Franz von Papen rendkívül tehetséges ember. Legalábbis ez a véleménye a legfőbb érdekeltnek meg annak a nagypolgári tömbnek, amely a jobboldal egyesítésével akarja támogatni a „stabilitást” ígérő politikust; ami a jobboldal egyesítését illeti, ezt pecsételi meg 1933. január 30-án délelőtt 11h15 perckor a Hitler – von Papin kormány ünnepélyes eskütétele. Az 1932-es két feloszlatás után tartott törvényhozói választás, valamint az államfőválasztás után végre biztosítottnak látszott a végrehajtó hatalom stabilitása hála annak a „nemzeti összefogásnak”, amely egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy feltett szándéka a demokrácia felszámolása. Valójában politikai bravúr volt a kormány összeállítása. Akkor már harmadik éve, hogy a „nemzeti tábor” a nácikat is be akarja vonni az ország kormányzásába; erre azonban a nácik csak azzal a feltétellel hajlandók, ha Hitler lesz a kancellár. Von Papen, akit 1932. június 4-én neveznek ki kormányfőnek, számtalan pozitív gesztust tesz Hitlernek: felkéri Paul von Hindenburgot a Reichstag feloszlatására, engedélyezi továbbá az SA meg az SS rohamosztagok tevékenységét – ráadásul mindezt olyan helyzetben, amikor a nácik az 1931. július 31-i választáson csak a szavazatoknak 37 százalékát tudták megszerezni, és amikor a barnaingesek valóságos vérfürdőt rendeztek kampányidőszakban: csak júliusban száz volt a halottak száma. Von Papen maga is elismeri 1932. november 4-i beszédében, hogy minden engedményt megadott a náciknak, de azok – Hitler és Hermann Göring minden ígérete ellenére – így sem akarnak részt venni a kormányában. A hagyományos jobboldal kezdi megérteni, a nácik messze nem megbízható partnerek, és hogy már erőszakos akcióik miatt sem tekinthetők elfogadható szövetségesnek.
A parlament második feloszlatása nagyon meggyengítette Von Papen pozícióit (az 1932. november 6-i választáson a választóknak mindössze 10 százaléka adta voksát a „nagypolgári centrumra”), olyannyira, hogy a hadsereg már nem is hajlandó részt venni az általa tervezett államcsínyben; ezért von Papen december 3-án kénytelen átadni a kancelláriát Kurt von Schleihernek. Ez utóbbi, 1930-tól a jobboldal nagy sakkjátékosa, először megpróbált szövetségre lépni a nácikkal, majd a nyári kampány erőszakos eseményei láttán meggondolta magát: jóllehet az is megfordult a fejében, hogy az SA-t integrálja a hadseregbe, végül felfogta, mekkora veszélyt jelent a szélsőjobb a társadalmi békére nézve. Schleiher, mint különösen intelligens főtisztviselő, megpróbálja „újraformattálni” a politikai helyzetet, azzal a céllal méghozzá, hogy megossza a náci pártot, és hogy a párt néhány fő korifeusát – így a párt akkori második emberét, Gregor Strassert, valamint Wilhelm Fricket, a parlamenti frakció vezetőjét – a szociálisan érzékenyebb jobboldal programja alapján megpróbálja rávenni a kormányban való részvételre. Von Papen azonban, aki nagyon rossz viszonyban volt Strasserrel, és aki bízott a nagyhatalmú bankárok, nagyiparosok és földbirtokosok támogatásában, 1932 végén úgy dönt, hogy – spekuláns ösztönére hallgatva – szövetségre lép a nácikkal: a Német Nemzetszocialista Munkáspárt (NSDAP) ugyanis épp lefelé csúszott a lejtőn, mivel 1932 novemberében és decemberében tekintélyes mennyiségű szavazatot vesztett. Von Papen úgy számított, hogy jobboldal-szélsőjobb koalíciós kormány reményében olcsón „megveszi” a náci pártot.
Annál is inkább, mivel ez az összefogás 1930-tól három tartományban az érintett pártok nem kis megelégedettségére már megvalósult. A nácik megbízható partnernek bizonyulnak, és nem tartanak igényt csak a belügyminisztériumra (vagyis a hírszerző szervekre meg a karhatalomra), valamint, az általános iskolától az egyetemekig, a közoktatási rendszer egészének vezetésére. A birodalmi szinten való szövetséget azonban csak úgy lehetett kifejezni, ha – és a náci párt vezetője erről semmiképp se volt hajlandó lemondani – Hitler lesz a kancellár; de alkancellárnak egyrészt kinevezik mellé a félelmetes von Papent, másrészt a náci párt vezetőjét a tekintélyelvű-liberális és nemzeti-konzervatív jobboldal megpróbálja fennhatósága alá vonni. A megoldás csakugyan mesteri volt: 1933. január 30-án feláll egy tizenkét tagú kormány, de a miniszterek közül csak három tagja a náci pártnak, a kancellár meg egy tárca nélküli miniszter.
Az 1932 júniusában alakult (és „bárók kabinetjének” nevezett) kormányból, együtt von Papen alkancellárral, négy miniszter vág neki a kalandnak. A berlini szalonokban mindenki von Papent ünnepli: így a nácik – a korabeli szóhasználat szerint – „meg vannak szelídítve” (gezähmt), keretbe vannak foglalva (eingerahmt), Hitler pedig „úgy be van szorítva a sarokba, hogy moccanni se tud”.
A politika hidraulikus szemléletén alapuló elemzés már első pillantásra is védhetetlennek látszik. Úgy okoskodtak, hogy csak oly módon lehet megerősíteni a polgári, „tekintélyelvű-liberális” centrumot (bürgerliche Mitte) – a kifejezés a szociál-demokrata jogász, Hermann Heller leleménye (1) – és megakadályozni a szavazótáborát elvesztő „polgári jobboldal” (bürgerliche Rechte) bukását, ha megpróbálják maguk felé terelni a szélsőjobbhoz áramló embertömeget. A vállalkozás már csak azért sem látszott lehetetlennek, mivel a náci párt népszerűsége egyenes arányban növekedett a liberális és nemzeti konzervatív jobboldal visszaszorulásával (2), és a jobboldalt alkotó politikai erők ideológiai szempontból különben sem álltak olyan messze egymástól: mindegyik nacionalista volt, erősen konzervatív, szociál-darwinista, emellett mindegyik támogatta a hagyományos elit-csoportokat, és azt a nagyvállalkozásoknak kedvező politikát, amely 1932 nyarától a megszorításokat felváltotta. A nácikhoz 1930-ban csatlakozó Dr. Hjalmar Schacht, akit bálványoztak a közgazdászok, 1932 nyarán adta közre „A német gazdaságpolitika alapelvei” című művét, és könyvével mindenkit meggyőzött. Mindenki elfogadta, hogy a kapitalistákat támogató liberális politikáé a jövő. Von Papen is meg a tekintélyelvű liberálisok is a szélsőjobb nyelvén beszélnek: egyszerre szidalmazzák a kommunistákat és a szociál-demokratákat, bélyegzik meg a „kulturális bolsevizmust” – ezt az ijesztő rémálmot, ezt az egész német jobboldalt rettegésbe hozó erkölcsi fertőt, amely egyformán pellengérre állítja a feminizmust, az urbanizációt, a jogegyenlőséget, a homoszexualitást, az irodalmi és művészeti modernséget, a szociális igazságot, a „kozmopolitizmust”, a „hazátlanokat” már nem is említve; amikor valakinek Franz Joseph Maria von Von Papen, Erbsälzer zu Werl und Neuwerk a neve, tudnia kell tartani a rangot, tartózkodnia kell az antiszemita kijelentésektől, még akkor is, ha történetesen ugyanaz a véleménye erről, mint az SA verőlegényeinek vagy a Der Stürmer című náci hetilapnak.
Bölcsészdoktori diplomával a zsebében, Joseph Goebbels különösen érzékeny a szavakra; őt nagyon nyugtalanítja von Papen és a nácik szellemi közelsége. Fel is jegyzi a Naplójába: „von Papen beszédet mondott a rádióban. A beszéde tele tőlünk átvett gondolatokkal” (3). Ez már csak azért is kínos, ha ugyan nem veszélyes, mert a tekintélyelvű-liberális kormány nagyjából ugyanazt a politikát követi, amit a nácik követelnek: kedvezmények a tőkéseknek (szubvenciók, adókönnyítések, a törvényes normától való eltérés lehetősége), a gondoskodó állam gazdasági okokból és reform-megfontolásokból való leépítése, és harc a baloldallal, legalábbis ahol még vannak hatalmi pozícióik. A baloldal a szociál-demokrata (SPD) Hermann Müller kancellár 1930-as lemondása óta birodalmi szinten már nem képviseltette magát, de Poroszországban még mindig meg tudta őrizni a kormányban elfoglalt pozícióját. Márpedig egy olyan szövetségi államban, amilyen a német Reich, Poroszország különösen fontos volt: ez a legnagyobb tartomány (Németország területének és lakosságának kétharmada), Poroszország rendelkezik a legerősebb (90 000 fős) rendőrséggel, és közszolgáltatási intézményei, a „kulturális bolsevizmus”, a baloldal, ha nem a köztársasági kultúra bástyájának számítanak. Ne felejtsük el, hogy Wolfgang Kapp és Walther von Lüttwitz tábornok katonai puccsa a berlini általános sztrájk miatt vallott kudarcot. Von Papen kancellár, 1932. július 20-án, nyilvánvalóan túllépve a központi kormány hatáskörén, azonnal végrehajtandó rendeletet irat alá Hindenburggal; a rendelet meneszti az 1919 óta megszakíthatatlanul szociáldemokrata porosz kormányt. Ezzel a döntéssel von Papen lesz a Poroszország tartományi miniszterelnöke (Reichkommissar von Preussen). A minisztereket leváltják, a főtisztviselők közül a fővárosban állomásozó helyőrség segítségével manu militari kiszűrik a „nemzetellenes” elemeket.
Ez a brutális fellépés egyszerre ejti ámulatba és ijeszti meg a nácikat, mivel – dr. Goebbels naplóbejegyzése szerint – „az NSDAP vezetőségében nagy a rémület, mindenki attól fél, hogy a kormány buzgósága miatt nekünk már semmi teendőnk nem marad”.
És annyi igaz is, hogy a német jobboldalt alkotó tekintélyelvű liberálisokat és nemzeti konzervatívokat úgyszólván semmi sem különbözteti meg a náciktól. Egy dolgot azonban, úgy látszik, figyelmen kívül hagytak: a szélsőjobb csak olyan szerződést köt, amiből kizárólag ő profitálhat. Kezdetben csak szavakat vesznek át tőle, ezek a szavak azonban elfogadtatják eszméiket, állításaikat, obszesszióikat. Majd mindezt a gyakorlat is megerősíti: a gentlemen’s agreement sohase lehet tartós olyan politikai személyiségek között, akik egészen máshogy, értsd radikálisan viszonyulnak a hatalomhoz. A helyzetet elemző Goebbelst is ámulatba ejti az a nagyvonalúság, amivel a magát illúziókba ringató hagyományos jobboldal szövetségre lép a nácikkal: „Azt képzelni, hogy a Führer alkancellár lesz egy jobboldali burzsoá kormánynak – ez annyira groteszk, hogy lehetetlen komolyan venni az ötletet”. Itt nemcsak sorrendről van szó, mindez létkérdés, a világhoz meg az időhöz való viszony kérdése. Goebbels éjszakánként, vigasztalásul, II. Frigyes porosz király levelezését olvassa: „Nagy Frigyes végig harcolta a hétéves háborút. Kunersdorfnál csaknem az egész hadserege odaveszett (…). Ha feladja, és szégyenszemre békét köt, Poroszországból sohase lett volna világhatalom. A politikához nem is annyira ész kell, mint inkább karakter. És a vakmerőkké a világ. A Führer épp azért nevezhető nagy politikusnak, mert az egyetlen célt, amit maga elé tűzött, tántoríthatatlan makacssággal akarja elérni, és ezért a célért képes mindent feláldozni. Ez különbözteti meg a burzsoá politikusoktól, pedig ők – legalábbis állításuk szerint – ugyanazt akarják, amit ő”. A náciknak minden kell, nem engednek semmiben. „Nem fogjuk soha visszaadni nekik a hatalmat. Az ember elképedve nézi, hogy egyes felelőtlen politikusok (akik pedig nagyon is jól ismerik ezt a történelmi precedenst) milyen könnyedén hatolnak be az „általuk kedvelt” szélsőjobb területére, és veszik át témáit és nyelvezetét, méghozzá abban a hiszemben, hogy uralják majd a helyzetet, pedig az egész biztosan ki fog csúszni a kezükből.
Amit a nácik nevetségesen a „hatalom megszerzésének” (Machtergreifung) neveznek, az valójában egészen más volt, hiszen a konzervatív-liberális erők juttatták őket hatalomra. Von Papent viszont, akinek a nácik a győzelmet köszönhették, fokozatosan minden jogosítványától megfosztják. Egyetlen tisztsége marad csak, 1932. július 20-tól december 3-ig továbbra is Poroszország kancellárja marad, majd ezt a tisztségét is kénytelen Kurt von Schleichernek átadni, majd 1933. január 30-án a Hitler – von Papen kabinetnek lesz az alkancellárja. Ebben a funkcióban a porosz tartományi kormányzat, a porosz közigazgatás, valamint a nagyhatalmú rendőrség első embere. De a Hitler – von Papen kormányban rendkívül kellemetlen társat adnak mellé Göring tárcanélküli miniszter személyében, ő egyébként, ezzel egyidejűleg, birodalmi helyettes biztosként a porosz tartományi kormány belügyminisztere és alkancellárja is egyben. Ezek az információk, meglehet, unalmasak, de mégiscsak döntőek abban a jogi felépítményben, amely 1933 teléig megmarad szövetséginek: az a tény, hogy Göring Poroszország „első zsaruja”, birodalmi szinten nem jár semmilyen jogosítvánnyal, mivel a rendfenntartás tartományi hatáskör. Göring a lehető leghatékonyabban használja ki hatalmát, a náci jogtudóst, Rudolf Dielst nevezi ki a porosz politikai rendőrség élére; ezt a később Gestapóvá átalakított rendőrséget, amely független a rendőrfőkapitánytól, pár héttel később, április 26-án, a miniszter fennhatósága alá helyezik.
Amíg később Göring február 17-én nem szabályozza rendeletileg a fegyverhasználatot, „kommunista terrorcselekmények és agresszív magatartás” esetében a porosz rendőrség köteles azonnal tüzet nyitni. A rendőri túlkapások eleve meg vannak engedve: „A fegyverhasználatra kényszerülő rendőrök védelmem alatt állnak. Mi több, a rendőrök türelme és óvatossága számít hibának: „Az a rendőr, aki téves helyzetfelismerésből nem használja fegyverét, szigorú fegyelmi eljárásnak nézhet elébe”, mivel „minden közalkalmazottnak meg kell érteni, a megtorló akció elmaradása a legnagyobb hiba a legális erőszak gyakorlásában”. Göring miniszter, nem törődve az ártatlanság vélelmével, valójában engedélyezi a gyilkosságot – legalábbis a baloldal ellen, mert ami a „hazafias csoportosulásokat (SA, SS, Acélsisakosok) illeti, velük a rendőrségnek elnézően, kesztyűs kézzel kell bánnia”. Hogy mindez még világosabb legyen, Göring február 22-én ötvenezer „segédrendőrt” (Hilfspolizist) toboroz, ezzel pedig a poroszországi rendőrség létszáma 140 000-re emelkedett. Mivel ezek a segédrendőrök az SA meg az SS soraiból jöttek, Hilfspolizei feliratú fehér karszalaggal továbbra is barna vagy fekete egyenruhában parádéznak. A rákövetkező hetekben ezt az elhatározást a többi tartományok is utánozzák, aminek következtében elég egy karszalag, és a karhatalmi erők jelei máris összemosódnak egy közhatalommal felruházott magánmilícia jeleivel.
Az SA meg az SS ettől fogva legálisan léphetett fel a kommunistákkal, szakszervezetisekkel és szociáldemokratákkal szemben. Ebből a célból több száz ideiglenes gyűjtőtábort is létesítenek üres raktárhelyiségekben, használaton kívüli gyárépületekben (mint például egy oranienburgi sörfőzdében), de még mozikban is (ilyen volt például a Columbia-Haus Berlin-Tempelhofban). Göring pribékjei szörnyű veszteségeket okoznak a baloldal soraiban. Még azt is megakadályozzák, hogy az SPD, akárcsak a német kommunista párt (KPD) kampányoljon a március 5-i törvényhozási választások előtt.
1933. április 7-én Göring Poroszországba kinevezett birodalmi biztosként von Papen helyébe lép. Másszóval a Borsig palota, a Reich alkancellárjának székhelye lassan minden jelentőségét elveszíti (4). Von Papen ennek ellenére hivatalban marad, mivel támogatja Németország új urainak célkitűzéseit. Mint katolikus aktivistaként és a Zentrum egykori tagja, azokon a titkos tárgyalásokon is jelen van, amelyeknek eredményeképp az új Reichstag 1933. március 23-án megszavazza a teljhatalmat Hitlernek: mivel ehhez kétharmados többség kell, a Hitler – von Papen kormány nem nélkülözhette a katolikus centrumpárt szavazatait, mert csak így tudta négy évre megszerezni a törvényalkotásra való felhatalmazást, amely szerint Parlament nélkül törvényerejű rendeletekkel kormányozhat. Von Papen alkancellár hosszas tárgyalásokat folytatott a Zentrum vezetőjével, Ludwig Kaas atyával (5), aki egy ígéret fejében (örömmel) hagyja magát meggyőzni. Von Papen birodalmi konkordátumban (Reichskonkordat) egyezik meg a Szentszék titkárával, Eugenio Pacellivel, a leendő XII. Piusz pápával – A konkordátum, amelyet 1933. július 20-án írnak alá a Vatikánban, régi vágya Pacellinek: az egykor bajorországi pápai nuncius már Münchenben is kötött ilyen konkordátumot, de – bár később Berlinbe nevezték ki – ugyanezt birodalmi szinten nem sikerült megvalósítania. A vatikáni akarat nemcsak a hívő katolikus Von Papen törekvéseivel egyezik, a konkordátum a náciknak is érdeke: szerződést kötni a világ legrégibb és legtekintélyesebb államával, nem megvetendő nemzetközi elismerés, főleg akkor, ha a Vatikánban készült híres fotón Pacelli, von Papen és Kaas mellett a belügyminisztérium magasrangú képviselője (Rudolf Buttmann) és Giovanni Montini (a későbbi VI. Pál) is jelen van a dokumentum ünnepélyes aláírásánál.
A siker azonban, 1933 nyarán, von Papen utolsó politikai szereplése. Közeli munkatársai, valamint kabinetjének tagjai fokozatosan elvesztik kormányzati funkcióikat, amelyeket ettől fogva náci jogászok és főtisztviselők töltenek be; a hagyományos jobboldal ugyanis, amely Hitlert is komolytalan parvenünek tartotta, nem tulajdonított különösebb jelentőséget ezeknek a jól képzett, becsvágyó, rendkívül szorgalmas másod- és harmadvonalbeli vezetőknek (6). Von Papen közvetlen környezetében – ha kell, hát Hitler nélküli – konzervatív forradalomról ábrándoznak, annyira nyugtalanítják őket az SA-vezérkar vezetőjének hóbortos kijelentései. Ernst Röhm ugyanis, hárommilliós gárdája élén, ekkor már a Reich második emberének tekinti magát. A Reichswehr ugyanis, Schleicher elképzeléseivel ellentétben, nem hajlandó az SA befogadására. Ezzel szemben mindinkább az SA lesz a garanciája a második – ezúttal szociális – náci forradalomnak, amely még várat magára. Ezek az ambíciók a jobboldalon meg a hadseregben rémületet keltenek, amiért mindkét oldalról nyomást gyakorolnak Hitlerre, hogy vonja meg bizalmát Röhmtől.
Von Papen el is határozza magát, hogy 1934. július 18-án a marburgi egyetemen tartott beszédében kikeljen a nácik szociális szárnya ellen. A beszédben keményen bírálja az SA plebejus tagjainak maximalizmusát; a nácikkal való szövetségnek ugyanis az az alapzata, amit Hitler 1930 óta mond a munkaadók képviseletének: vagyis a létező társadalmi hierarchia megőrzése, a munkabérek alacsonyan tartása, felfegyverzéssel, állami megrendelésekkel, a „marxizmus” meg a „kulturális bolsevizmus” lerombolásával a maximális profit biztosítása, emellett a baloldali pártok és szakszervezetek felszámolása. Von Papen kioktatóan rendcsinálásra szólítja fel a nácikat, illetve arra, hogy hagyják abba a forradalom „második hullámával” való riogatást: „Mostanában sokan beszélnek a küszöbön levő államosításokról. Talán bizony egy marxista program megvalósításának céljából csináltunk antimarxista forradalmat?” Senki se tagadja, hogy vannak szociális problémák, ezeket azonban szociális hálóval és a „vállalkozók nagyobb felelősségvállalásával” kell megoldani, nem pedig felelőtlen „kollektivizálással”, illetve „társadalmi tulajdonnak nevezett kifosztással”. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni a fantáziálásnak (amely csak a korabeli német munkaadók rémálmaiban létezik), valamint az alsó néposztályok körében az állandó forrongásnak. Minderről Hitlert nem kell meggyőzni. Tizenhárom nappal később, a Hosszú kések éjszakája az SA egész vezérkarának lemészárlásával végre emancipálja az SS-t, ami mindaddig alá volt rendelve az SA-nak.
A von Papen-beszéd, két Hitlert és környezetét célzó gúnyos megjegyzés között, valójában az egyéni szabadságjogaihoz – értsd vagyonszerzési képességéhez – körömszakadtáig ragaszkodó burzsoázia elégedetlenségének adott hangot. Utóvégre abból áll az emberi szabadság, hogy mindenki azt olvassa, mondja, hallgatja, amit csak akar: amiért is véget kell vetni „a létbiztonság, a magánélet szabadsága elleni támadásoknak”, ezt ugyanis „a németek csak több évszázados kemény harcok árán vívták ki maguknak”. A szabadság ugyanis, ne feledjük, „eredetileg német fogalom”.
Mindebből az következik, hogy Németország váratlan irányban indult el, olyan irányba, amelyre a nácikkal szövetkező jobboldal nemigen számított: szétverni a baloldalt, rendben, ellehetetleníteni a szakszervezeti tagok, a szocialisták meg a kommunisták életét, rendben, sutba dobni az alapjogokat védő garanciákat, bírósági ellenőrzés nélkül „biztonsági okokból” gyűjtőtáborba hurcolni a baloldaliakat meg a semmirekellőket, ez mind rendben. Az viszont tűrhetetlen, hogy a nagypolgárok ne tudják elolvasni kedvenc újságírójuk cikkét a Vossische Zeitungban.
A náci hierarchia tajtékzik: a beszéd kéziratát elkobozzák, sokszorosítását megtiltják, igazi szerzőjét, Edgar Jungot letartóztatják. Von Papen Hitlerhez intézett levelében bizonygatja töretlen hűségét. A beszédnek „az Ön melletti kiállás és az ön nagy művének támogatása volt a lényege”: „Már amikor én voltam a kancellár, akkor is láttam, hogy nem sikerülhet Németország megújhodása Ön és az Ön módszere nélkül, ezért is söpörtem el mindent az útból, hogy sikerüljön ön mellett teljes létszámban felsorakoztatni a nemzeti erőket” (7). Az eszmeközösség tehát folytatódik, annál is inkább, mivel von Papen a beszédében csak „az Ön nagy eszméinek” elszabotálóit kritizálta.
Ami von Papent illeti, ő eléggé bizonytalan helyzetbe került 1934 júliusában: jóllehet még mindig tagja a kormánynak, dolgozószobáját lepecsételte a Gestapo. Nyolc levelet intézett Hitlerhez – mind a nyolc válasz nélkül maradt (8) – „hálálkodik a gyilkosságokért” a kancellárnak, de szóvá teszi, hogy „elkobozták a dossziéit”, részben ideiglenes őrizetbe vételével és tanácsadói meggyilkolásával „belegázoltak a becsületébe”, panaszkodik „elviselhetetlen helyzete” miatt, reménykedik, hogy még „egy kézfogással kimutathatja háláját a kancellárnak”, bizonygatja „lojalitását” a Führer iránt és mindaz iránt, amit a Führer tesz Németország felvirágoztatásáért, és könyörög, hogy oldják fel háziőrizetét, és mihamarább „vessenek véget ennek a méltatlan játéknak”.
Von Papen a nácik jéghideg utilitarista logikának köszönheti, hogy az életét megkímélték: hűségesen szolgálta Hitlert, meggyőzte a két Hindenburgot, az apát és fiát, hogy Hitlert nevezze ki kancellárnak, rábeszélte a jobboldalt meg a centrumot, hogy szavazzanak teljhatalmat Hitlernek, megtárgyalta és aláírta a Vatikánnal a birodalmi konkordátumot, és nyilván a továbbiakban is tehet még szolgálatokat a náciknak. Mint például 1934 júliusában az ausztriai események kapcsán. A nácik államcsínykísérlete elbukik, de sikerül meggyilkolniuk Engelbert Dollfuss kancellárt. Hitler, húsz évvel Ferenc-Ferdinánd meggyilkolása után, újabb Szarajevótól tart. Úgy gondolja, legjobb megoldás, ha a vatikáni és európai konzervatív körökben otthonosan mozgó katolikus diplomatát meneszt Bécsbe – a Reichet ettől fogva von Papen képviseli Ausztriában. Aki eltökélten és szolgaian munkálkodik a hitleri terv sikerén, tárgyalja meg Kurt Schuschnigg nemzeti-katolikus diktatúrájával – még az 1938-as márciusi annektálás előtt – az önálló kül- és kereskedelmi politikáról lépésről lépésre lemondó Bécs fokozatos leigázását. Eközben zokszó nélkül tudomásul veszi egyik munkatársa, Wilhelm von Kettler meggyilkolását, akit az Anschluss idején holtan húznak ki a Dunából, majd a Reich törökországi nagyköveteként folytatja dicstelen tevékenységét.
