Április 11-én már kora reggel több mint 300 ezer ellenzéki halad békésen a főváros keleti negyedében található PDVSA-Chuao, az állami olajvállalat székhelye felé. A tüntetés ad majd alkalmat a bűncselekményre, amelynek a véghezvitelét nagyban megkönnyíti az izgatott hangulat. A legkönnyebben ugyanis mártírok segítségével lehet hitelessé tenni, hogy veszélyben a polgári társadalom, küzdeni kell a diktatúra ellen... Déli egy órakor Rafael Vargas miniszter sápadtan ront be a város nyugati negyedében levő elnöki palotában munkatársai irodájába. „Az ország nyugodt, de Carlos Ortega [a Munkaadók Szövetségével rokonszenvező „sárga” Munkáskonföderáció főtitkára] felhívást tett közzé a televízióban, hogy a tüntetők forduljanak Miraflores (1) ellen. Ez összeesküvés!” 13:40-kor a hivatalnokok elég jól tippelik meg, mi fog bekövetkezni: „A menet most az autósztrádán halad... A tüntetést hagyni kell, de azért nem szabad, hogy idáig eljöjjenek. Meg kell állítani a menetet, különben a Bolivári Körök (2) beavatkoznak, abból pedig katasztrófa lesz.”
A katonák képesek machiavellikus lépésekre. A nemzeti gárda legfelső vezetői meg sem kísérlik, hogy elejét vegyék az elkerülhetetlennek. Az ellenzék száz méterre megközelíti Miraflorest és a több tízezres „Chavez-párti”, kövekkel és botokkal felfegyverzett tömeget, amely az elnök védelmére gyűlt össze. Egészen pontosan tizenöt gárdista áll közéjük, hogy megakadályozzák az összecsapást. A jelenet akkor válik tökéletesen szürrealistává, amikor a rangidős tiszt a fotósok felé fordul, és rémülten kérdezi: „Valaki kölcsön tudna adni egy telefont, hogy erősítést kérjek?” Mindezek ellenére embereinek sikerül könnygázbombák segítségével a rendet – úgy-ahogy – fenntartani.
A nap végére azonban a helyzet tragikussá válik. A végleges mérleg 15 halottját és 350 sebesültjét (közülük 157-et lőtt sebekkel kezelnek) általában a bolivári körök áldozatának tulajdonítják, amelynek a tagjai állítólag hidegvérrel lőttek a békésen tüntető emberekre. De a valóságban nem ez történt. Az első négy áldozat éppen az ő soraikból kerül ki, és a tízemeletes toronyházak tetején rejtőzködő titokzatos orvlövészek lőtték le őket. Aztán, hogy bemelegedtek, halálos biztonsággal makacsul lövik az ellenzéket. Teljes a zűrzavar, általános a pánik. Az El Silencio metróállomás közelében a Nemzeti Gárda egysége könnygázbombákkal válaszol a „civil tüntetők” kődobálására, de nem riadnak vissza a lőfegyver használatától sem, közvetlen közelből. Az ellenzéki polgármesterrel, Alfredo Peñával szimpatizáns fővárosi rendőrség kisebb egységei válogatás nélkül tüzelnek, mihelyt bármi mozgást észlelnek (ugyanakkor számos kollegájuk viselkedésére nem lehet panasz).
Az elnök díszőrsége „állítólag három orvlövészt letartóztatott; közülük kettő a főváros ellenzéki, keleti negyedének, Chacaonak a rendőrségéhez tartozik” (3) . Egy az összecsapás hevétől kábult fiatalember tanúvallomása: „Kettőt felismertünk, mindketten egyenruhában voltak.” Másnap a Venevisión adásában a lázadó altengernagy, Vicente Ramirez Pérez nyilatkozik: „Folyamatosan ellenőriztük, amikor az elnök az egységek parancsnokainak telefonált. 10 órakor ültünk össze, hogy az akciótervet egyeztessük.” Miféle akciótervet? Hivatalosan ezidőtájt az ellenzéki tüntetők még nem fordultak Miraflores felé...
A munkaadók szövetségének vezetőjét, Pedro Carmonát április 12-én, a puccs hevében, elnökké nevezik ki. Azonnal feloszlatja a parlamentet, feloszlat minden testületet, és megfosztja hatalmuktól a kormányzókat és a megválasztott polgármestereket, vagyis teljhatalommal rendelkezik az országban. Közben a Fehér Ház szóvivője, Ari Fleisher gratulál „a venezuelai hadseregnek és rendőrségnek, hogy nem voltak hajlandók békés tüntetőkre tüzelni”, majd meglehetősen sommásan leszögezi: „Chavez hívei tüzet nyitottak ezekre az emberekre, és ez rövid idő alatt olyan helyzethez vezetett, hogy Chavez kénytelen volt lemondani.” És miközben az Amerikai Államok Szervezete arra készül, hogy nyilatkozatban elítélje az államcsínyt, az Egyesült Államok és Spanyolország nagykövetei sietnek az újdonsült elnököt köszönteni. [...]
A folytatás közismert. Chavez ellenállás nélkül megadta magát, hogy elkerülje a vérfürdőt, de nem mondott le. Április 13-án a hívei szerte az országban több százezres tömegben szállják meg az utcákat. Még aznap délután a díszőrség visszafoglalja Miraflorest, és hozzásegít néhány minisztert, hogy birtokukba vegyék az elnöki irodát. A Maracay 42. ejtőernyős brigád vezetője, Raul Baduel tábornok példáját követve, az alkotmányhoz hűséges parancsnokok visszaszerzik az uralmat az összes kaszárnyában. A puccsisták vezetői megosztottak, nincs világos tervükre erre a helyzetre, és főleg félnek, hogy a néplázadás kikerül minden ellenőrzés alól, vagy hogy a katonai csoportok és vezetők egymás ellen fordulnak. A Venezuelai Bolivári Köztársaság legális elnökét még aznap éjszaka visszaadják népének.
De az ellenzék, úgy tűnik, semmit sem tanult a tragikus eseményekből: már néhány nappal később újra (provokatív) akcióba kezd.
*A puccsot megnézhetik videón az alábbi linken (franciául):
