Dolgozunk, és a munkánkért pénzt kapunk. Ez olyannyira magától értetődő, hogy a dolgok visszáját feltételezni kétségtelenül valamilyen mentális zavar jele lenne. A feltétlen alapjövedelem bevezetésének távlata, azaz hogy havonta mindenkinek akkora összeget folyósítanak, amely a megélhetését biztosítja, függetlenül a fizetett munkájától, aberrációnak tűnik. Továbbra is meg vagyunk győződve arról, hogy önnön megélhetésünk eszközeit kemény és nehéz munkával kell megteremtenünk; noha a valóság ettől jócskán eltér.
Egyetemi ösztöndíj, szülői szabadság, nyugdíj, családi pótlékok, munkanélküli segély, a szórakoztatóiparban dolgozók francia rendszere, szociális minimumjövedelem: megannyi juttatás, amelyekben közös, hogy nem munkával szerezték. Bármennyire lyukacsos és bármennyire kritizálják, a szociális ellátórendszer azt bizonyítja: a garantált alapjövedelem ugyan utópia, de már „megvalósult” utópia. Németországban a lakosság jövedelmének csak 41 százaléka származik a közvetlen munkabérből – hívja fel a figyelmet Daniel Häni és Enno Schmidt Alapjövedelem (2008) című filmjükben (1) . Franciaországban 2005-ben a jövedelmek harminc százaléka a társadalmi újraelosztásból származott (különböző támogatásokból): „Az ideológia és a neoliberálisok által megvetett jóléti állam felszámolása ellenére a kötelező befizetések aránya Mitterrand, Chirac és Sarkozy elnökségének idején is folyamatosan nőtt (2) .” Ráadásul igazán nem lenne túl fáradságos és embert próbáló feladat – csak a szükséges politikai elhatározás kérdése –, hogy megszüntessük az nyomort és senkinek ne kelljen többé nélkülöznie".
Miről is beszélünk pontosan?
A munkanélküliség problémáját – mint társadalmi problémát és mint az egyén szorongásának forrását – felszámoló alapjövedelem bevezetése eredményeként először is megtakarítanánk mindazokat a kiadásokat, amelyet a teljes foglalkoztatottság elérése érdekében fizetünk ki. Többé semmi nem igazolná a vállalatoknak jutatott bőkezű, foglalkoztatást segítő támogatásokat. Ezek a támogatások gyakran különféle társadalombiztosítási befizetésekre adnak mentességet, vagy legalábbis csökkentik azokat. Míg 1992-ben ez összesen 1,9 milliárd euró kiesést jelentett, 2008-ban már elérte a 30,7 milliárd eurót (3) . Egy másik példa: 1989-ben a dél-koreai Daewoo csoport 35 millió euró támogatást kapott három gyár üzembe helyezésére Lotaringiában, amelyeket végül 2002-ben bezárt, és ezzel ezrek kerültek az utcára… Mellesleg a garantált alapjövedelem révén, lévén univerzális és feltétlen – mindenkinek járna, szegénynek és gazdagnak egyaránt, utóbbiak az adófizetéssel visszatérítenék –, megtakarítanánk az adminisztratív munka összes költségét, vagyis a szociális segélyben részesülők felügyeletére elköltött kiadást – ami egyébként is vitatható feladat, hiszen megalázó, tolakodó és moralizáló jellegű (4) .
Ha már belekezdtünk, a folytatás előtt fogalmazzuk meg körültekintően, miről is beszélünk pontosan. A szóban forgó alapjövedelem, amelyet a hatvanas években olyan közgazdászok javasoltak, mint James Tobin – a pénzügyi tranzakciók megadóztatásáról szóló tervezet atyja – és a liberális Milton Friedman, meghökkentést és meglehetős tanácstalanságot keltett. Ez ma is így van és a különböző politikai erők teljesen eltérően értelmezik: Franciaországban a Christine Boutin (Kereszténydemokrata párt) által előterjesztett garantált alapjövedelem lényegét tekintve különbözik az Yves Cochet (Zöldek) vagy a Zöldeket és a baloldalt felölelő Utópia mozgalom által támogatott javaslattól.
A liberálisok javaslatában az alapjövedelem kis összegű, nem lehet megélni belőle, így alapvetően úgy működne, mint a vállalatoknak szánt újabb támogatás, és a szociális háló további felszámolásának logikáján alapul: ez Friedman negatív adójának perspektívája (lásd: Pierre Rimbert elemzését).
Ezzel szemben a baloldal javaslataiban az alapjövedelemnek elegendőnek kell lenni a létfenntartáshoz – még ha az elegendő fogalma vélhetően kényes kérdéseket vet is fel. Az alapjövedelem nem képzelhető el a közszolgáltatások és a társadalombiztosítás (nyugdíj, munkanélküli segély, egészségügyi ellátás) együttes megléte nélkül, és bizonyos szociális segélyek és támogatások is fennmaradnának. Ezen túlmenően nem a háztartásnak, hanem mindenkinek a születéstől a halálig (a kiskorúaknak alacsonyabb összeg járna, mint a felnőtteknek) havonta kellene folyósítani; sem feltétel, sem ellenszolgáltatás nem lenne kérhető cserébe; valamint munkából származó jövedelem mellett is járna.
Így mindenki eldönthetné, hogy mit szeretne csinálni élete folyamán: továbbra is dolgozni, vagy élvezni az életet, megelégedve szerényebb körülményekkel, vagy vegyíteni a kettőt. A munkanélküli időszakot senki sem tekintené zavaros vagy láblógatós időszaknak, mivel a bérmunka, a fizetett munka már nem lenne a tevékenység egyetlen elismert és elfogadott formája. Azok, akik az alapjövedelemből kívánnak megélni, teljes mértékben azoknak a feladatoknak szentelhetnék életüket, amelyek érdeklik őket és/vagy amelyeket társadalmilag hasznosnak vélnek. Ez a tevékenység egyedül vagy közösen, valamilyen közösségi szerveződés keretében is végezhető.
Az elképzelés teljesen szabad utat nyit mindenféle kísérletezésnek, hiszen lényege, hogy lehetőséget teremt a társadalom új kereteinek kialakítására. 2004-ben a leuveni egyetem két kutatója megkísérelte feltárni az alapjövedelem hatásait. Kutatásuk alanyai egy belga lottójáték, a Win for life (5) nyertesei voltak, akik nyereménye rendszeres havi jövedelem folyósítása volt. De mint azt Baptiste Mylondo, az alapjövedelem egyik teoretikusa kiemelte, a lottó nyerteseit nem lehet egyértelműen összehasonlítani az alapjövedelem bevezetésével, így következtetéseik viszonylagosak. „Míg a lottó nyertesei egyedül vannak, az alapjövedelem bevezetése azt jelentené, hogy a társadalom minden tagja ugyanabban a helyzetben van. A szabadidő értéke pedig arányosan nő, ha van kikkel megosztani (6) .” Tehát a garantált jövedelem jelentősen megváltoztatná sok ember viszonyát a munkához, az időhöz, a fogyasztáshoz és a többi emberhez. Megváltozna a felfogásuk azoknak is, akik továbbra is a bérmunkát választanák, hiszen állandóan együtt élnének azokkal, akik az alapjövedelemből élnek. Persze biztosan ki kellene alakítani a társadalmi beilleszkedés és együttélés új és ugyanakkor kellemes módjait, különben lehet, hogy sokan elmagányosodnának, főleg a nők, akik félő, hogy visszakényszerülnének a háztartásba.
Egy kis történelem
Az alapjövedelem haladó szellemű elképzelése az Amerikai Egyesült Államokban a háború után merült fel. Ilyen értelmű felhívást tett közzé 1968-ban Paul Samuelson, John Kenneth Galbraith és ezerkétszáz közgazdász, majd James Tobin – George McGovern elnökjelölt tanácsadója – beillesztette demogrant tervét az 1972-es elnökválasztási kampány programjai közé. A demokrata jelölt veresége és Richard Nixon egyértelmű győzelme után a terv a süllyesztőbe került.
Az elképzelés Európában bukkant fel újra a nyolcvanas években, először Hollandiában (7) . Majd 1984-ben Belgiumban létrejött a Charles Fourier Kollektíva, egy kutatókból és szakszervezeti aktivistákból álló csoport Philippe Van Parijs közgazdász és filozófus vezetésével. 1986-ban a Leuveni Katolikus Egyetemen megrendezett kongresszuson alakult meg az Európai hálózat az alapjövedelemért (Basic Income European Network, BIEN), amely 2004-ben alakult az egész világra kiterjedő hálózattá (Basic Income Earth Network). Az egyik alapító, Guy Standing, az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) közgazdásza részt vesz egy 2011-től Indiában folyó kísérletben, ahol a garantált alapjövedelem hatását vizsgálják.
Németországban az utóbbi években élénk vita alakult ki az alapjövedelem körül Suzanne Wiest kampánya nyomán. Suzanne tizenkét évet élt egy lakókocsiban az ország északi részén, részben szabadságvágyát követve, részben mert meg akarta spórolni a lakbért. Az asszony dadaként dolgozott, és nehezen jött ki a fizetéséből. A szociális reform, amely adókötelessé tette a családi pótlékot, végül teljes kétségbeesésbe taszította. Ekkor találkozott a német–svájci Hänivel és Schmidttel, az Initiative Grundeinkommen (Kezdeményezés az alapjövedelemért) hálózat alapítóival, és lelkesen azonosult a javaslataikkal. Nagyon sikeres petíciót indított, és sikerült elérnie, hogy 2010-ben nyilvános vitát rendezzenek a Bundestagban. Ennek köszönhetően Häni és Schmidt filmjét széles körben kezdték el terjeszteni.
Franciaországban a garantált jövedelem követelése 1994-ben kezdődött, amikor a diákok az Edouard Balladur kormánya által tervezett, a fiatal munkavállalókat alacsony bérrel alkalmazó foglalkoztatási támogatások (contrat d’insertion professionnelle) ellen lázadtak fel. Ekkor alakult meg Párizsban a Küzdjünk közösen a garantált jövedelemért! kollektíva (Cargo), amely hamarosan beleolvadt az Együtt a munkanélküliség ellen (AC!) mozgalomba. Sokat hallattak magukról az 1997–98 telén zajló munkanélküliségellenes megmozdulások idején. Ekkor csatlakozott hozzájuk André Gorz (8) filozófus és ökológus. A javaslat az alterglobalista mozgalmakban is népszerű lett, és nagy visszhangot váltott ki (9) . Alain Caillé, az Antiutilitarista mozgalom a társadalomtudományokban (Mauss) alapítója szintén az eszme élharcosává vált.
Végül a kulturális életben és a szórakoztatóiparban alkalmazott időszakos foglalkoztatási formák és kiegészítő támogatások rendszeréért kiálló színészek és rendezők azt javasolták, hogy ezt a rugalmas támogatási rendszert kell kiterjeszteni és bevezetni a társadalom egészében, ami azt jelentené, hogy természetesnek veszik a munka nélküli és a munkával töltött időszakok váltakozását. Ugyanakkor felhívták a figyelmet, hogy a munka nélküli időszakok a feltöltődés időszakai, ezek táplálják a munkás időszakokat, amelyek nem is létezhetnek a munka nélküli periódus nélkül. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott Christophe Girard, Párizs negyedik kerületének szocialista polgármestere, és a választások előestéjén, 2012 októberében, nyilvánosan kiállt az univerzális alapjövedelem fokozatos bevezetéséért (10) .
Az a gondolat, hogy a társadalom köteles tagjainak megadni a létfenntartáshoz szükséges eszközöket – még ha nem is maradt belőle szinte semmi a végül megszavazott intézkedésben –, végigkísérte azt a parlamenti vitát, amely elvezetett az 1988-ban a Michel Rocard-kormány idején bevezetett társadalmi beilleszkedési minimumjövedelem (franciául: revenu minimum d’insertion, RMI) bevezetéséhez. A baloldaliak közül néhányan, kezdve a törvénytervezet beterjesztőjével, Jean-Michel Belorgey-val, nem értettek egyet azzal, hogy a minimumjövedelmet az egyén beilleszkedési szándékához és ennek bizonygatásához kössék. Felmerült a kérdés: beszélhetünk-e jogosultságról, ha a minimumjövedelem elnyerése bizottsági eljárástól függ, ahol a jogosultsághoz bizonyítani kell a beilleszkedési szándékot (11) ?
A feltétel nélküli alapjövedelem elképzelése jelenik meg a munkanélküliek rendkívül leegyszerűsített jelmondata mögött is: „Zsozsót, hogy élhessünk!”, hiszen egy gazdag társadalomban, amelyben a valódi nélkülözés veszélye nulla, mindenkinek joga kellene legyen a méltóságteljes élethez, anélkül, hogy ehhez talpnyalóvá kellene züllenie.
Elindulhatnánk a „kulturális változás” irányába
Eközben a radikális baloldaliak körében a garantált alapjövedelemről igencsak megoszlanak a vélemények. Egyrészt a politikai palettán annyira széles az alapjövedelem híveinek szelete, hogy egy rendes baloldali hirtelen nagyon is kétes társaságban találhatja magát. Másrészt az elképzelés sok szempontból szembemegy az antikapitalista baloldal által hagyományosan támogatott javaslatokkal. Számításba kell venni, hogy a munka szerepének társadalmi megítélése csak fokozatosan változhat, így nem várható, hogy az alapjövedelem eszméje hirtelen és széles körben váljon népszerűvé, miközben nyilvánvaló, hogy úgysem oldana meg minden problémát.
Az alapjövedelem célja, hogy északon vagy délen – ahol szintén vannak támogatói – mindenki számára biztosítsa a megélhetéshez szükséges minimumot. A becslések leginkább azt mutatják, hogy a fejlődő országokban előmozdítja a gazdasági tevékenységet, míg a fejlett országokban csökkenti – ökológiai szempontból ez az egyik fő érv a bevezetése mellett. A nyugati társadalmakban lehetőséget nyújtana a munkanélküliség, a létbizonytalanság, a rossz lakáskörülmények és a „dolgos” szegénység elkerülésére, illetve véget vethetne az egyre éleződő munkahelyi stressznek. Nem szüntetné meg azonban a kapitalizmust, sőt még az egyenlőtlenséget sem, még akkor sem, ha társítanák [ Lásd: Sam Pizzigati: [Plafonner les revenus, une idée américaine [A bérmaximálás Amerikában], Le Monde diplomatique, 2012. január. ]] a jövedelemplafon bevezetésével, vagyis a jövedelmek felső korlátozásával. Ez az, amit sokan nem mulasztanak el felhánytorgatni. Az anarcho-kommunista Claude Guillon sem, aki a javaslatot túl visszafogottnak tartja, és gúnyos hangvételű könyvet írt arról, amit garantizmusnak nevez. Ugyanakkor egyértelműen kimondja, hogy nincs a „minél rosszabb, annál jobb” álláspontján, és elismeri, hogy teli hassal könnyebb politizálni (12) …
Az alapjövedelem nem borítja fel a régi igazságtalan rendet, nem váltja új, igazságos társadalomra, de lehetővé tenné, hogy elinduljunk a „kulturális változás” irányába – ahogyan Häni és Schmidt filmjében is látható. Az alapjövedelem lenne az átmenet kezdete, amelyről senki nem tudja, hogy hova vezet. Elismerné és felerősítené a piacon kívüli tevékenységeket. Ráadásul, mivel szabad választást hagy az egyénnek, biztosan népszerű lenne. Az antikapitalista baloldal természetesen nem ért egyet a liberális író, Nicolas Baverez elemzésével, miszerint „a társadalom legszegényebb rétegei számára a szabadidő nem más, mint alkoholizmus, növekvő erőszak és bűnözés (13) ”. De a baloldal radikális jövőképében a „jó élet”gyakran eléggé leegyszerűsített sémaként jelenik meg.
Pontosan ezért örül a svájci aktivista Oliver Seeger – az Alapjövedelem című film francia változatának egyik szerzője –, hogy végre vége lenne ennek a leegyszerűsített jövőképnek. A Longo Maï – az 1968-ban Franciaország Alpes-de-Haute-Provence megyéjében, vagyonközösségi alapon szervezett mezőgazdasági szövetkezet – volt tagja az idő távlatából kétségbe vonja „azt a hallgatólagos feltételezést, amely szerint avantgarde forradalmárok voltunk, kis elit, akik a D-napra készültünk”. A garantált jövedelem ellenben lehetővé teszi, „hogy az emberek valahára szabadok legyenek. Végre ne kelljen a munkahelyükre gondolniuk, ne kelljen lenyelniük egy már kész ideológiát, amelyre mindenkit szinte köteleznek”. Ez a paradigmaváltás minden lesz, csak nem könnyű: „Nagyon remélem, hogy az embereknek megfájdul a fejük és összeszorul a szívük-gyomruk, amikor arról kell majd elgondolkozniuk, hogy mit is szeretnének csinálni az életükben! Hogyan lehetne ez másképp, mikor éveken keresztül csak melóztunk, anélkül, hogy feltettük volna magunknak ezt a kérdést? De igazán szeretném, ha még megérném és láthatnám, hogy ez mit adhatna.” (14)
A munka valóságának alapvető kétértelműsége
Egy másik jelentős kritika, amely a garantált jövedelemmel foglalkozik, azt firtatja, hogy az hogyan kérdőjelezi meg a bérmunkát. Történelmi szempontból a munkásmozgalmakat a munkavállalók szervezték meg. A mozgalmak alakították ki a kizsákmányolás elleni harc eszközeit, és így érték el a különböző vívmányaikat, a fizetett szabadságtól a szociális háló kiépüléséig. Ez gyakran elfeledteti velünk, hogy a „bérmunka, az alkalmazotti lét felszámolásának követelése” már szerepelt 1906-ban a Confédération Générale du Travail (CGT) szakszervezet Amiens-i Chartájának követelései között… Ugyanakkor a különböző szakszervezetek és a hozzájuk közel álló politikai irányzatok megítélése szerint a munka nem helyettesíthető forrása az emberi méltóságnak és az önmegvalósításnak. Jean-Marie Harribey közgazdász, aki a Szövetség a Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatásáért a Polgárok Megsegítésére (Attac) tagja, ezt írja: a munka önmagában, „ha akarjuk, ha nem”, a „társadalmi beilleszkedés egyik lényeges eleme”, az egyén így teljesedik ki „egész emberi valójában, mint termelő és polgár” (15) .
Paradox helyzet, hiszen épp a munka védelmében állnak ki egyesek a garantált alapjövedelem érdekében. Az alapjövedelemben látják azt az eszközt, amellyel radikálisan javítani lehetne a munkakörülményeket, miközben véget lehetne vetni a munka valósága alapvető kétértelműségének is. A „munkához való jog” az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában is benne van; de filmjükben Häni és Schmidt felteszik a kérdést: „Létezhet-e olyan jog, amely kötelez minket valami elvégzésére?” Az alapjövedelem lehetővé tenné bizonyos bérmunkát végző dolgozóknak, hogy többé ne kelljen munkavállalóként élniük, és azt is, hogy azok a munkanélküliek, akik fizetett munkát keresnek, találjanak is maguknak. A tény, hogy a munkavállalónak nem kell a túléléséért küzdenie, jobb tárgyalási pozíciót tesz lehetővé a munkaadóval szemben, ez főleg a nehéz munkák esetén javítaná a dolgozók munkafeltételeit. Van Parijs és Yannick Vanderborght pedig arra hívják fel a figyelmünket, hogy „hosszú sztrájkok” esetén a garantált alapjövedelem igazi adu ászt jelentene a munkavállalók kezében...” (16)
A „nemnövekedés” irányzat (nevezetesen Batiste Mylondo és az Utopia) támogatói is erősen kritizálják a bérmunka szerepét és támogatják a garantált alapjövedelem javaslatát. A legtöbb állás – mondják – hasznos ugyan, de betöltőjének sem önbecsülést, sem azt az érzést nem adja meg, hogy a köz érdekét szolgálja, sőt, gyakran épp az ellenkezőjét gondolják a dolgozók a munkájukról. De még ha minden állás hasznos tevékenységet jelentene is, akkor is el kell azon gondolkodni, hogy a technikai fejlődéshez kötött termelékenységnövekedés hatására egészen biztos, hogy nem mindenkinek jut majd munkahely. Bernard Friot, aki a járulékrendszer kiterjesztésében látja a feltétlen és élethosszig tartó alapjövedelem finanszírozási megoldását, elemzésében így vélekedik: „Inkább ne csináljunk semmit, mint hogy olyan tanfelügyelők legyünk, akiknek az a feladatuk, hogy tönkretegyék a minőségi közszolgáltatást, vagy munkások, akik steril vetőmagot gyártanak a Monsantónak.” Megítélése szerint nem szabad arról álmodozni, hogy majd visszatérünk a háború utáni keynesi fellendülés éveinek teljes foglalkoztatottságához, hiszen „soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a hatvanas évek állítólagos teljes foglalkoztatottsága idején kizárólag a férfiak dolgoztak.” (17)
Az irányzatot, amely az olasz munkásönigazgatás eszméjéből táplálkozik, Franciaországban Yann Moulier-Boutang, illetve a Cargo társalapítója, Laurent Guilloteau képviseli. Ami utóbbit illeti, a bérről alkotott kritikája a Karl Marxtól átvett általános intellektus fogalmára támaszkodik. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalaiban (Grundrisse) Marx arról írt, hogy eljön majd az idő, amikor a tudás, amelyet a társadalom összessége a történelem során felhalmozott, lesz az értékteremtés alapja. Az immateriális gazdaság eljöttével elérkezett ez a kor – állítják olvasói. Ettől kezdve a kapitalizmus csak egyre agresszívabb parazitává válhat: többé nem tesz mást, csak kisajátítja a rajta kívül kifejlesztett kompetenciákat, és miközben az értékteremtés közvetlenül az egyéni tevékenységekhez és életekhez köthető, az egyéneknek – képességeik alkalmazása során – nincs szükségük a kapitalista keretekre.
A gazdagság megteremtésének lényege tehát nem a foglalkoztatottságon múlna. A gondtalan tücskök és a szorgos hangyák közé Moulier-Boutang beállít egy köztes harmadikat, a méheket: a beporzás nem teremt közvetlen értéket, de termés nem lenne nélküle. Ugyanakkor még a legjelentéktelenebb, mindennapos tevékenységei révén is, legalábbis közvetetten, mindenki részt vesz a gazdasági értékteremtésben.
Az érv előnye, hogy újra rámutat, mennyire demagóg, a társadalmi változások szempontjából teljesen félrevezető a szociális segélyezetteket haszontalan és semmittevő, a mások munkájából élő, felesleges embereknek beállítani. De ha a garantált alapjövedelem igazolása erre az érvre támaszkodik, az magában hordozza a csapdát, amelyet André Gorz jól látott: „megmaradunk a munka mint értékteremtés és a termelékenységnövekedés szükségletének keretei között. Pedig a megélhetési jövedelemnek csak akkor van értelme, ha feltétel nélküli, nem kell érte semmit sem tenni és nem ellenszolgáltatásként kapjuk – épp fordítva, lehetővé teszi, hogy nem-beárazható, nem-piaci értékeket teremtsünk.” (18)
Akárhogyan is, senkinek sincs arra szüksége, hogy az általános intellektus fogalmához nyúljon vissza, annak érdekében, hogy elméletileg is alátámassza a garantált alapjövedelem bevezetésének szükségességét. Már 1796-ban az Agrárjog című művében, az elgondolás egyik első támogatója, az anglo-amerikai forradalmár, Thomas Paine szerint ez nem más, mint igazságos kárpótlás, amiért egyesek kisajátították a termőföldet, ami pedig mindenkié…
