Fury room, azaz fasizálódunk

Írta: Frédéric Lordon
Találatok: 1859

furyVajon már fasizmus van? Még nincs! Vajon benne vagyunk-e a fasizálódás folyamatában? Kétségtelenül! Nincs ezen mit elmélkedni: a folyamat elkezdődött.

Amit Lenin a forradalmi válságról mondott, az már a válság organikus szakaszára is (Gramsci)[i] érvényes: bár különböző mértékben, de mindkettő felismerhető a jellegzetes ritmusáról, minden felgyorsul, a változások fenomenális sebességgel történnek. Ki tudta volna elképzelni két évvel ezelőtt, hogy pártütő katonák nyílt levelet jelentetnek meg, hogy hasonló szimpátiák alapján tüntetést rendeznek a rendőrök, felszólítanak „az alkotmány által lefektetett korlátok robbantására” – és mindezt szinte az egész politikai osztály áldásával, a legfontosabb média, mint a CNews, vagy holnap már az Európa 1, támogatásával, amelyek már szintén ennyire fasizálódtak, míg mások (LCI, BFM) kissé lemaradva követik a folyamatot. A közszolgálati média is mindig készen áll, hogy napirenden tartsa a legrosszabb témákat, mikrofont adjon a legrosszabb vendégeknek, a politikai témák napirendre tűzését átengedve egy szélsőjobboldali hetilapnak, a Valeurs Actuelles-nek, amelyet elszántan követ egy egész sor más hetilap is (Le Point, L'Express, Marianne). A miniszterek, akik minden adandó alkalommal ontják magukból az iszlámellenes dühöngéseiket, nyíltan álmodoznak az egyetemeken bevezetni akart tisztogatásokról és egy szélsőjobboldali baloldal (Manuel Valls, Printemps républicain) megerősítéséről. A folyamat felgyorsult, és már nem vagyunk messze az olyan tüntetésektől, ahol a „Halál az arabokra” kiáltásokkal vonulnak fel.

Fury room

Miért van az, hogy (szinte) mindig a szélsőjobboldal profitál a kapitalizmus hanyatlásából? A válasz abban rejlik, hogy a szélsőjobboldal természeténél fogva erőszakos politikai törekvés. A kiélezett válsághelyzetekben innét ered elsöprő versenyelőnye: a szélsőjobboldal az egyént érő összes erőszak, rossz bánásmód, sérelem, valós és képzelt megaláztatás ellen kiválasztást, majd eltávolítást javasol. A szélsőjobboldal azzal, hogy bekerült a „hivatalos” politikai térbe, legitimált formában ígér támaszt mindezen erős érzelmek és a kiszolgáltatottság ellen. Az emberek erőszakos politikai javaslatot akarnak, mert ez fejezi ki saját feszültségeiket, ez kínál azokra megoldást: a szorítás elviselhetetlen, bárhol és bárhogyan is, de ki kell törnie. Ütni kell tehát!

A neoliberalizmus, amely mindezen bajok strukturális oka, bizonyos értelemben és redukált formában – ezért alig is ismerhetjük fel annak, ami – létrehozta saját lényegét egy nevetséges menedzseri találmányként is: ez a dühöngő szoba, a fury room. Ahogy a nevéből is kiderül, a fury room egy olyan helyiség, ahol a túlfeszített vezetőknek felkínálják, hogy legálisan mindent elpusztíthatnak – a képlet szerint egy zárt helyiségben edényeket vagy irodai bútorokat bocsátanak rendelkezésükre, és így szerződéses alapon vezethetik le a dühüket: a dolgok elpusztításával. Mint tudjuk, mindent összetörni, csak azért, hogy összetörjön, csak azért törni-zúzni nagy energiával, hogy minden rögtön a szemétdombra kerüljön, az maga a tehetetlenség végső formája. Ráadásul, miután a szerencsétlen dühöngő elpusztította a főnöke képmását vagy az irodája másolatát, – mit is tehetne mást – visszatér oda ahonnét frusztrálva ki akart törni. Mivel az egyénnek valójában semmilyen hatalma sincs saját helyzete felett, kénytelen máshol levezetni a tehetetlenséggel együttjáró feszültséget: egy másik tárgy megtámadásával, amely nem kapcsolódik a helyzetéhez, de amelyet az őt elborító erőszakos indulatok külső levezetésére használ – ennek hiányában befelé, saját teste ellen fordulna: fekélyek, különböző szomatizálások stb. formájában. A kiváló találmányt a neoliberalizmus egyszerűen átszabta és átemelte egy jól berendezett tornateremből egy egész ország méretére. A neoliberális kapitalizmus organikus válsága az egész országot fury room alakította át.

A düh olyan szintjét értük el, hogy nemcsak a már előrehaladott fasizálódástól kell félnünk, hanem attól is, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz a kritikus ponthoz, ahol a folyamat már megállíthatatlan. Az embernek a cunami szörnyű képe jut az eszébe: messziről indul, időbe telik, amíg megérkezik, de semmi sem állíthatja meg. Ez maga a végzet felbukkanása: a folyamat elindult, nincs több tennivaló. A hullám nem fog megállni, mindent el fog árasztani. A forradalomról című könyvében[ii] Hannah Arendt visszatér ahhoz a kuriózumhoz, amelynek következtében a „forradalom” szó, amely eredetileg csillagászati szakkifejezés volt, és amely a legtökéletesebb visszatérést, a bolygók pályájukra visszatérését jelentette, hirtelen a totális politikai szakadás kifejezésévé vált. Hannah Arendt rámutat, hogy a (csillagászati) forradalom is magában hordozza a megkerülhetetlenség gondolatát. Amikor XVI. Lajos megkérdezi La Rochefoucauld-Liancourt, hogy „ez egy lázadás?” – a válasz – „Nem, Sire, ez egy forradalom” –, és ezzel azt fejezi ki, hogy egy gigantikus erő közeledik, amelyet már nem lehet megállítani. Nem is annyira arról van szó, hogy „forradalmasítani” fog, abban az értelemben, ahogyan ma értjük, hanem inkább arról, hogy már nincs mit tenni. Ez az értelmezés (újra) igazolja, hogy a „forradalom” politikai kifejezésnek nincs semmi olyan lényegi eleme, amely progresszív vagy emancipációs tartalmakhoz kötné. És azt már tudtuk, hogy a nácizmus forradalom volt.

Sötétség

Most itt állunk a sötétség küszöbén, és félünk, hogy nincs mit tenni, arra lettünk ítélve, hogy minden egyre rosszabbul menjen. Félünk attól is, hogy ebből a sötétségből csak egyféleképpen lehet kijutni: miután eljutunk az út végéig, miután fenékig ürítettük a méregpoharat, miután eljutottunk az élvezet végéig (az élvezetet természetesen pszichoanalitikus értelemben kell érteni), miután végre eljutottunk a teljes megundorodásig. Akkor majd saját borzalmaitól megrészegülve a társadalom felébred.

A média egyelőre, közönséges ostobaságból, világos álláspont hiányából vagy fasiszta szenvedélyből – közvetve és közvetlenül is – arra törekszik, hogy a 2022-es elnökválasztást a Marine Le Pen és Emmanuel Macron közötti konfrontációra korlátozza. Ez így történt az 1930-as években is, a „szabad sajtó” hozzájárulása a legrosszabbhoz akkoriban is döntőnek bizonyult. Nagyon jó, játsszunk most el ezzel az előrejelzéssel, és nézzük meg, mi történhet? Ha Marine Le Pen győz, akkor polgárháború lesz, ha Macron, akkor felkelés –, de csak egy „piszkos” felkelés lesz.

Ha Marine Le Pen nyer, akkor a rasszizmus állami szintre emelkedik, és nyíltan, egyértelműen jelenik majd meg: a már most is jelenlévő rendszerszintű rasszizmus helyébe belép az intézményes, értsd: egyértelműen, jogi szövegekben megfogalmazva, kifejezetten a muszlimok ellen irányítva (ezen a lejtőn egyébként már a macronizmus is elindult). A különbség az 1930-as évekhez képest: az üldözöttek nem fogják hagyni magukat. Ezt már bizonyították 2005-ben, a szándékosan lejárató, politikai jelentését megtagadó kifejezéssel „zavargásoknak” elnevezett lázadás alkalmával. Már most el lehet képzelni, milyen lesz az elszabadult rasszizmusra adott válasz egy olyan országban, ahol csúcsra járatják és a forráspontjáig hevítik a rasszizmust, ahol a média is elszabadul, hogy folyamatosan világgá üvöltse a rasszizmusát, ahol a rendőrség nem avatkozik be, és hagyja, hogy a rasszizmus szabadon ujjongjon, és ahol viszont a fegyveres erők is szabadon elragadtathatják magukat. Egyesek bizonyára arról álmodoznak, hogy újrajátszhatják és most esetleg megnyerhetik az algériai háborút, és nem számít, hogy az új Kasbah itt van Párizs külvárosában. Mindezek közepette a lakosság még inkább félni fog, egy része pedig hisztérikus pánikba esik az általános látványosságtól. Ezen a ponton kell majd felmérni a cunami magasságát.

Ha Macron nyer, akkor hasonló utat járunk majd be, de lassabb tempóban – ami viszont megnyitja egy felkelés lehetőségét, de sajnos csak egy „piszkos” felkelés lehetőségét. A „sárgamellényesek” által már bejelentkezett erők mellé csatlakozott a társadalom számos progresszív rétege, harcos fiatalok, fellázadt munkavállalók, a létbizonytalanságban tengődők különféle rétegei. A jövőbeli lázadók között azonban ott lesznek a zavaros jobboldaliak is, a Zemmour-De Villiers-típusúak[iii], a katonai nyílt leveleket aláírók, a szélsőjobboldali puccsista rendőrök és az identitáspolitika hívei. Más szóval a „lázadás” szélsőségesen ellentmondásos lesz, olyan, hogy elfeledtesse velünk a politikai lázadások minden álromantikus elképzelését. És törhetjük majd a fejünket, vajon mindebből hogyan lehet kimenetet találni – ha lehet, akkor egy pozitív kimentet, miközben számolnunk kell azzal a valószínűséggel, hogy az út végén Marine Le Pen bukkan fel –, ami visszavezet minket az 1. hipotézishez.

A javaslat ereje

Hogy esélyt adjunk a kiút megtalálására, elemeznünk kell a helyzetet. Térjünk tehát vissza oda, hogy miből ered a fasiszta cunami hajtóereje. Nevezetesen onnan, hogy a politikai javaslatuk az erőszakra épít. Ahol mind a két szó, a javaslat és az erőszak is, számít. Erőszak, először is azért, mert – valljuk be – a szélsőjobboldal impulzív ajánlata – a gazdasági válság idején – félelmetes versenyelőnyt teremt: radikálisan lecsökkenti a gondolkodással együtt járó különféle kitérőket, egyetlen könnyen azonosítható okra összpontosít, még ha az egy teljesen légből kapott oka is a bajoknak, és felmutat egy azonnali megoldást – végső soron az erős ingerek levezetése mindig is a legegyszerűbb módot keresi meg magának. A szélsőjobboldal abból is erőt merít, hogy politikai javaslatot nyújt be – leegyszerűsített, autoriter, rasszista javaslatot, de az adott helyzetben láthatólag már ez is elég. Ebből legalább azt is láthatjuk, hogy azok a feszültségek, amelyek a dühöngőbe taszítanak bennünket, egyben jelzik az onnan kivezető egyetlen kiutat is: a javaslat – egy másik javaslat – szükségességét. Egy hasonlóan nagy horderejű, a helyzet egészére vonatkozó javaslat lehet a kiút.

Mondhatnánk, hogy a gyorsan közelgő cunamival szemben nevetséges egy olyan kommunista javaslat, mint az élethosszig járó bér vagy az egyetemes szociális garancia. Pedig ezeknek ma már múltjuk van, támaszkodnak számos megélt és ismert tapasztalatra: az élethosszig járó bér mindannyiunkat kiemelne a mindenki által megtapasztalt létbizonytalanságból, másrészt az a tapasztalat, hogy elveszett a munka értelme, szintén megoldódna, mint ahogy a jövedelmező tulajdoni formák felszámolásával újra megteremtődne a termelők szuverenitása. Ezek a dolgok nem elvont absztrakciók, hiszen a mai társadalomban megfelelnek a bérből élők általános életfeltételeinek, és így lehetséges és erős mozgatórugók.

Az benne a legfontosabb, hogy mint javaslat, rendelkezik egy nagyszabású politikai átszervezés minden előnyével, jelentése mindenre kiterjed – nem történelmi irányban, hanem a mai társadalom egészének újra meghatározása értelmében. A szélsőjobboldali javaslat az útvesztésből, a korábbi értelmek kizökkenéséből, egy olyan rend zavaros elutasításából él, amelynek érzékeljük a feszültségeit, de nincs fogalmunk azok okairól. Vágyunk hát valami másra, ez egy homályos, de parancsoló törekvés, amelynek éppen a szélsőjobboldal javaslata ad körvonalat, és így oldja fel a szorongásunkat.

Nem egy nagy felfedezés: a szélsőjobb a kapitalizmus válságainak mocsarában tenyészik. Ezek a válságok ugyanis anarchikus válságok, az arkhé[iv] válsága értelmében: kizökkenek a létezés általános keretei. Az újraszerveződésnek, vagyis egy általános politikai javaslatnak csakis ezen a terepen van némi esélye a fasizmus tényleges legyőzésére. A radikális baloldal bizonyos szektorainak meg kell tehát győzniük magukat, hogy az elegáns tartózkodás és távolmaradás már nem tartható fenn – különösen az a tartózkodás nem, hogy semmi olyat sem mondanak, ami irányt mutatna, mivel az túlságosan „autoriter” –, bár persze ezt művészibb hangnemben adják elő, széles gesztusok kíséretében. Giorgio Agamben[v] számára a gesztus intranzitív, tárgy- és célnélküli tiszta mozgás, mozgás a mozgás kedvéért, mindenféle szándék nélkül –, és úgy tűnik, nála ez a politika jövője. Tegyünk gesztusokat – mondja Agamben –, hogy elszakadjunk a világ instrumentális szemléletétől, amely oly sok kárt okoz nekünk, és amely minden hatalomátvételt előkészít. Milyen szép elképzelés: ne érdeklődjünk a hatalom és az intézmények iránt –, eközben azok a fasiszták kezébe kerülnek. Nehéz elhinni, de ez a fajta esztétikai-politikai filozófia széles körben népszerű a radikális baloldalon. Ha egy politikai gondolat erejét annak alapján ítéljük meg, hogy mennyire állja meg a helyét egy adott konkrét helyzetben, akkor az igazság pillanata nem fog sokáig váratni magára: a fasizmus elleni gesztusok vagy az, hogy Isadora Duncant léptetjük fel Marine Le Pen ellen, nem biztos, hogy megfelel az előttünk álló feladatnak. A fasiszta átalakítási megoldással, a fasiszta arkhéval szemben nincs más út, mint egy ellen-arkhé globális javaslata, egy olyan arkhé, amely egyszerre antikapitalista és antifasiszta: egy kommunista arkhé.

Közben készüljünk a választásokra

Ez mind szép és jó, de ahogy a gesztusoknak (általában) sincs hatása, ugyanúgy nincs (ma) forradalmi helyzet – különösen, ha a kommunizmus lejáratott jelzőjét használjuk. Addig is itt van viszont a 2022-es választás, törődjünk hát azzal. A pánik állapotában, amelyben a baloldal leragadt, kevesen lesznek (még a szokásosnál is kevesebben), akik ellenállnak ennek az érvelésnek. Itt tehát a dolgok hamarosan kristálytisztává válnak. A jobboldali baloldal már lemondott a választásról, és sokan közülük nem állnak messze az olyan érveléstől, hogy Marine Le Pen győzelme visszahozná az értelmes és progresszív körbe mindazokat, akik eltévelyegtek, és hát istenem, öt év, „ha végig csináljuk is, ah, ah, ah…” – ahogy az RPR mondta 1981-ben, amikor Mitterrandra való szavazásra szólított fel –, gyorsan véget ér. Ez a baloldal mindent meg fog tenni azért, hogy Jean-Luc Mélenchon ne győzhessen.

Elképesztő, de még mindig vannak olyan boldogok, akik „összbaloldali összefogást” követelnek. Mi kell ahhoz, hogy ne lássuk, hogy Yannick Jadot, Anne Hidalgo, Olivier Faure, de még Fabien Roussel[vi] is jobboldali politikusok? Ehhez nem kellett megvárni, hogy résztvegyenek a fasiszta rendőrségi megfélemlítési tüntetésen, ahol azonban tényleg kiderült, hogy hova húznak –, és persze nem érdemes baloldali összefogást keresni jobboldaliakkal. Tetszik vagy sem, egy baloldali jelölt maradt: Jean-Luc Mélenchon.

Mindenesetre hálásak lehetünk a rendőrségi tüntetésnek, amiért jó sok vízzel megtisztították a terepet: sokkal élesebben látunk. A „baloldali összefogásnak”, a „közös jelöltnek” vége. Ha Jean-Luc Mélenchon egyedül marad a pályán, akkor világosan látható lesz a korszak általános szellemisége: az ellene kialakuló totális összefogásban – a szélsőjobb (RN), a másik szélsőjobb (LREM, LR), a jobboldali baloldal (akik egyre többen vannak, szocialisták és liberálisok: PS, EELV) és a szélsőjobboldali baloldal (Manuel Valls, Printemps républicain)[vii]. És persze mindenekelőtt a média, amely dühöngve utálja a jelöltet, akinek két hibája van: baloldali (minimálisan igényes értelemben), és ami még rosszabb, hogy esélyes. Már most figyelmeztetni kell tehát arra, hogy a közszolgálati média vezetésével folyó gyűlöletkampány még rosszabb lesz, mint a magántulajdonban lévő médiáé – hiszen védik saját „baloldalinak” kikiáltott nézeteiket – miközben Mélenchon az ilyen baloldaliságnak az élő tagadása. Így a médiagyűlölet soha nem látott magasságokba fog emelkedni.

A helyzet tisztázása sajnos nem elég ahhoz, hogy lelkesedjünk. Be vagyunk zárva a választási helyzetbe, és akár már most lemérhetjük a távolságot aközött, amiről Mélanchon beszélni fog, és amit a valóságban tenne. És már most tudjuk, hogy még ott is, ahol a legkisebb a távolság a szavak és a lehetséges tettek között, lenne ok az elégedetlenségre, miközben a média a kampány egyetlen hibájának felemlegetését sem fogja elmulasztani. Nem is beszélve az útjában álló összes akadályról, tehát a bukás összes kockázatáról (mint ez történt Ciprász esetében, Görögországban). Pedig a veszély nagysága csak szűk időt hagy nekünk.

A másik oldalon kialakulóban van a fasiszta blokk. Az RN–LR–LREM együttese már összeállt. Az, hogy a választások hamarosan szétszakítják, nem változtat a lényegen: az ideológiai egyesülés megtörtént. Mert mit is mondhatnánk, amikor Macron elnök gratulál Gérald Darmanin[viii] szerepléséhez egy olyan vitában, ahol „az iszlám kérdésében” magát Marine Le Pent találta túl puhánynak, azaz végső soron nem elég rasszistának? A szocialisták (PS), a zöldek (EELV) és a kommunisták (PCF) az ideológiai széthullás előtt állnak, és mint mindig, a talajt vesztettek a meredekebb lejtő vonalán gurulnak: attól a vágytól hajtva, hogy az összefogásban találjanak magukra. Ki lesz képes ezt elkerülni? Tanulnak-e belőle? Lesz-e valamilyen más megoldás a legrosszabb elkerülésére? Mindez egyelőre teljesen homályos.

Egy dolog azonban biztos: ahogyan az a nagy válságoknál lenni szokott, a történelem többletfunkciókat nyit meg, mindenkinek és egyértelműen állást kell foglalnia, és ezt őrzi majd meg a jövő idők emlékezete. Lesznek a jók és lesznek a rosszak. A szerepkiosztás már megkezdődött.

 

A szerző, Frédéric Lordon filozófus közgazdász, a Vivre sans? Institutions, police, travail, argent [Élni nélküle? Intézmények, rendőrség, munka, pénz] könyv (La Fabrique, Párizs, 2019.) írója.

Jelen cikke átdolgozott formában a Bernard Friot által készített interjúkötet utolsó részéből származik, amelyet Amélie Jeammet és Marina Simonin koordinál, és amely a La Dispute kiadónál jelenik meg októberben. Az események felgyorsulása a közelmúltban nem teszi abszurddá a korai publikálást.

Fordította: Morva Judit

 

[i] Antonio Gramsci (1991–1937) olasz marxista filozófus, az Olasz Kommunista Párt egyik megalapítója, tőle származik az „organikus” forradalom fogalma: egy olyan válságot ír így le –például az első világháború utáni válságot Európában –, amely egy „organikus válság” volt, alapvetően megrengetve a társadalmi berendezkedés rendszerét és a hatalmi viszonyokat. Egy ilyen válság és forradalom sosem korlátozódik egy adott pillanatra, ez egy fejlődési folyamat és hosszú történelmi időszakot ölel fel.

[ii] Hannah Arendt: A forradalom; ford. Pap Mária; Európa, Bp., 1991

[iii] Eric Zemmour szélsőjobboldali publicista, L. a Mérce cikkét: https://merce.hu/2021/05/29/ot-mondat-a-ner-kozeli-sajto-altal-agyonhivatkozott-szelsojobboldali-uszitotol/, míg Pierre de Villiers vezérkari főnök, aki a szűkre szabott költségvetés miatt 2017-ben lemondott.

[iv] Az ős, az eredeti ok az ókori görög filozófusoknál https://hu.wikipedia.org/wiki/Arkh%C3%A9

[v] olasz filozófus https://en.wikipedia.org/wiki/Giorgio_Agamben

[vi] Yannick Jadot a Zöldek vezetője, Anne Hidalgo Párizs szocialista polgármestere, Olivier Faure a Szocialista Párt vezetője, míg Fabien Roussel a Kommunista Párt országos titkára.

[vii]

[viii] Gérald Darmanin a jelenlegi belügyminiszter – részt vett a rendőrök tüntetésén.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések