
A dilemma ma is aktuális. Gyakran halljuk, hogy a fiatalok szeretnék „összeegyeztetni a magánéletüket a munkával”, „értelmes” és „konkrét” munkát keresnek. Elutasítják a „karrierépítést” és „jó hangulatú, korrekt és megbecsült” munkát keresnek, miközben a valóság „minden cseppjét kiélvezhetik” (1). Nem csoda, hogy a humán erőforráson dolgozók mindent megtesznek, hogy elcsábítsák a fiatal „tehetségeket”. Sokszor személyre szabott tanácsadást és barátságos légkört ígérnek: „Bulizós hangulattal várunk, a háziállatotokat is behozhatjátok az irodába”.
Tényleg így élnek a fiatalok? Milyen a számukra fontos és értelmes munka? Az idősebb generáció tényleg csak nevet ezen? Hosszú időn keresztül a közgazdászok elvont és sematikus elmélete uralkodott a témával kapcsolatban. Manapság a pszichológusok és a szociológusok is egyetértenek abban, hogy „az értelmes munka segít, hogy hasznosnak érezzük magunkat, hogy magunkra találjunk a tevékenységünkben, miközben betartjuk a szakma szabályait és a munkaetikát, valamint tapasztalatot nyerünk és a készségeinket is fejlesztjük” (2).
Ezt keresik tehát a fiatalok. Csakhogy az alkalmazotti jogviszony egyet jelent a hierarchiával és a feletteseknek való engedelmességgel. Ha nem értjük a munkánk célját – mert arról valaki más döntött meggyőződésünket figyelmen kívül hagyva – semmi értelme azzal foglalkoznunk, hogy hasznos-e munkánk. De legyünk racionálisak és tegyünk különbséget a szubjektív és az objektív értelem között. Már ha egyetértünk abban, hogy a kettő két külön dolog. Mi lenne, ha nem törődnénk bele a kettő konfliktusába, ahogyan Nicholson parancsnok tette a Híd a Kwaï folyón című filmben, vagy ahogyan a nyugati gazdaságok munkásai tették a „trente glorieuse“ alatt, a második világháború utáni gazdasági aranykorban?
A taylorizmus és a fordizmus győzelme után, az apró és ismétlődő részfolyamatokra bontott munka az irodákban monoton és fárasztó, a gyárakban pedig embertelen és lélekfacsaró. Claire Etcherelli Élise ou la Vraie Vie (1967) című filmjében egy párizsi Citroën gyárat mutat be az algériai háború idején, ahol az erőszak és a rasszizmus uralkodik. Kimerítő és frusztráló világ… mégis lehetővé teszi a kényelmes fogyasztói társadalomba való beilleszkedést a háború utáni újjáépítés időszakában. A folyamatos leterheltség és a teljes alárendeltség elfogadhatóvá válik, ha a jövő reményteli és a szakszervezetek rendszeres béremelésekkel kecsegtetnek.
De boldog fogyasztók és állampolgárok lesznek-e az önállóságuktól teljesen megfosztott alkalmazottak? Ugyanebben az időszakban megbecsülést és méltóságot keresve sokan olyan szakmára vágynak, amelyben értékesnek érzik magukat. Szembeállítják a valós és az előírt munkát. Megkérdőjelezik a munkaszervezést, új módszereket, átszervezéseket javasolnak és ezáltal személyesen is részt vesznek a munkaszervezésben, ötleteiket, tapasztalataikat, egyéni és kollektív tudásukat is felhasználva aktívan alakítják a munkakörüket, nem csupán utasításokat követnek.
Ennyi év után… Nézd meg, mit tett velem a vállalat.
Néhány idősebb munkás kidolgozza a módszereket, majd továbbadja azokat a fiataloknak, fortélyokkal, jó tanácsokkal. A szolidaritás és a segítőkészség elvét is megtanítják az újaknak. Jól kell beosztani az időt és elviselhetőbbé kell tenni a szenvedést. 1978-ban L’Établi című könyvében Robert Linhart visszaemlékszik arra, amikor tíz év után visszatér a munkahelyére, ugyanabba a párizsi Citroën gyárba, ezúttal már szakmunkásként: három tehetséges és leleményes jugoszláv szakmunkás esetét írja le, akik képesek ketten ellátni három munkakört, így felváltva mindegyikük kiélvezheti a cigiszüneteket vagy éppen cseveghet egy kicsit a gyártósor mellett ülőmunkát végző női alkalmazottakkal.
Az „újragondolt” munkavégzés kihívás elé állítja a mérnököket, akik maguk szeretnék diktálni a munkarendet. Számukra a munkások bábok, és a bábok jobban, gyorsabban és önfeláldozóbban dolgoznak. „Ennyi év után… Nézd meg, mit tett velem a vállalat…” - hangzik el egy ponton. Amikor a gyárak bezárnak, a helyzet kíméletlenné válik. De vajon nem volt-e kíméletlen már az elején is, amikor az utasítások a végkimerülést, a munkateljesítmény határait feszegették? Nem az volt-e az eredeti cél, hogy fenntartsanak egy igazságtalan rendszert, amely a munkások méltóságának teljes semmibevételén alapult?
Ezt bizonyítják – a szabályokat szigorúan tiszteletben tartó – szakszervezeti sztrájkok és annak kétes eredményei. A tisztességes munkafeltételekért harcoló dolgozók teljesen kimerülnek és végsősoron erősítik a rendszert, ami kihasználja őket. Nem csoda, hogy 1968 májusában kirobbantak a feszültségek. A fogyasztói társadalom ígérete nem elég ahhoz, hogy kompenzálja a munkások kizsákmányolását és a tőke hatalmát. 1968-ban a fiatalok lázadása kezdetben csak a „művészek kritikájának” (3) tűnik, végül azonban mindenkit magával ragad és egy háromhetes kollektív sztrájkot és a gyárak elfoglalását eredményezi. A jövőben a munka nem járhat az időnk elvesztegetésével.
Konszenzust keresve, a vállalatok új irányvonalat választanak. Az 1970-es évek végétől a vállalati kultúrára és etikára fektetik a hangsúlyt: „harcolunk a cégért, megvédjük a munkahelyeket és lehetővé tesszük, hogy az alkalmazottak fejlődjenek és kilépjenek a komfort zónájukból” megismerve önmagukat és a feletteseiket. A vezetőség új értelmet kíván adni a munkának, amely személyes és – a menedzsment által kigondolt – kihívásokkal teli, ahol a folyamatos változáshoz való alkalmazkodás lesz az erény és ahol az egyén állandóan fejleszti kompetenciáit, így növelve stressztűrő képességét. A humánerőforrás és a tanácsadók hada arra törekszik, hogy népszerűsítse az autonóm munkavégzést és a kezdeményezőkészséget… Mindezt azért, hogy elfogadtassák a munkafolyamatok szabályrendszereit, a protokollokat, a specializációkat, a cégpolitikát, a reportingot a benchmarkingot és a jó gyakorlatokat.
A raktárak előcsarnokában, az open space irodákban, a kasszában vagy a telefonos ügyfélszolgálatokon egy új örömforrás jelenik meg. Nem a fogyasztás és nem is a folyamatos növekedés miatti elégedettség, hanem az individualista siker fölötti nárcisztikus mámor. Elérkezett a kor, amikor a „hónap alkalmazottja” cím elnyerése és a produktivitás-alapú egyéni bónuszok motiválják a dolgozókat; az egó társadalmában és a munka okozta érzelmek korában járunk (4). Sajnos ez a menedzsment találmány teljesen ellentmond a munka objektív értelmének és a dolgozók szubjektív értékeinek is, tehát semmi értelme.
A 2020-2021-es covid-karantén drámája felszínre hozta a rejtett igazságokat, de ezúttal a társadalom nem általános sztrájkkal reagált. Komoly pszichés problémákat és a szociális és humán szakmák nagy részében lelki és fizikai szenvedést láthattunk; számos munkahelyi zaklatási ügy került napfényre a privát és az állami szférában egyaránt. Franciaországot gyakran lázba hozzák a bírósági ügyek, például a France Telecom vezetőinek pere (5). 2022-ben több alkalmazott tragikus öngyilkossága után, a párizsi fellebbviteli bíróság több intézményi morális zaklatási ügyben hoz ítéletet. Mindezt a fiatalok bizonyára tudják. Az unalmas vagy megalázó gyakornoki programok és az olyan sorozatok, mint a The Office, az Un autre monde című 2021-es Stéphane Brizé film vagy a Bullshit Jobs (David Graeber, 2018) mind a munka sötét és tragikus világát vetítik elénk. Pierre Bourdieu azonban arra emlékeztet minket, hogy a „fiatalság csupán egy szó” (6), amelynek megannyi, olykor bizonytalan jelentése lehet.
Camille Peugny szociológus szerint a 30 év alatti európai dolgozókat megkérdezve „a munka fontos aspektusairól, ugyanazokat a válaszokat kapjuk, mint az idősebbek esetében. 80 % -uk számára fontos a sikeresség érzése a munka során és közel 60 %-uk értékeli, ha aktívan kezdeményezhet. Ugyanezeket az arányokat látjuk a 30 és 59 év közötti megkérdezettek válaszaiban is (6)”. A fiatalok körében a munkához való viszony változó a szociális háttér függvényében. „Valószínűleg könnyebb pozitívnak lenni a munkát illetően, amikor kevésbé fenyeget a munkanélküliség vagy a munka elvesztésének veszélye” ¬ jegyzi meg Peugny.
Számos fiatal szeretné elkerülni alkalmazotti státuszt és az azzal járó alárendeltséget és kötelezettségeket. Ők nem harcolnak a munkakörülmények javításáért, a függetlenség útjára lépnek és egyéni vállalkozók lesznek vagy a kevésbé előnyös uber-jellegű kényszer-vállalkozói státuszt választják. A szociális juttatások egy részének elvesztésével fizetnek az önállóság illúziójáért. A jelenlegi jogszabályok kedveznek a döntésnek, az egyéni vállalkozói státusz kiváltása egyszerű és vonzó, ráadásul a leendő vállalkozó felhasználhatja egyfajta alaptőkeként a munkanélküli segélyének egy részét.
A fiatalok egy másik csoportja – az aktív népesség 90%-a – megelégszik az alkalmazotti munkával és a menedzsment „modernitását” kritizálja. Nem lenne-e elegendő visszatérni a tapasztalon alapuló hierarchiához, a beosztottak támogató hozzáállásához, a kollektív és racionális vezetési stílushoz annak érdekében, hogy korlátozzuk a versenyt és személyre szabottá tegyük a munkánkat, elkerülve a túlzott érzelmi igénybevételt és a kiégést? A fiatalok ezen csoportja fejlődni szeretne és nyugodt körülmények között, racionális vezetők támogatásával fejleszteni kompetenciáit. Ők elfogadják a szakmai hierarchiát és nem vonják kétségbe a munka célját sem.
„A klímaváltozás praktikus, mert értelmet ad az életünknek”
Mások viszont eleve kétségbe vonják azt. Ők azok, akik az ún. szociális és szolidáris gazdaság (ESS, Écologie Social et Solidaire) irányába fordulnak. Émilie Veyrat kutató kimutatta, hogy ez a terület, amely önmegvalósítást és „kiválóságot” ígér, leginkább az egyetemet végzett frissdiplomások körében népszerű. Gabrielt idézi, aki 26 éves és egy környezetvédelemmel foglalkozó egyesület vezetője: „Mindannyian a munkánk értelmét keressük. A klímaváltozás praktikus, mert értelmet ad az életünknek (7)”. Gyakran azonban az ESS területén dolgozó fiatalok is ugyanazokat a modern vezetőség által kidolgozott kényszerű munkafeltételeket találják, amely elvileg az egyesület anyagi boldogulását segíti... Ez esetben az önkéntesek gyakorolnak nyomást másokra és ők hajszolják túl magukat a nemes cél érdekében (8)!
És végül van az az eddigiektől kissé különböző nézőpont, amit Marine Miller újságíró „az elit lázadásának” nevez (9), azok az egyetemi diplomával rendelkezők, akik az ökológia és a társadalom tekintetében kérdőjelezik meg a munka értelmét. Ők nem építenek karriert az emberiséget veszélybe sodró cégeknél, ahogyan szüleik tették. Fárasztó kézműves vagy fizikai, de a bolygónk megmentése szempontjából hasznos szakmákat választanak például egy permakultúrában vagy egy biopékségben.
Az ilyen fiatalokat olykor megmosolyogjuk. És a többieket is, akik a boldogulás alternatív útját választják. Miért akarják elkerülni a szenvedést, ahelyett, hogy küzdenének a munkakörülmények jobbításáért, amely mindenkit érint. Mintha döntésük egy apolitikus választás lenne. De vajon tényleg választásról van-e szó? Mintha ezekben a fiatalokban ott lenne a remény és a bátorság a kísérletezésre, arra, hogy ne hagyják magukat megvezetni. Mintha az önmegvalósításuk szubjektivitásában kirajzolódna a munka egy másfajta, objektív értelme. Mintha a kettőnek nem kellene összeférhetetlennek lennie.
Fordította: Boros Nikolett
