Az egész akkor kezdődött, amikor Jean-Michel Carré – mintegy ötven dokumentumfilm alkotója, akit 1977-ben César-díjra jelöltek és aki vagy tizenöt nemzetközi díj kitüntetettje – úgy döntött, hogy Tibet iránt fog érdeklődni. Ez egy olyan téma, amelyet bármelyik újságíró megvitathat kényelmesen az íróasztala mellől. Tibet, a „béke”, a „nyugalom” és a spiritualitás világa… de ennek az aranykornak véget vetett az 1950-es erőszakos kínai invázió (1) . A dalai láma 1959-ben menekülni kényszerült Indiába, és azóta próbálja kiharcolni az autonómiát a megszállótól, aki elszánt a helyi kultúra és nyelv eltiprása mellett. Ez az idealizált kép tette Tibetet a „szabad világ” számára az 1980-as évek óta az emberi jogokért folytatott küzdelem egyik leghíresebb ügyévé. A küzdelem kezdetben a kommunista hidra ellen, majd a liberális demokrácia és annak útitársa, az amerikai típusú kapitalizmus ellenségei ellen folyt.
Így hát adva volt Carré számára, hogy ő is átvegye a bevett narratívát, mégpedig úgy, hogy ne zavarja meg túlságosan a média által kialakított rutint. Máig tisztázatlan okokból azonban úgy döntött, hogy más utat választ. És elindult a pokoli spirál...
Miután már két filmet szentelt Kínának, amelyek közül az egyik három egyórás részből állt, a rendező kiszúrt néhány, Franciaországban gyakran figyelmen kívül hagyott beszámolót. Laurent Deshayes történész például a béke és nyugalom világa helyett egy „feudális rendszert ír le, amely a jobbágyságon, a nemesek állami szolgálatán és a roboton alapul” (2) . Vagy az egykori náci Heinrich Harrer, a Hét év kaland Tibetben (3) című könyv szerzője – aki aligha gyanúsítható kommunista szimpátiával –, aki 1944 és 1951 közötti ott tartózkodása során megfigyelte, hogy a szerzetesek uralma mennyire „a klerikális diktatúra tipikus példája”. Emellett rengeteg olyan archívumot talált, amelyek bizonyítják a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) beavatkozási kísérleteit Tibetben. Röviden, meggyőződve arról, hogy az a Tibet, amelyet nyugaton ismerni vélünk, egy álom-Tibet, Jean-Michel Carré Pierre Grosserrel, Emmanuel Lincot-val és Jean-Louis Roccával készített interjúkra támaszkodva illusztrálja Alexandra David-Néel szavait, aki 1924-ben az első európai nő volt, aki belépett Lhászába: „Az európai ezotéria számos képviselője Lhászában a mesékben oly jól ábrázolt csodálatos, ideális és harmonikus országot látott, amely messze távol áll az új, materialista nyugati társadalom gyötrelmeitől, amelyet viszont a démonok világaként írnak le” (4).
Ezt az őrült ötletet ajánlotta tehát fel Jean-Michel Carré az Arte csatornának, amellyel 1990 óta dolgozott együtt (akkor még La Sept volt a neve). Ez bátor kiállást jelentett, tekintve, hogy a strasbourgi székhelyű csatorna rendíthetetlenül elkötelezett a (nyugati) szabadság igazságos harca mellett, amelyet a (kínai) tekintélyelvűség ellen vív. Amint azt megmutatja a honlapján megtekinthető, a Középső Királyságnak szentelt néhány dokumentumfilm címe is: pl. „A kínai hatalom titka: a táborok” (Tania Rakhmanova, 2022); „Kína: patkányok törzse” (Brando Baranzelli, 2017); „Peking által megfigyelve” (Zhang Jialing, 2023).
Nagy meglepetésre a tervezetet az Arte 2017-ben elfogadta. Talán abban a hiszemben, hogy majd legfeljebb kiigazítja a rendező téves elképzeléseit? Hiszen a csatorna azonnal harcba kezdett: elbocsátott egyes – az ortodox nézetekkel szemben kritikus – közreműködőket, más – kifogástalan Kína-ellenes – szereplők részvételét pedig forszírozta, és arra kérte Carrét, hogy vágjon ki bizonyos részeket a filmjéből, amelyeket Peking melletti elfogultsággal vádolt.
A dokumentumfilmes pedig visszavágott, és öt év munka után, 2023 júniusában a film végre megkapta a csatornától a vetítési engedélyt „Tibet, más szemszögből” címmel. A film dokumentálja a tibeti társadalom 1950 előtti társadalmi rétegződését, a lakosság életkörülményeinek azóta bekövetkezett javulását, a dalai láma kezdeti szimpátiáját a kommunizmus iránt, és azt az érzését, hogy Washington manipulálta stb. Megannyi bizonyított tény, ami az Arte éberségének hiánya miatt, esetleg a nézők elé kerül majd.
De aztán valami csoda folytán huszonkilenc sinológus és tibetológus megnézte a filmet, noha nem volt megtekintési link –, hacsak nem az történt, hogy az Arte csatorna maga küldte szét a dokumentumfilmet anélkül, hogy a rendezőt erről tájékoztatta volna. Hamar rájöttek, hogy Jean-Michel Carré elemzései nem egyeznek az övéikkel, és úgy döntöttek, hogy lépéseket tesznek.
Ezek a szakértők kifejezhették volna, közvetlenül a rendezőnek, hogy nem értenek egyet, és lehetett volna párbeszédet és vitát folytatni vele. Semmi sem akadályozta meg őket abban, hogy azt kérjék a csatornától, hogy a film sugárzása után legyen egy nyilvános vita, ahol kifejthetnék kritikájukat, és a szerzőnek is lehetősége lenne arra, hogy megvédje a művét. Akkor viszont a nézőknek meg kellett volna nézniük a dokumentumfilmet. Még az is előfordulhatott volna, hogy egyesek Jean-Michel Carré dokumentumfilmje után elkezdenek kételkedni…
A szakértők tehát a tettek mezejére léptek. A totalitárius rezsimeknek felrótt módszereket utánozva levélben követelték a csatornától a dokumentumfilm cenzúrázását. Kifogásolták, hogy a rendező „a kínai hatóságok diskurzusát” visszhangozza, és kinyilatkozták, hogy „ennek a dokumentumfilmnek a sugárzása méltatlan az Arte-hoz [...], amely műsorainak komolyságáról ismert”: „Az Arte hivatása nem az, hogy közvetítse a CCTV-csatornákat, vagyis a Kínai Népköztársaság propagandacsatornáit. Valójában a rendezőnek inkább a CCTV-nek, mint az Arte-nak kellene felajánlania dokumentumfilmjét: ott sokkal inkább helyénvaló lenne.” Szerencséjükre az Arte-nak éppen erre a levélre volt szüksége ahhoz, hogy jóvá tegye eredendő tévedését – amikor igent mondott Jean-Michel Carré projektjére. És akár fogadhatunk is rá: ha a csatorna maga kérte volna ki az akadémikusok véleményét, akkor is ugyanezt írták volna.
A Tibet körüli vita nem új keletű. Különböző értelmezések kerülnek szembe egymással, amelyeket különböző politikai nézetek táplálnak. Egy esetleges televíziós vita az ellentmondások kihangsúlyozásával rávilágított volna a történelemszemlélet éles különbözőségeire. Ezt kivédendő az Arte akár „el is temethette” volna a filmet, azaz késő estére vagy egy futball-estére időzíthette volna. Ahogy ezt már megtette Carré egy másik dokumentumfilmje esetében. A (közszolgálati) csatorna végül is úgy döntött, hogy engedelmeskedik az akadémikusok felszólításának: cenzúrázni fogja a filmet.
2023. november 17-én Carré ajánlott levelet kapott, amelyben arról tájékoztatták, hogy az Arte úgy döntött, visszalép a projektből. „Tekintettel a műsor tartalmának komolyságával és pártatlanságával kapcsolatban felmerült kifogásokra, úgy tűnik, hogy a műsor tartalma alapvetően megkérdőjeleződik” – írta a szerkesztőség igazgatója, Boris Razon, aki még nem foglalta el a posztját, amikor a csatorna leadta a felügyelőbizottság elnökének, a koholmányairól híres Bernard-Henri Lévynek a dokumentumfilmjeit (5). „Ebben az összefüggésben, és jogaink sérelme nélkül – folytatta a levélben – arra kérjük Önt, hogy távolítsa el az Arte France minden említését a műsor stáblistájáról, és ne hozza sehol se kapcsolatba az Arte France nevét a műsor bármilyen formában történő felhasználásakor vagy promóciójában.”
„Még Goebbels is védelmezte a véleménynyilvánítás szabadságát a sajátjával egyező vélemények esetében" – magyarázta Noam Chomsky amerikai nyelvész (6). Mielőtt hozzátette: "Ha valóban a véleménynyilvánítás szabadsága mellett állsz ki, akkor támogatnod kell az általad megvetett vélemények kifejezésének lehetőségét is. Ellenkező esetben nem támogatod a véleménynyilvánítás szabadságát.” Chomsky megközelítésével szemben a strasbourgi székhelyű csatorna – amelyet Bruno Patino vezet, akit Emmanuel Macron bízott meg a Sajtómunkások Közgyűlése független irányítóbizottságának elnöki tisztével, – úgy tűnik, inkább Marie Grand filozófus véleményét részesíti előnyben: „A véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása néha megköveteli annak korlátozását” (La Croix, 2025. február 28.).
Az Arte-nak köszönhetően egyszerre lesz „korlátozva” Carré nem konform véleménye és „garantálva” egy másik, Tibetnek szentelt dokumentumfilm, amelyet végül 2024 márciusában sugároztak: „Tibet szemben Kínával, az utolsó lélegzetvétel”(François Reinhardt és Aurine Crémieu).
Győzött a pluralizmus és a francia közönség.
Fordította: Drechsler Ágnes
