A régóta aggodalommal várt támadás június 13-án, pénteken kezdődött, egy imádságnak szentelt napon. Teherán központjában épületek dőltek romba, és füstoszlopok terültek szét a horizonton. A leggazdagabbak órákon belül elmenekültek a fővárosból Kaszpi-tengeri villáik felé. Kígyózó sorok alakultak ki a benzinkutaknál és az élelmiszerboltok előtt. Rengeteg napi bérből élő dolgozó vesztette el szerény jövedelmét, eközben a rendőrfőnök a lakosság segítségét kérte az elvegyült „terroristák” azonosítása érdekében.
Az izraeli légierő gyorsan biztosította magának az ellenőrzést az iráni légtér felett, megsemmisítve – legalábbis a felszínen elhelyezkedő – nukleáris kutatóközpontokat és rakétakilövő állomásokat. A hadművelet mértéke jelentős volt: atomtudósokat, a hadsereg és a közvetlenül a legfelsőbb vezető alá tartozó Forradalmi Gárda (Paszdaran) vezetésének kulcsfiguráit semmisítették meg. Merész beszivárgások, kivételes technológiai képességek és a nemzetközi jog minden rendelkezésének semmibevétele a jelek szerint döntő és elsöprő fölényt biztosított Izrael számára. Mindezek után egy héttel az ország protektora, az Egyesült Államok is beszállt a küzdelembe egy olyan csapással, amely Donald Trump állítása szerint “monumentális károkat” okozott az iráni nukleáris létesítményekben.
Az Iránhoz képest tizedannyi lakossággal és nyolcvanszor kisebb területtel rendelkező Dávid látszólag legyőzte Góliátot, mégpedig mindössze tizenkét nap alatt. Ám ezek a sikerek azt is megvilágítják, hogy milyen messze eltúlozták az Irán jelentette fenyegetést korábban. 2024-ben Irán katonai kiadásai mindössze tizennégy százalékát tették ki Izraelének, és csökkenő tendenciát mutat. Ráadásul a mostani támadás előtti csapások, amelyeket Irán proxy-milíciáira (például a libanoni Hezbollah-ra vagy a szíriai asszadista erőkre) mértek, megmutatták, hogy az úgynevezett Ellenállás Tengelyének harcias viselkedése puszta izmozás volt. Bár még az USA bombázása után is azt állította, hogy „jól felkészült a totális hibrid háború feltételeire”, a Forradalmi Gárda képtelennek mutatkozott rá, hogy bármilyen jelentékeny kárt okozzon a nukleáris fegyverekkel, az Egyesült Államok közvetlen segítségével és a Nyugat következetes támogatásával rendelkező országban.
Emlékeztetés az iraki invázióra
A Teherán utcáin érzett sokk emlékeztet az irakiak 1980 szeptemberi inváziójára. Azokban a napokban az ország épp forradalmi mámorban volt és a népet könnyen lehetett mozgósítani a Szaddam Husszein által megszállt területek visszaszerzése érdekében. Manapság viszont Iránban már csak egy kisebbség emlékezhet azokra az időkre. Akkoriban a társadalom legnagyobb része falvakban élt és írástudatlan volt – most nyolcvan százaléka a városokban él, a legtöbb gyerek iskolába jár és sok fiatal (főként nő) jár egyetemekre. De az öncenzúra immár nem olyan hatékony, mint egykor. Az izraeli támadás előtti hetekben az irániak szabadon felemelték a hangjukat és a kormány engedmények megtételére kényszerült. December 15-én felfüggesztették a „fátyolviselésről és a tisztaságról” szóló új, elnyomó törvényt, az iráni városok női lakosságának már több mint harmada fejkendő nélkül közlekedik. Még megdöbbentőbb, hogy ezt látjuk a kormányzati hivatalokban is.
Manapság nincs több keményvonalas politikai iszlamista Iránban, mint amennyi lelkes kommunistát a késő nyolcvanas évek Szovjetuniója látott. Látszólagos stabilitása ellenére az alkotmányos „mullahokrácia” – egy demokratikus homlokzattal rendelkező, de végső soron a klérus által ellenőrzött rezsim – elvesztette legitimációjának nagy részét. A „Nők, Élet, Szabadság” tüntetések brutális elnyomása 2022-ben megrázta az országot, és ez nem is sokkal követte a 2019-es, megélhetési válság elleni demonstrációk vérbefojtását. A „vallási fanatikusokról” szóló retorika és a nyugati sajtó által hangoztatott, Iránnal kapcsolatos szilaj fantáziák nem homályosíthatják el a tényt, hogy a rezsim alaposan ismeri a hatalmi dinamikát és képes pragmatikus döntéseket hozni. 1988-ban Ruhollah Khomeini, az Iszlám Forradalom első Legfelsőbb Vezetője elfogadta a fegyverszünetet Irakkal. 2015-ben utódja, Ali Khamenei aláírta a bécsi atomegyezményt az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagjával, valamint Németországgal és az EU-val. 2023 márciusában Kína közvetített az Irán és Szaúd-Arábia közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálásában. 2024-ben végül a Legfelsőbb Vezető nem gördített akadályt a „reformer” Maszud Pezeskiannak megválasztása elé, aki két jelentős etnikai kisebbséget is egyesít személyében: anyja kurd, apja pedig azeri.
Jelentős a veszélye, hogy a konfliktus kiterjed
Miközben Irán atomprogramját a háború igazolására használta, Netanyahu több kockázatot is vállalt, nem utolsó sorban a konfliktus elterjesztését az egész régióban. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) vezérigazgatója, Rafael Mariano Grossi újfent leszögezte, hogy a nukleáris létesítmények soha nem lehetnek célpontok: “Az efféle támadások súlyosan veszélyeztetik a nukleáris biztonságot, védelmet és a biztosítékokat, valamint a helyi és nemzetközi békét és stabilitást (1) .”.
Az összes uránfeldolgozó létesítmény légicsapásokkal való elpusztításának terve kevés sikerrel kecsegtet. Az amerikai bombák lerombolhatták a mélyre épített üzemegységeket, de a dúsított uránkészleteket nem semmisíthették meg. Egy ilyen program leállítása nem mehet végbe nemzetközi ellenőrzési mechanizmus nélkül. Ha az volt a cél, hogy Iránt visszakényszerítsék a tárgyalóasztal mellé, akkor miért kellett megkérni Donald Trumpot 2018-ban, hogy torpedózza meg a bécsi atomegyezményt? És mi szükség volt rá, hogy később meggyilkolják Irán főtárgyalóját éppen akkor, amikor a Washington és Teherán közötti tárgyalások eljutottak a katonai vagy civil célú dúsítás korlátozásának kritikus kérdéséhez?
A G7 tagállamai részéről felelőtlenségnek tűnik Izraelnek biankó csekket adni a nukleáris fegyverkezés terén. Az arab-iszlám világ húsz vezető állama (Iránt leszámítva) közös nyilatkozatban hangsúlyozta „egy atomfegyvererektől és más tömegpusztító fegyvertől mentes közel-keleti övezet létrehozásának sürgető szükségét, ami a régió összes államára vonatkozik (2) .” Az üzenetet nyilvánvalóan Izraelnek szánták, amely soha nem írta alá a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló nemzetközi szerződést (Non-Proliferation Treaty, NPT). Az olyan hatalmak, mint Törökország, Szaúd Arábia, sőt még Egyiptom is valószínűleg éppen újragondolják, hogy hogyan védhetné meg magát basáskodó és állandóan beavatkozó szomszédjával szemben.
„Az erőszakra, nem pedig a tárgyalásokra hagyatkozni biztos módja annak, hogy összeomoljon az Atomsorompó Szerződés és a nukleáris fegyverkezés meggátlására létrehozott rendszer (bármennyire is tökéletlen az), és azt az egyértelmű üzenetet közvetíti sok ország számára, hogy „végső biztonságuk” záloga az atomfegyverkezés” – figyelmeztetett Mohamed El Baradei, a NAÜ korábbi vezérigazgatója az X-en június 18-án – „Az irániak - akik az Egyesült Államok szerint már 30 éve a nukleáris fegyverek kifejlesztésének küszöbén állnak – talán most már formálisan is megváltoztatják doktrínájukat és visszavonják aláírásukat az NPT-ről.”
Az offenzíva Izrael által választott neve – „Ébredő Oroszlán” –, leleplezi a kitűzött célt. A „Nap Oroszlánját”, a királyi Perzsia szimbólumát az 1979-es forradalom után eltávolították Irán zászlajáról. Eme legutóbbi rezsimváltási kísérlet felidézi az 1953-as, brit és amerikai titkosszolgálatok által vezetett puccsot, amely az olajkitermelés államosításának akart véget vetni és visszaültetni Mohammed Reza Pahlavi sahot a trónra.
Irán új korszaka elhalasztva?
Igaz, hogy a fia – aki jelenleg száműzetésben él az Egyesült Államokban, és akit Izrael régóta támogat –, kapcsolatokat ápol a diaszpórában és a műholdas televíziózás világában. Ám a sah és hírhedt titkosrendőrsége, a SAVAK keserű emlékezete miatt igen kevés legitimációja van. Hasonlóképp, a Népi Mudzsahedin (modzsahedin-e-khalk) – az iráni ellenzék másik pillére – szintén tartós károkat okozott saját ügyének azzal, hogy Szaddam Husszeinnel szövetkezett. Bár számos külföldi befolyásolási művelet zajlik a meggyengült állam destabilizálására, arra nem utal semmi, hogy Irán az összeomlás szélén állna.
Az utóbbi hónapokban úgy tűnt, hogy sok iráni hajlandó lenne bármit megtenni azért, hogy új időszámítás kezdődjön, de Izrael agressziója megváltoztathatja a közvéleményt. Azok a közösségi média felhasználók, akik június 13-a előtt elítélték a mullahokat, a következő napon már Irán-térképeket osztottak meg. „Inkább halok meg, de nem leszek áruló” – jelentette ki Ali Daei, korábbi futballsztár és a rezsim kritikusa, elutasítva minden együttműködést a külföldi erőkkel.
A reformista tábor vezetői, amelynek tagjait a 2009-es Zöld Mozgalom és az elnökválasztási tüntetések miatt házi őrizetben vagy megfigyelés alatt tartották, most egyhangúan ítélték el a támadást. "Netanyahu bűnös keze és agresszív természete minden nemzetközi normát durván megszegett, amikor katonai csapást mért nemzetünkre, célba véve az infrastruktúrát, a tudósokat, sőt, még a civilek – férfiak, nők, gyermekek – életét sem kímélte” – írják közleményükben, amelyet Zahra Rahnavard, a korábbi miniszterelnöknek, a 2009-es elnökválasztáson hivatalosan vesztesnek hirdetett Mir Hosszein Muszavinak a felesége juttatott el az IRNA távirati irodának.
A Mohamed Khatami elnök (1997–2005) idején belügyminiszteri posztot betöltő Mosztafa Tadzszadehnek sikerült üzenetet küldenie a börtönből, ahol politikai nézetei miatt ül: „Támogatni olyan külföldről érkező katonai támadást, amelyet egy a Nemzetközi Büntetőbíróság által háborús bűnökért beidézett ember rendelt el, politikailag és erkölcsileg is védhetetlen. Még ha ez a háború meg is döntené a hanyatló vallási rezsimet, Iránt romba döntené, és nagy valószínűséggel anarchiába és káoszba taszítaná…”
Lehetséges-e a nemzeti egység?
Mosztafa Tadzszadeh a demokráciába való békés átmenetet támogatja, amelyet alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása előzne meg. A kérdés ugyanakkor nyitva áll, hogy a jelenlegi hatalom képes-e tényleges nemzeti egység kialakítására és tud-e nyitni a reformista táboron túl elhelyezkedő politikai erők felé. A háború számukra is hivatkozási alapot teremt az elnyomás fokozására. De egy sokatmondó szóbeszéd is járja: miután a hatóságok megrovásokat kézbesítettek a fejkendő nélkül mutatkozó nőknek június 13-át követően, a kormány információs hivatala gyorsan elnézést kért, „rendszerhibára” hivatkozva.
Több független civil szervezet - köztük a buszvezetők szakszervezete és a nyugdíjasok érdekvédelmi csoportja - elítélte az izraeli hazugságokat, kijelentve: Nincs semmiféle illúziónk az Egyesült Államok vagy Izrael állítólagos szándékait illetően, nem a háború fogja elhozni a szabadságot, az egyenlőséget vagy az igazságosságot - ahogyan nincsenek illúzióink az Iszlám Köztársaság elnyomó, más országok ügyeibe beleavatkozó, kalandor és munkásellenes természetével kapcsolatban sem (3) .
A nyugati G7-vezetők csúcstalálkozójával éles kontrasztott mutatott Recep Tayyip Erdoğan török elnök kijelentése: „Netanyahu újfent megmutatta, hogy ő maga a legnagyobb fenyegetés a régió biztonságára […]. Teljesen természetes, legitim és jogszerű Irán részéről, ha megvédi magát Izrael garázdálkodásával és állami terrorizmusával szemben.”
Az Iszlám Konferencia Szervezetének 57 tagállama, amelyeket régóta dühített a nemzetközi jog alkalmazása során tapasztalt kettős mérce, összezárta a sorait, és csatlakozott hozzájuk egy sor ország a „globális Délről”. Az ilyen fajta nyilatkozatok valamelyes vigaszt nyújthatnak az irániaknak, ám az is világos, hogy bár hazájuknak van néhány orosz és kínai jóakarója, katonai szövetséges aligha sietne a segítségükre. Az első napok pánikszerű jelenetei után az élet újraindult a bombázott iráni városok elnyűtt, félelemmel teli normalitásában. Az alapvető árucikkek a jelek szerint rendelkezésre állnak, bár az internet-hozzáférést gyakran megszakítják. Ha a rezsimre nehezedő nyomás kitartott volna, talán megtettek volna olyan radikális lépéseket, amelyeket a parlamentben már megszellőztettek, mint a Hormuzi-szoros lezárása vagy az Atomsorompó Szerződésből való kilépés. A tűzszünet után a tárgyalásokhoz való visszatérést az irániak üdvözült megkönnyebbüléssel fogadnák.
A szerző, Shervin Ahmadi a Le Monde diplomatique perzsa kiadásának szerkesztőségi igazgatója, és Marmar Kabir ugyanott újságíró és fordító. Philippe Descamps közreműködésével.
Angolból fordította: Bernáth Lackó
