Hol vannak a béketeremtő nők?

Írta: Sanam Naraghi Anderlini
Találatok: 709

ETT9mXsWAAANIBxHol maradnak a nők a milliók életét sújtó háborúk béketárgyalásairól? A nők csak a mindennapi áldozatos munkát végzik, de a béketárgyalásokra nem engedik őket.

Július 11-én a bosnyákok megemlékeztek a srebrenicai mészárlás 25. évfordulójáról, amikor a szerb milíciák 8 000 muszlimot öltek meg. 1995-ben Srebrenicát biztonságos zónának tartották, ahol a boszniai muszlimok menedéket kereshettek az ENSZ békefenntartóinak védelme alatt. A szerb erők előrehaladtával a számszerűen kisebbségben lévő holland békefenntartók félreálltak, és a szerb erők vették át az irányítást. A nőket és lányokat buszokkal elvitték, majd 8 000 férfit és fiút öltek meg. A testeket még ma is folyamatosan exhumálják és azonosítják.

Hasonlóan a ruandai 1994-es népirtáshoz, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem megfelelő intézkedéseket hozott, hanem a tagállamok önös politikai érdekei által vezérelve kezelte a helyzetet, ez a mészárlás is új eltökéltséget váltott ki a világ vezetői körében az atrocitások megelőzése érdekében. Az ENSZ „Védelmi felelősség” (Responsibility to Protect, R2P) politikai elkötelezettsége 2005-ben világszerte elfogadott normává vált. A gondolat egyértelmű volt: az államok elkötelezettek a lakosság védelme, továbbá az atrocitások és a népirtás megakadályozása mellett, valamint „együttesen kell fellépniük, ha a nemzeti hatóságok nyilvánvalóan nem tudják megvédeni lakosságukat a népirtástól, a háborús bűncselekményektől, az etnikai tisztogatástól és az emberiség elleni bűncselekményektől.” Az R2P az ENSZ eredeti céljának modern formában történő megismétlése: a hatalommal rendelkezők felelőssége, hogy megvédjék a háborútól és az erőszaktól a kevés erővel rendelkezőket.

Ez azonban nem működik. Július 7-én az ENSZ szíriai független nemzetközi vizsgálóbizottsága kiadta legfrissebb jelentését. 2019 novembere és 2020 júniusa között a szíriai háborúban résztvevő felek 52 „szimbolikussá vált támadást” kezdeményeztek polgári célok ellen, köztük 17-et kórházak és orvosi létesítmények ellen, 14 iskolát érintettek a támadások, 9 támadásra piacokon került sor, és 12 lakóházat semmisítettek meg. „Visszataszító, hogy több mint kilenc év után továbbra is válogatás nélkül támadnak meg polgárokat, akik akár célpontokká is válnak, miközben a mindennapi életüket élik – mondta Paulo Pinheiro, a bizottság elnöke. – Az iskolában gyermekeket ágyúztak, [...] egész családokat bombáztak még menekülés közben is. A katonai kampány egyértelműen mutatja, hogy a kormányerők és az ENSZ által terroristának minősített erők vérlázító módon szembeszálltak a háborús törvényekkel és a szír civilek jogaival.

 yem

A tények mást mutatnak

Ugyanez történt Jemenben, Líbiában és más országokban. Az erősek közvetlenül vagy közvetetten lehetővé teszik az atrocitásokat, és hasznot húznak belőlük. Jemenben a Biztonsági Tanács 2015-ben zöld fényt adott a szaúdi irányítású háborúnak, amelyet az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország támogat. A polgári helyszínek célba vétele és ennek embereket pusztító hatása már a kezdetektől nyilvánvaló volt. 2018 októberében az USA vezérkari főnöke, Joseph Dunford tábornok azt mondta: „A szaúdiakkal együtt dolgozunk a veszteségek csökkentése érdekében.” A tények azonban mást mutatnak: becslések szerint 233 000 haláleset történt, 3,65 millió ember hagyta el lakóhelyét, és többmillióan kerültek a súlyos éhezés határa. A fegyverek értékesítéséből származó nyereség viszont lenyűgöző: 2019-ben az USA 129 milliárd dollárért szállított fegyvereket Szaúd-Arábiának, és már korábban 2017-ben azonnalra szólóan 110 millió dolláros és tíz évre szólóan további 350 milliárd dolláros értékű üzletkötést írtak alá. Az Egyesült Királyság, amely 2019-ben ideiglenesen leállította az fegyvereladásokat, most tovább folytatja azt. Nemzetközi kereskedelmi minisztere, Liz Truss elmondta: „Megállapítottam, hogy a fegyverek és katonai felszerelések Szaúd-Arábiába történő kivitele nem jelent egyértelmű kockázatot arra, hogy ezeket súlyos jogsértések elkövetésére használják fel.” Az ENSZ szerint viszont a polgári veszteségek 60%-át a szaúdi vezetésű koalíció légitámadásai okozzák.

Ez komoly nemzetközi kapcsolati és diplomácia kérdéseket vet fel: ki vállalja a felelősséget a háborús övezetek lakosságának védelme érdekében? Ha a harcos felek erőszakos cselekményeket követnek el civilek ellen, ki képviseli a helyi lakosság érdekeit a béketárgyalásokon?

Mint a Biztonsági Tanács nőkről, békéről és biztonságról szóló 1325. sz. határozata támogatójának, ezek a kérdések évek óta alakítják az életemet. Megalapítottam a Nemzetközi Civil Társadalmi Akcióhálózatot (ICAN), és irányítottam a Nők Szövetsége a Vezetés Megszerzéséért a Biztonsági Problémák Terén (WASL) c. szervezet létrehozását. 2012-ben még repülőgép ablakából néztem a szomáliai kiszáradt földeket, amikor az ENSZ közvetítő csoportjának tagjaként Garowe-ba indultam egy új tárgyalási fordulóra. Éhínség fenyegetett, amit az ENSZ-építmények felé haladva a kifehéredett táj és a csontvázsovány tevék mutattak. A szomáliai klánvezetők – némelyikük öltönyben és nyakkendőben, mások helyi viseletben – jól felfegyverzett kísérettel jelentek meg, ám senki sem beszélt ételről vagy vízről. A politikusok az idő nagy részét a parlamenti helyek és a kormányzati pozíciók elosztásával töltötték, ragaszkodva ahhoz, hogy ezeket az álláshelyeket megosszák a négy nagy és egy kisebb klán között. A hatalommegosztás témáját egyértelműen jól ismerték.

Mint az ENSZ küldöttségének nemek közötti esélyegyenlőségével és a nők társadalmi integrációjával foglalkozó tanácsadója felhatalmazást kaptam arra, hogy szomáliai nőkkel dolgozzam együtt, hogy így biztosítva legyen a részvételük, és szempontjaikat is figyelembe vegyék A munka során nem volt hiány erős, aktív és hangos nőkből. A konferencián részt vevő 200 küldött közül azonban kisebbségben voltak a nők, nagyon kevés volt közöttük politikus, ügyvéd, emberbarát és a békéért dolgozó. A szomáliai politikai vezetők lányaikat és női unokatestvéreiket hozták magukkal, nem pedig független nőket, akik kihívást jelentettek volna rájuk. Mivel az éhínség komoly aggodalomra adott okot, sok aktivista a sürgős segélyre összpontosított, és nem azért érkezett Garowe-ba, hogy politikáról beszéljen.

A tárgyalások hangos vitákba torkoltak a parlamenti helyekről, és ki nem mondottan a fizetésekről és juttatásokról. Ezek a hatalommegosztásról szóló viták voltak, ám jobb lett volna a felelősségmegosztásról vitát folytatni. A diplomáciában a szavak számítanak: míg a hatalom személyes haszonra és mások feletti ellenőrzésre törekszik, addig a felelősség az elszámoltathatóság jelentőségét emeli ki.

Az idő múlásával és több ország megismerésével úgy találtam, hogy a válságokban és háborúkban a nők békeépítőkké válnak, mély felelősségtudattal a közösségük védelme érdekében. Jemenben a háború öt éve alatt az Elrablottak Anyáinak Szövetsége (Mothers of Abductees Association, MAA) tagjai folyamatosan felszólalnak, és felhívnak a háborúban részt vevő felek által elrabolt és önkényesen fogva tartott emberek ezreinek – különösen a hútiknak – a szabadon bocsátásáért. A 2019-ben Stockholmban aláírt tűzszüneti megállapodás részeként az ENSZ felel a fogvatartottak szabadon bocsátásáról szóló tárgyalásokért, hogy bizalmat teremtsen a megállapodásban. Az eltűnt családok számára azonban reményt leginkább a MAA tagjai – 25 és 65 év közötti nők – nyújtanak.

 szom

Minden szükséges eszközzel

A közelmúltban egy MAA-tag meglátogatta egy fogva tartott orvos családját, és megállapította, hogy az anyja súlyosan beteg, az apja megvakult, és a feleségénél veseelégtelenséget diagnosztizáltak. Elment a törzsi vezetőkhöz, kérve őket, hogy küldjenek hivatalos levelet az orvost elrabló hatóságoknak, ismertette velük a család helyzetét, és hivatkozott a fennálló hagyományos kötelezettségeikre. A vezetők mozgósították a falut a petíció aláírására, amelyben felszólítottak a doktor szabadon bocsátására, és kifejezték jótállásukat jó jellemére és magatartására. Az MAA-tag bemutatta a levelet és a petíciót a hatóságoknak, és mozgósította a kapcsolatait az ügy előmozdítására. Erőfeszítései sikerrel jártak.

Az MAA minden szükséges eszközt felhasznál: nyilvános tüntetéseket a fogva tartási központok külső területén, közösségi médiakampányokat, petíciókat, törzsi hagyományokat. Az általa feltárt 2133 emberrablás, kényszerőrizet és kínzás során az MAA elérte 944 ember szabadon bocsátását. A munka bár kockázatos, de az MAA tagjai tántoríthatatlanok. A rendkívüli munkában azonban nincsenek egyedül.

A WASL tagjai több mint 40, háború és erőszakos szélsőségesség által érintett országban vannak jelen helyi gyökerekkel, és képesek arra, hogy a béketeremtés során felhasználják a törvényeket, a kulturális normákat, vallási tanításokat és hagyományokat. Kamerunban a dél-nyugati és észak-nyugati nők munkacsoportja nyilvános siratást indított, amelyen 500 anya az utcán együtt gyászolva szégyenítette meg a kormányt és a milíciákat, hogy megállítsák a gyilkosságokat és a nemi erőszakot.

Szíriában és Líbiában a női békeépítők köröket hoztak létre, hogy helyet biztosítsanak a párbeszédhez és az együttéléshez a vidéki és városi közösségekben, a szélsőségesség és a militarizmus retorikája és narratívája ellen. Afganisztán Herat tartományában Hassina Neekzad 600 fős, férfiakból (imámok, falusi vezetők, fiatalok és tanárok részvételével) álló hálózatot hozott létre, és készségfejlesztési és párbeszédprogramot készített, amely lehetővé teszi számukra a konfliktusok erőszak nélküli megoldását és a nők és gyermekek jogainak védelmét. Ez minőségi elmozdulást eredményezett az erőszaktól, beleértve a szélsőséges csoportokba toborzás csökkenését. Pakisztánban és Nigériában a munka arra koncentrál, hogy megakadályozza a helyi nők és fiatalok erőszakos szélsőségesekhez való csatlakozását, pozitív alternatívákat biztosítson számukra, kombinálja a pszichoszociális támogatást vallási narratívákkal, megélhetési készségek oktatásával és egy szociális hálózattal.

A nők között a békeépítésben való részvétel motivációja eltérő. Néhányan elveszítették gyermekeiket az erőszakban, és megfogadták, hogy megállítják a háborúk sorát. Mások a rászorulóknak segítenek. A háborúk előtt tanárok és építészek, költők, mérnökök és háziasszonyok voltak. Egyedi, rendkívüli elkötelezettség vonzza őket a gondoskodáshoz, a másik oldal megszólításához, még akkor is, ha ez fájdalmas. Sokak számára a „semmit sem csinálni” olyan luxus, amelyet nem engedhetnek meg maguknak. A kolumbiai Rosa Emilia Salamanca szerint a békeépítés hajlandóságot igényel annak elismerésére, hogy minden konfliktusban különböző igazságok vannak. A nigériai Hamsatu Allamin, a Srí Lankai Visaka Dharmadasa és a pakisztáni Mossarat Qadeem mind az emberség keresését hangsúlyozzák.

Kiegyensúlyozottnak kell lenni az áldozatok és az erőszak által sújtott személyek gondozásához, a párbeszéd megteremtéséhez: így válnak az emberek békeépítőkké. A jemeni Muna Luqman, aki megalapította a Food4Humanityt, segítséget kezdett nyújtani beteg gyermekeknek, megpróbálta kijuttatni őket a veszélyzónákból, és amikor látta, hogy gyerekkatonáknak toborozzák és felfegyverzik őket, akkor kampányt indított, hogy inkább tollat és könyveket adjanak nekik. Bár száműzéssel fenyegették, és ezért kénytelen volt száműzetésbe vonulni, onnét is folytatja a munkáját: „A háború előtt a jemeni konfliktusok 80%-a vízről és földtulajdonról szólt, de 2015 óta ezeket a kérdéseket súlyosbítja a háború.” Muna Luqman szervezete állandó vízkutakkal rendelkezik a törzsi viták elkerülésére, és lányokat juttat az iskolákba; a világjárvány alatt pedig vizet szolgáltatott és védőfelszerelést szállított. Másokkal, mint például a Békeút Kezdeményezése szervezettel (Peace Track Initiative), tűzszünetre szólított fel és erkölcsi tekintéllyé vált.

 

„Elnyomottnak éreztem magam”

men nő

E nők munkájának embersége szürreális ellentétben áll a globális hatalom geopolitikai narratíváival. Idén januárban Najlaa al-Sheikhet, a WASL tagját, a szíriai menekültek török székhelyű szervezetének, a Kareematnak az alapítóját meghívták a Genfbe, a szíriai béketárgyalások civil társadalomról szóló csoportjába. „Menekültként voltam ott, hogy az idlibi olajfaligetekben fagyos körülmények között élő családokról beszéljek, de az ENSZ tisztviselője szerint nem sokat lehet tenni. Elnyomottnak éreztem magam, amikor az orosz delegáció azt mondta nekem, hogy az ütköző feleknek el kell hagyniuk „földjeiket”.

Tapasztalata szemlélteti a kortárs békefolyamatokban rejlő alapvető hibákat, amelyeket az államközi kétpárti tárgyalások mintájára alakítottak ki. Arra a feltételezésre alapozzák azokat, hogy a harcoló felek jogszerűen vannak jelen, pedig ezt meg kell kérdőjelezni tekintettel arra, hogy saját polgári lakosságukat támadják meg, és megsértik a háború nemzetközi törvényeit. Nagyon gyakran nem is léteznek a saját választóik által törvényesített vezetők. Számos szomáliai ideiglenes vezető, akivel találkoztam, évek óta az Egyesült Államokban és Kanadában él, elszakadva országuk megváltozott valóságától. A háborúk politikai gazdaságosságát nyomon követő Enough-projekt azt mutatja, hogy egyes államok nem megbuktak, hanem erőszakos kleptokratikus hálózatok ragadták meg őket, amelyek a háborús gazdaságból húznak hasznot.

A tárgyalások gyakran azon a feltételezésen alapulnak, hogy van egy „sérült” patthelyzet, amelyben egyik oldal sem nyer vagy veszít, de mindkettő egyaránt érett vagy eléggé fáradt ahhoz, hogy kompromisszumot kössön. A sérülés fogalma ritkán érvényes a mai háborúkban. A globális vagy regionális hatalmak, amelyek a helyi erők mozgatása révén harcolnak, nem viselnek nagy terhet pénzügyi és emberi életben. Az orosz, a török és az iráni nők nem éltek csupasz fák alatt egy télen át Idlibben, folyó víz és mosdási lehetőségek nélkül a ciklusaik idején. Ez csak a szírek sorsa volt. A genfi tárgyalások során azonban csak olyanok emelik fel továbbra is a szavukat, mint Najlaa al-Sheikh, egy, a legkevesebb hatalommal bíró szíriai menekült, aki azonban viseli a legnagyobb felelősség terhét.

 

A béke elősegítése

Valós feltételezés, hogy a legfontosabb szembenálló felek egyben erőszakos felek is. Ez összekapcsolja a háború befejezését a béketeremtéssel, egy olyan gondolattal, amely az államközi háborúk múltjából maradt fenn, ahol a pártok megszüntethetik az erőszakot, megegyezhetnek a tűzszünetről, és hazatérhetnek otthonukba. Globalizált, pluralista világunkban a konfliktusok erősen lokalizáltak, miközben globális dimenziókkal rendelkeznek. A frontvonal a közösségeinken át húzódik, így a békét alulról felfelé, valamint a vezetéstől lefelé irányulva kell támogatnunk. Amint az elmúlt 30 év megmutatta, azokból lesznek helyi békeépítők, akik a helyi lakossággal leginkább foglalkoznak, azaz leggyakrabban a nők és egyre inkább a fiatalok.

Húsz évvel ezelőtt a női békeépítők aktivizálódtak annak érdekében, hogy képviselőiket az ENSZ Biztonsági Tanácsa, az Európai Parlament és az EBESZ bevonja a béke és biztonsági kérdések megvitatásába. E kampány legelismertebb eredménye a Biztonsági Tanács 1325. sz. határozata, kilenc további határozattal. Több mint 80 ország rendelkezik nemzeti cselekvési tervvel a nők bevonására, és léteznek globálisan működő hálózatok is.

A kutatások azt mutatják, hogy a nők teljes bevonása a békefolyamatokba, különösen erőteljes mozgalmak és tartós részvétel esetén, fenntartható eredményekhez vezet. Mégis, kultúrától vagy földrajzi viszonyoktól függetlenül, és számos egzisztenciális különbség és nézeteltérés ellenére, a harcoló felek egységesek abban, hogy mindig elutasítják a független nők békejogi küldöttségeinek a folyamatba történő bevonására irányuló igényt.

Azok a pártok, amelyek kevés felelősséget vállalnak vagy egyáltalán nem vállalnak felelősséget a népesség védelmében – és ebben a nőkkel való bánásmódjuk kulcsfontosságú mutató –, természetesen ellenállnak az erkölcsi tekintéllyel bíró feleknek, amelyek az erőszakot elszenvedő közösségek valódi aggodalmait és tapasztalatait képviselhetik. A felelősség a nemzetközi közösségen, az ENSZ-en mint intézményen, valamint azokon tagállamokon nyugszik, amelyek elkötelezettek a béketeremtés reformja mellett, hogy bevonják a békeépítőket, akik nélkülözhetetlen ellensúlyt jelentenek mindazokkal szemben, akiknek a hatalma fegyvereken alapszik. Erkölcsi tekintélyük van mint közösségük lelkiismeretének, és hitellel bírnak ennek védelmében.

 

A szerző, Sanam Naraghi Anderlini a London School of Economics Női Béke és Biztonsági Központjának igazgatója, valamint a Nemzetközi Civil Társadalmi Akcióhálózat (ICAN – International Civil Society Action Network) alapítója és vezérigazgatója, amely élenjár a Nők Szövetsége a Vezetés Megszerzéséért a Biztonsági Problémák Terén (WASL - Women’s Alliance for Security Leadership). Szerzője a Women Building Peace: What They Do, Why It Matters, Reinner, 2007 kiadványnak (Békét építő nők: Amit csinálnak, amiért ez számít)

Sanam Naraghi Anderlinivel itt hallható egy interjú, amelyet az Oslo Forumon adott: https://player.captivate.fm/episode/a6f6bc6f-024a-4f10-8d10-2e36aa60b05c

Fordította: Kleinheincz Ferenc