Amikor 21 éves voltam, felfedtek előttem egy családi titkot: anyai dédnagyanyám rabszolga volt; dédnagyapám pedig rabszolgakereskedő. Anyám ezeket a részleteket egy délután a kocsiban mesélte el, amikor éppen a nagyapám háza előtt parkoltunk, Kartúmban. Ez a 2000-es évek közepén volt. Bár magunkban voltunk, emlékszem, lehalkította a hangját. Dédnagyanyámat az 1910-es években rabolták el Dél-Szudánban vagy valahol a határ közelében. Annak ellenére, hogy több mint egy évtizeddel korábban, Szudán gyarmatosításakor a britek kijelentették, hogy fel fogják számolni a rabszolga-kereskedelmet, ebben a zónában továbbra is folyt az emberrablás, ugyanis a transzszaharai emberkereskedelemnek legfőképp innen biztosították az utánpótlást.
Dédnagyanyám akkor még gyerek volt. A falujában riadót fújtak, hogy egy rabszolgavadász csapat közeledik. Az anyja összeterelte a gyerekeket, és egy barlangban rejtőzködtek el. A vadászok lövöldözni kezdtek. A lövések olyan hangosak voltak, hogy a dédnagyanyám azt hitte, hogy már a rejtekhelyről lőnek. Pánikba esett, és kirohant, mielőtt az anyja meg tudta volna állítani. Odakint vártak a vadászok. Kartúmba vitték, ahol végül „feleségül vette” (és valószínűleg megerőszakolta) az a férfi, aki a tulajdonosa lett: az én dédnagyapám. Soha többé nem láthatta az édesanyját, se a testvéreit, se senkit a családjából. Családunkban senki sem tudja, mi volt eredetileg a neve. Csak azt az arab nevét ismerjük, amelyet dédapám adott neki: Karima. „Adakozó”
Ez a dédnagyapa Felső-Egyiptomból származott. A 20. század fordulóján Kartúmban telepedett le, és ott szerzett vagyont. Az iszlám előírásainak megfelelően több felesége is volt, egyszerre akár négy is, akiktől rendszeresen elvált, amikor egy újabbat akart elvenni. Voltak ágyasai is. Köztudott volt, hogy „előszeretettel” járt a rabszolganőkhöz – akiket a szudáni arabok „siriyaat”-nak neveznek, amely szó gyökere, „sir”, „titkost” jelent. Nyilvános „titkai” közül az én dédnagyanyám volt az egyik legtartósabb. Elvette feleségül, és nyolc gyermeke született tőle. Szokásával ellentétben tőle soha nem vált el.
A mai világunkban sokszor eszembe jut dédnagymamám története. Az ENSZ becslései szerint 2024 októberében tizennégymillió belső menekült volt Szudánban. Huszonötmillió ember – a lakosság fele – éhezik. Legalább százhatvanezer ember vesztette életét. Egész területeken nincs se élelem, se ivóvíz, se egészségügyi ellátás. Ebben a háborúban a „Gyorsreagálású Támogató Erők” (RSF) milíciái és (kisebb mértékben) a hadsereg részéről is rendszeres a szexuális erőszak. A számos dokumentált eset csak a jéghegy csúcsa. A szégyen, a megbélyegzés és az elutasítás, amellyel közösségük vagy családjuk részéről szembesülnek, sok áldozatot arra ösztönöz, hogy inkább hallgasson. Kartúmban sok anya elhagyja a nemi erőszak következtében született csecsemőjét.
„Hogy bolondos ifjúságának
a játékszere legyen”
Aznap, amikor anyám elmesélte dédnagyanyám történetét, még valami mást is elárult: nagyapám, akinek a háza előtt parkoltunk éppen, írt valamikor egy verset az anyja rabszolgasorba taszításáról. Nagyapám már régen meghalt, de a verse túlélte őt. Egy arab verseskötetben találtam meg, amelyet az 1950-es években saját maga jelentetett meg. Az „Elveszett hibrid” címet viseli, és a dédnagyanyám elrablásának történetét képzeli újra. Ebben a változatban az, aki elhurcolta őt, szexuális közeledéssel próbálkozik: „Magának akarta őt, ágyában,/ Hogy bolondos ifjúságának játékszere legyen”. A fiatal lány azonban visszautasítja a férfi közeledését, védi a becsületét és a tisztaságát. A férfi csak akkor érintheti meg, ha feleségül veszi. És így is lesz – elveszi őt. A vers elbeszélője az ifjú rabszolganőnek és fogvatartójának közös gyermeke, aki szülei első találkozásának történetét felidézve a saját „hibrid” identitásán töpreng. Afrikai anyától és arab apától származva keresi saját helyét és önazonosságát.
Miért kellett, hogy nagyapám eltitkolja az anyja megerőszakolását? Egy gyerekről volt szó, akit elszakítottak az otthonától, és annak a férfinak a tulajdonává lett, aki „megvette” őt feleségül. Vajon nagyapám az erőszakot akarta tagadni, amely szinte bizonyosan a saját létezésének kiinduló pontja volt, ahogyan mindannyiunké is? Vagy csak én fantáziáltam, amikor a vers elbeszélőjét nagyapámmal azonosítottam, mint ahogy a rabszolgalányt és fogvatartóját meg a dédszüleimmel?
A családommal folytatott beszélgetéseim során észrevettem az igyekezetet, ha nem is arra, hogy a szőnyeg alá söpörjék a történetet, de legalább elfogadhatóbb színezetet adjanak neki. Senki sem beszélt egyértelműen a nemi erőszakról. Beszéltek rabszolgaságról meg ágyasokról. Anyám unokatestvére is azt ajánlotta, hogy inkább ne hozzam nyilvánosságra a történetet. Ez tönkreteheti a családunk fiataljainak házassági esélyeit. A kartúmi felső társadalomban ugyanis nem ritka, hogy a jegyespárok családjai utánajárnak a menyasszony, illetve a vőlegény származásának. Ezeknek a tudakozódásoknak az a célja, hogy kizárják, nehogy a menyasszony vagy a vőlegény irq „vénával”, azaz rabszolgavérrel rendelkezzen. Egy ilyen felfedezés a jegyesség megszakításához vezethet, mivel a „tiszta” vérrel rendelkező család igyekszik elkerülni vérvonalának „megfertőzését”. Ezek a tisztasághoz és szennyezettséghez kapcsolódó fogalmak, amelyek meghatározzák az észak-szudániak viselkedését, azt a megosztottságot és örökséget mutatják, amelyek a mai Szudánban is táplálják az erőszakot.
A hadviselés mai formái, és különösen (de nem kizárólag) az RSF milíciáé, Szudán oszmán-egyiptomi uralmáig nyúlnak vissza. A történelem során a nők elnyomását alapvetően jellemezte a szexuális erőszak és a rabszolgaság – amint azt dédnagyanyám története is mutatja. Az áldozatok nagyrészt a mai Dél-Szudán marginalizált etnikai csoportjaiból kerültek ki.
És ez azóta is így van. Nem sokkal azután, hogy Szudán 1956-ban elnyerte függetlenségét, diktátorok sora került hatalomra. Ugyanolyan bestiálisan viselkedtek, mint ahogy azt az oszmán-egyiptomi és a brit gyarmatosítóktól látták. Emellett alkalmazták a brit gyarmatosítók által tökélyre vitt taktikát is: „oszd meg és uralkodj”. Egymás ellen uszították az etnikai csoportokat. A gyarmati Szudánban a britek „zárt körzet” politikája következtében – amely a fejlesztést, az oktatást és az infrastruktúrát a muszlim és arab nyelvű északi részre összpontosította, míg az afrikai, nem muszlim és nem arab nyelvűként azonosított déli részt elszigetelte és elzárta – olyan mértékű megosztottság keletkezett, hogy a dél-szudániak már a függetlenség kikiáltásának pillanatától kezdve hátrányos helyzetbe kerültek.
Ez az örökség Omar al-Bashir harmincéves diktatúrája alatt katasztrofális méretet öltött. Uralkodása alatt még hevesebben dúlt az észak–déli polgárháború, amely először az 1950-es évek közepén, a függetlenség elnyerésekor lángolt fel, amikor a déliek méltányos részesedést követeltek az ország új politikai és gazdasági lehetőségeiből. Csak a konfliktus második szakaszában, 1983 és 2005 között becslések szerint kétmillió szudáni halt meg. A háborúnak végül egy békemegállapodás vetett véget, amely lehetővé tette a dél-szudániak számára, hogy szavazzanak az északtól való elszakadás lehetőségéről. A nagy többség erre szavazott, és 2011-ben létrejött a Dél-szudáni Köztársaság. De mire végre csillapodni kezdett az észak és dél közötti polgárháború, máshol egyre súlyosabb problémák jelentkeztek.
Amikor 2003-ban lázadás tört ki Dárfúr nyugati régiójában, a rezsim nomád arab csoportokat fegyverzett fel, hogy ők támadják meg a lázadást támogató, afrikaiaknak minősített etnikumokat. Ez a lázadásellenes stratégia a hírhedt dárfúri dzsandzsavídokra épült. 2003 és 2008 között ezek a milicisták népirtó kampányt indítottak a maszalitok és a fúrok etnikai csoportjainak történelmi törzsi területei, a „dárok” ellen. Legalább háromszázezer ember halt meg az erőszakos cselekményekben, és több mint egymillióan kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. A konfliktus során a dzsandzsavíd milícia szexuális erőszakhoz is folyamodott. Az afrikai etnikumú férfiak meggyilkolását a nők megerőszakolása kísérte. Mohamed Hamdan Daglo (fedőnevén „Hemetti”), a dzsandzsavíd milícia parancsnoka meghatározó szerepet játszott a felkelés elleni harcban. Olyannyira nélkülözhetetlenné vált al-Bashir hatalmának fenntartása szempontjából, hogy 2013-ban teljes hatalmat kapott saját félkatonai erői, az RSF, a dzsandzsavíd formális változata felett.
2018 decemberében, amikor a rezsim csökkentette az alapvető árucikkek támogatását, aminek következtében a kenyér ára egyik napról a másikra megháromszorozódott, a tüntetők az észak-szudáni Atbara város utcáira vonultak, és felgyújtották a kormánypárt irodáit. A tiltakozás az ország más városaira is átterjedt, és hamarosan az egész rezsim megdöntésére irányuló szélesebb körű mozgósítássá vált. Mivel a forradalom 2019-ben is folytatódott, az RSF brutálisan lépett fel a tüntetőkkel szemben. Aztán áprilisban, mivel nem sikerült leverni a lázadást, Hemetti és Abdel Fattah al-Burhan, a Szudáni Fegyveres Erők (SAF) vezetője részt vettek al-Bashir hatalomból való eltávolításában. A civil társadalom viszont elutasította, hogy a két tábornok tagja legyen az átmeneti kormánynak. Részt vettek a rezsim legszörnyűbb atrocitásaiban; hogyan lehetne megbízni bennük?
Merthogy alig néhány héttel al-Bashir bukása után az RSF és a hadsereg egyesítette erőit, hogy a forradalom legvéresebb mészárlását kövessék el, és 2019. június 3-án legalább százhúsz résztvevőt gyilkoltak meg a hadsereg kartúmi főhadiszállása előtti békés ülősztrájkban. A tábornokok októberben puccsot hajtottak végre. A puccs után azonban Hemetti nem volt hajlandó átadni az RSF irányítását a SAF-nak. Amikor 2023 áprilisában az előbbiek megtámadták az utóbbiak fővárosi és annak környékén lévő állásaikat, megkezdődött a Szudánt sújtó végtelen háborúk jelenlegi szakasza, a pusztítás és a vérengzés olyan intenzitásával, amely felülmúlta a 2003 és 2008 között látottakat.
Al-Bashir iszlamista diktatúrája alatt a dél-szudániak elleni háború dzsihádként lett kihirdetve a pogány afrikaiak ellen. A 2000-es évek dárfúri népirtása során az erőszak szintén etnikai dimenziót öltött. A jelenlegi háborúban elkövetett szexuális erőszak szintén etnikai indíttatású, de az RSF milíciák meggyalázzák az északi „arab” nőket is.
Ez az irdatlan erőszak nem csak azt tükrözi, hogy mennyire bevett szokás volt a nőkön elkövetett erőszak, hanem azt is, hogy a nők meggyalázása szokásos harcászati műveletnek számított. A függetlenség után az iszlamista diktátorok sem változtattak ezen. Legelőször Gaafar al-Nemeiry (1969–1985) volt az, aki a saría törvényt bevezette Szudánban. A nők fegyelmezése és testi fenyítése al-Bashir diktatúrájának is egyik alapelve volt. Felállítatott egy „közrendért” felelős testületet, amely felügyelte a nők öltözködését, a másik nem képviselőivel való érintkezését, ellenőrizte kapcsolataikat és közterületen való megjelenésüket. Ezekben az években a nőkre nyilvánosan kirótt testi büntetések – például korbácsolás – általános gyakorlatnak számítottak.
Nem meglepő tehát, hogy a 2018–2019-es felkelés során a nők voltak az élvonalban. Nők, az ország minden tájáról, tüntetéseket rendeztek és részt vettek az ellenállási bizottságokban, függetlenül kortól, társadalmi osztálytól vagy foglalkozástól. Az ülősztrájkok idején tea- és más utcai árusok biztosították az ételt és a vizet, diákok és háziasszonyok vonultak, a középosztálybeli diplomás nők jogi segítséget nyújtottak és az általános sztrájkban is részt vettek. Az akkor 22 éves Alaa Salah vált a felkelés ikonjává, aki a Kartúmi Egyetem hallgatója volt, amikor 2019 áprilisában lefényképezték, amint a hagyományos szudáni thoubba öltözve egy autó tetején állva forradalmi énekbe kezdett a tömeg előtt.
A történelmileg marginalizált és háború sújtotta térségek, például Darfúr utcáin a nők – akik az állami erőszak legszélsőségesebb formáinak voltak kitéve – szintén tömegesen vettek részt a felkelésben. Láthattuk, hogy az ülősztrájkok alkalmával a férfiak mellett töltötték az éjszakát, ami radikális kihívásnak számított. A háromévtizedes iszlamista uralom ugyanis szigorú távolságtartást írt elő a nők és a férfiak között, ha nem voltak rokonok vagy házastársak. A felkelés során a tüntetők a preiszlám kori Szudán núbiai királynőit választották a női hatalom jelképének.
Azt az módszeres erőszakot tehát, amely jelenleg folyik a nők ellen, úgy kell értelmezni, mint választ a 2019. decemberi forradalomra. A háború célja nem csupán a politikai status quo – a fegyveres erők, legyenek azok milíciák vagy katonák, uralmának – helyreállítása, hanem a nemi elnyomás korábbi rendjének visszaállítása is. A női testet éri a támadás, ugyanúgy, ahogyan a rabszolgaság és az iszlamista diktatúrák idején is így volt. Törekvés, hogy visszataszítsák a nőket abba az állapotba, ahol a férfiak szexuális uralmának tehetetlen tárgyai lesznek csupán.
E szöveg eredeti változata a Berlin Review 2025. áprilisi számában jelent meg.
Fordította: Drechsler Ágnes
