A 2023. október 7-e óta eltelt időszak a palesztin nép hosszú szenvedésének eddigi legsötétebb fejezete. Még a 1948-as Nakba-nál is rosszabb – a kifejezés a katasztrófát jelenti arabul – amit azóta „etnikai tisztogatásnak” neveznek. A jelenlegi szörnyűséget többek között a népirtás jellemzi, ezért erősebb arab kifejezésre van szükség a Palesztinára lesújtó szenvedés leírására: karitha. De Izrael miközben meggyilkolja a gázai lakosság egy részét, nem hagy fel az etnikai tisztogatással sem, se Ciszjordániában, se a Gázai övezetben. „Gáza teljesen el lesz pusztítva” – jelentette be Bezalel Smotrich izraeli pénzügyminiszter egy május 6-i konferencián a Ciszjordániában fekvő Ofra településen. „A polgári lakosságot elküldjük… a déli részre, és onnét sokan kezdenek majd elköltözni más országokba” (1).
A fenyegető helyzetben Donald Trump lehetőséget kapott, hogy megpróbálhatja megnyerni arab szövetségeseit a „század üzletének” frissített változatához, amelyet 2020-ban egyhangúlag elutasítottak. A terv egy csonka „palesztin állam” létrehozását javasolta, ami az etnikai tisztogatáshoz képest most a két rossz közül a kisebb rossznak tűnik. Szaúd-Arábia csatlakozna az Egyesült Arab Emírségekhez, Bahreinhez és Marokkóhoz – és előtte Egyiptomhoz és Jordániához – az Izraellel való kapcsolatok normalizálásában. Trump és az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu olyan győzelmet aratnának, amellyel dicsekedhetnének, de alapvetően nagyon kevés probléma oldódna meg. A Közel-Kelet – és összességében a nemzetközi kapcsolatok – jövője sötétnek tűnik.
A nemzetközi rend felbomlása nem Donald Trump elnökként való visszatérésével kezdődött. Ahogy Michelle Goldberg újságíró a New York Timesban írta: „Még Trump hivatalba lépése előtt a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” alapvetően megromlott, nem kis részben azért, mivel Joseph Biden bűnrészes szerepet vállalt Gáza megsemmisítésében” (2). Valójában, ahogy Yagil Levy szociológus helyesen megjegyzi, „Izrael nem indított volna, ahogy korábban sem indított, szárazföldi támadást Gáza ellen, ha a gázai polgári lakosság bántalmazása nem kapott volna nemzetközi legitimálást.”. A nemzetközi elfogadottság főleg azokra az országokra vonatkozik, amelyek bizonyos befolyással bírnak Izraelre, és különösen az 1960-as évek vége óta Izrael fő támogatójára, az Egyesült Államokra. Washington messze nem igyekezett mérséklő hatást gyakorolni szövetségesére, hanem (legalábbis néhány hónapig) lelkesen részt vett Amerika és Izrael első közös háborújában, annak ellenére, hogy csapatait nem közvetlenül vetette be Gáza bombázásába (3).
Biden Izrael iránti lelkes támogatásának nincs „materialista” vagy „realista” magyarázata. Az egyetlen elfogadható magyarázat ideológiai, még inkább, mint Trump esetében, aki első elnöki ciklusában túllépett az addig az Egyesült Államokban kétpárti konszenzust képező állásponton. Valójában, noha Biden megígérte, hogy visszafordítja Trump Izrael-barát politikáját, folytatta, sőt még túl is tett rajta a Gázai övezet elleni hosszan tartó offenzíva feltétel nélküli támogatásával.
Biden kiállt Netanjahu mellett
Ez nem lehetett meglepetés. A 2020-as demokratikus előválasztások előtt Peter Beinart újságíró figyelmeztetett „Joe Biden riasztó izraeli politikájára”. A Jewish Currents című lapban (2020. január 27.) megjelent hosszú és jól dokumentált cikkében elmagyarázta, hogy Barack Obama kormányának kezdetén, amikor a Fehér Ház nyomást gyakorolt Netanjahura a palesztin állam lehetőségének fenntartása érdekében, Biden minden más amerikai politikusnál továbbment az izraeli miniszterelnök védelmében (4).
Az 1973-as arab-izraeli háború közepette Richard Nixon magánbeszélgetésen így nyilatkozott Leonard Garment zsidó-amerikai üzletembernek: „Cionista vagyok. Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy cionista legyél.” Joseph Biden elnöksége alatt több alkalommal is nyilvánosan ugyanezt mondta. Egy évvel az október 7-i támadások után, amikor vezető emberi jogi szervezetek (5) már hangsúlyozták a Gázai övezet elleni offenzíva népírtó jellegét, Biden azzal dicsekedett, hogy „senki sem segített Izraelnek annyit, mint én. Senki. Senki. Senki” (6).
A Hamász-támadás okozta trauma különösen bekeményítette Biden álláspontját. A nyugatiak általában különösen érzékenyek a hozzájuk hasonlókat ért tragédiákra, így a támadások után közzétett képek erős, nárcisztikus együttérzésnek nevezhető hatást váltottak ki. Ez, a zsidók elleni náci népirtást elkövető vagy lehetővé tevő nyugat-európai országok, különösen Németország, Ausztria, Franciaország és Olaszország bűntudatával párosulva, példátlan és feltétlen szolidaritást váltott ki Izrael iránt. Épp akkor, amikor Izraelt olyan emberek vezetik, akik több közös vonást mutatnak a nácikkal, mint azok célpontjaival, a fajgyűlölet áldozataival, a baloldali aktivistákkal stb.
Épp ugyanakkor, amikor Izrael hatalmas hadműveletet indított egy apró, sűrűn lakott területen, amelyet olyan nyilatkozatok kísértek, amelyek nem hagytak kétséget afelől, hogy egy népirtás méretű mészárlás fog kezdődni. Ilyen körülmények között Izrael feltétlen támogatása elsőre erkölcsi ellentmondásnak tűnhet. De a 1941 és 1945 közötti európai zsidó holokauszt etnocentrikus értelmezése, amely szemben áll az egyetemes, humanista értelmezéssel, erre magyarázatul szolgál. Pedig a nácizmust és a fasizmust egy koalíció győzte le, amelyből az Egyesült Államok minden korábbinál erősebbként emelkedett ki és a háború vége egy új nemzetközi rendet hozhatott volna, amelynek sarokköve az ENSZ Alapokmánya, kulcsintézménye pedig maga a szervezet.
Jelentős előrelépések történtek, különösen a Nemzetközi Bíróság (ICJ) létrehozásával, amely felváltotta az 1922-ben alapított Állandó Nemzetközi Bíróságot (PCIJ), amelynek feladata az államok közötti viták rendezése volt. A nemzetközi humanitárius jog (IHL) 1949-ben konszolidálódott a Genfi Egyezmények elfogadásával, amelyek kiterjesztették a háborús szabályok hatályát a polgári lakosságra is. Franklin D. Roosevelt 1945 áprilisában bekövetkezett halála és helyére lépő jobboldali alelnöke, Harry S. Truman hatalomra kerülése azonban fordulópontot jelentett.
Az 1945-ben létrehozott rend gyorsan összeomlott. A hidegháború – egyesek számára a kommunizmus elleni harc, mások számára az amerikai imperializmus elleni küzdelem – következtében az ENSZ Alapokmányát általában és széles körben figyelmen kívül hagyták. Ez különösen igaz az Egyesült Államokra. A liberalizmus helyébe az atlantista liberalizmus lépett. A szovjet blokk 1990-es évekbeli összeomlását ellenfelei hatalmas ideológiai győzelemnek tekintették, amely egyébként is radikális változást hozott a globális erőviszonyokban. Washington megragadta az alkalmat, hogy újjáalakítsa a világot. Ebben az „unipoláris pillanatban” néhány »idealista« kezdeményezésnek engedélyezték, hogy az „új világrendet” az egész világra kiterjedő, „kozmopolita demokráciává” alakítsák. Ezek a kezdeményezések 2002-ben egy második nemzetközi bírói testület, a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) létrehozásához vezettek, amely négyféle bűncselekmény – népirtás, emberiség elleni bűncselekmények, háborús bűncselekmények és agressziós bűncselekmények (jogellenes háborúzás) – elkövetőinek büntetőeljárás alá vonására specializálódott.
Ezenkívül az ENSZ Közgyűlése 2005. szeptember 16-án elfogadta a „védelmi felelősség” (R2P (7) ) elvét. Ez a záradék felülírja az államok szuverenitását, kijelentve: „Készen állunk arra, hogy a Biztonsági Tanács keretében, az Alapokmánynak, többek között a VII. fejezetének megfelelően, eseti alapon és adott esetben az érintett regionális szervezetekkel együttműködve, időben és határozottan kollektív intézkedéseket tegyünk, ha a békés eszközök nem bizonyulnak elegendőnek, és a nemzeti hatóságok nyilvánvalóan nem védik meg lakosságukat a népirtástól, a háborús bűnöktől, az etnikai tisztogatásoktól és az emberiség elleni bűnöktől.” Még ezen bíróságok létrehozása előtt, az Egyesült Államok „humanitárius beavatkozások” sorozatát indította el Északkelet-Afrikában, majd a Balkánon. Ragaszkodott ahhoz, hogy a szerb erők által elkövetett boszniai mészárlást népirtásnak minősítsék, még akkor is, ha annak mértéke és intenzitása elhalványul a mai gázai hekatombához képest.
Az akkoriban hirdetett szándékaival ellentétben Washington tényleges nemzetközi politikája hamarosan újabb hidegháborút robbantott ki. A Varsói Szerződés felbomlása után a NATO nem szűnt meg, hanem egyre több, korábban Moszkva befolyása alatt álló államot, köztük volt szovjet köztársaságokat is magába olvasztott. Ezzel egy új korszak, a kollektív katonai beavatkozás korszaka vette kezdetét, amelynek során az Egyesült Államok szövetségeseit 1990 óta az első jelentős nemzetközi jogsértésbe vezette: a NATO 1999-ben közvetlenül beavatkozott a koszovói háborúba, megkerülve az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy elkerülje Oroszország és Kína vétóját. Az „új világrend” valóban rövid életű volt (8).
Az 1998-as római konferencián mind az Egyesült Államok, mind Izrael a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) alapokmányának elfogadása ellen szavazott. Később aláírták, de nem ratifikálták. Ehelyett visszaléptek: az Egyesült Államok 2002-ben, az iraki invázió előtt, amely 1990 óta a második jelentős nemzetközi jogsértése volt; Tel-Aviv pedig a 2001-ben kezdődött második intifáda elnyomása során elkövetett egyre súlyosabb nemzetközi humanitárius jogsértései miatt. A „terrorizmus elleni háború” – az a közös zászló, amely alatt George W. Bush és Ariel Sharon kormánya indított támadásokat – lépett az antikommunizmus helyébe, aminek nevében lábbal lehet tiporni a nemzetközi rend alapelveit.
Aggodalmak az R2P (visszaélésszerű) alkalmazásával kapcsolatban
Az R2P nevében történt az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és persze a Franciaország által vezetett 2011-es líbiai beavatkozás, amely gyorsan túllépte a Biztonsági Tanács határozatában pontosított mandátumot, amelyet Moszkva és Peking tartózkodása mellett fogadtak el. Ez az előzmény jogos gyanút keltett az R2P (vissza)élésének lehetőségével kapcsolatban. Ezért a későbbi nagyszabású mészárlások során, különösen Szíriában, nem hivatkoztak rá.
A Gázában folyó népirtás tekintetében a nyugati hatalmak vetették el az R2P-t. Általánosabban véve a szabályokon alapuló nemzetközi rend egésze omladozik. Az Izrael és vezetőivel szemben az ICJ és az ICC – a szabályokon alapuló rend két pillére – előtt indított eljárások, valamint a legtöbb nyugati országban kiváltott negatív reakciók végérvényesen hiteltelenné tették, hogy liberális intézményeknek tekintsék ezeket. A képmutatást még jobban leleplezte a nagyon eltérő reagálás az ICC Vlagyimir Putyin (2023. március 17-én, Ukrajna megszállása miatt) és Netanjahu (2024. november 21-én) ellen kiadott letartóztatási parancsra. Ráadásul az izraeli kormánykoalíció bűncselekményeinek eltűrésével a nyugati kormányok, valamint a politikai pártok és értelmiségiek többsége hozzájárul saját országaikban a szélsőjobboldal további banalizálásához és igazolja a Netanjahu által évek óta támogatott zsidófóbia szépítését (9). Az „új antiszemitizmus”, amelyet teljes egészében a muszlimoknak és azoknak tulajdonítanak, akik őket védik vagy Izraelt bírálják, lehetőséget kínál arra, hogy a radikális jobboldal Európában és az Egyesült Államokban felmentést kapjon a zsidókkal szembeni múltbeli vagy jelenlegi gyűlölet alól. Ez a palesztinok szenvedése iránti közönyhöz vezet, és végső soron a népirtás valóságának tagadásához. Az ezt az álláspontot képviselő nyugati liberálisok még jobban lealacsonyítják politikai hagyományaikat és így saját sírjukat ássák.
A nyugati liberalizmus hiteltelenné vált. A szélsőjobboldal teret nyer az atlanti szövetség szívében, beleértve a második világháborúban a tengelyhatalmakkal szembeni ellenállás két bástyáját: az Egyesült Államokat és az Egyesült Királyságot. A hidegháború után a nemzetközi rend újjáélesztésére tett kísérlet csúfos kudarcot vallott, de nem a szélsőjobboldal felemelkedése miatt – amely később következett be –, hanem magának a liberalizmus híveinek következetlensége, képmutatása és hegemóniára törekvő arroganciája miatt. Ez a rend megbukott. A nyugati világ által a gázai népirtásnak adott jóváhagyás az utolsó szög a koporsójában. A nyugati jogállamiság 1945-ben megfogalmazott és 1990-ben megújított ígérete visszafordíthatatlanul elszállt.
Angolból fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
Szerző: Gilbert Achcar a Gaza, génocide annoncé. Un tournant dans l’histoire mondiale [Népírtás meghirdetve. Világtörténelmi fordulat] , La Dispute, Párizs, 2025, című könyv szerzője, amelyből ez a cikk átdolgozásra került.
