Alulfoglalkoztatás és tőkeköltségek

Kategória: 2013. szeptember
Írta: Laurent Cordonnier
Találatok: 4819

 Érdekes lenne újrajárni a mai bajos helyzetünkhöz egész Európán át vezető részeg utat, az összes kanyart és bukkanót. Kezdetben mindent a versenyképességre vezettünk vissza, s ma már minden a munkaerő költségéről szól. Felejtsük el a subprime válságot, a bankok likviditási krízisét, a vagyonok mértéktelen értékvesztését, a hitelezés és a kereslet összeomlását, a magánhitelek közhitelekké alakítását és a megszorítási politikákat. Mint Ulrich Wilhem, a német kormány szóvivője már 2010-ben szépen elmagyarázta, „a (kereskedelmi) egyensúlytalanságon javítani és az állami költségvetéseket stabilizálni az eurozónában csak úgy lehet, ha egész Európa versenyképességét növeljük”.[1]

 

DUMESNIL Pierre Louis Le JeuneHa végre találunk egy megfelelő magyarázatot, meg kell tudni védeni mindenféle ellenvéleményekkel szemben, például számszakilag. Talán már vezetőink is megértették, hogy a belső egyensúlytalanság nem oldható meg egy testvérgyilkos, a 27 tagország egymás ellen vég nélkül vívott versenyképességi csatájával – ami a legjobb esetben is nulla összegű játék –, ezért most azt javasolják, hogy együtt próbáljunk meg az egész világgal szemben előnyökhöz jutni. A várt végeredmény szerint „egész Európa egységesen” képes lesz kiegyensúlyozni a tagállamok kereskedelmi mérlegét a külső országokkal szemben. Türelmetlenül várjuk, hogy – esetleg az OECD vagy a WTO[2] javaslata alapján – „az egész világ egységesen” kiegyensúlyozza a kereskedelmi mérlegét, mondjuk, a marslakókkal szemben.

Mivel elérkeztünk a zsákutca végére, azt reméltük Európa vezetőitől, a nemzetközi intézmények felelőseitől, a komoly szakemberektől és a szavaikat súlyosan mérő gazdasági kommentátoroktól, hogy a munkabér helyett végre egy másik költségtényezőt vesznek elő – már csak a szimmetria kedvéért is. Ha nem akarják a költségtémát – ma ez minden közgazdász képzelőerejének egyetlen horizontja – kiengedni a markukból, elővehetnék és feszegethetnék például a tőkeköltségek kérdését is, „meglátjuk, mi sül ki belőle” alapon... Nem azért, mintha a versenyképesség-elmélethez[3] új érveket kellene találni, hanem azért, hogy megoldhatatlan feladvány, a kör négyszögesítése helyett – a változatosság gyönyörködtet jegyében – megpróbálják végre valóban megszüntetni a bajokat. A Lille-i Gazdasági és Szociológiai Kutatói Központban a CGT Confédération générale du travail és az Institut de recherches économiques et sociales (IRES) felkérésére ezzel a megközelítéssel írtak tanulmányt.

A tanulmány szerzői, más kutatókkal egyetértésben, azt magyarázzák, hogy a tőkeköltségek növekedése – pontosabban a gazdaság túlfinanszírozottságának többletköltsége – kielégítő magyarázat a volt fejlett országoknak az utóbbi harminc évben produkált szánalmas gazdasági teljesítményére: túlhajtott volt a tőkefelhalmozás, nőttek az egyenlőtlenségek, robbanásszerűen emelkedtek a pénzügyi jövedelmek, és krónikussá vált az alulfoglalkoztatás... A tanulmány szerint meredeken nőttek a tőkeköltségek, amelyek vizsgálatához új mutató bevezetését javasolják, a pénzelméletek szokásos és megnyugtató a „tőkeköltségek súlyozott átlaga[4]” mutató helyett.

 

A jogosulatlan pénzügyi jövedelmek

A tőkeköltségeken belül kétféle kiadást kell megkülönböztetni: a gazdaságit és a pénzügyit. A gazdasági a termeléshez szükséges erőfeszítések költsége: az eszközök előállítása, szélesebb értelemben az összes termelési eszköz (gépek, épületek, üzemek, szállítóeszközök, infrastruktúra, szabadalmak, szoftverek stb.) költségét. Ez a termelési erőfeszítés jelenti nagyjából az „igazi” tőkeköltségeket, az ezen „tőkék” előállításához szükséges munkaráfordítást. Itt a „tőke” kifejezést termelőtőke értelemben használom. A mondjuk, egy év alatt felhasznált erőfeszítést beruházási kiadásoknak hívjuk, illetve a nemzeti elszámolási rendszerben bruttó állóeszköz-felhalmozásnak. Ez a francia vállalatoknál éves átlagban a termelés 20 százaléka körül alakul.

A termelőtőke előállításának költsége – amit beszerzési áron vesznek figyelembe – nem a vállalatokat terhelő egyetlen költség. A termelési eszközök vásárlásához vagy működtetéséhez a pénzt a vállalatok rendelkezésére bocsátó személyek és intézmények többletköltségével is számolni kell. Ilyenkor a tőke pénzformában jelenik meg, és a pénzügyi költségeket kell érte megfizetni. Így az „igazi” tőkeköltségek mellett a hitelezők kamatai vagy a részvényesek osztalékai is kiadások a vállalatoknál, amit figyelembe kell venniük. (A részvényesek vagy tőkeemeléskor, vagy a vállalat tartalékaként bent hagyott „saját” részükkel tesznek szert jogosultságra.)

Ennek a pénzügyi költségnek (kamat és osztalék) egy része viszont semmilyen gazdasági szolgálathoz sem köthető, sem a vállalatok szempontjából, de az egész társadalom szempontjából sem. Érdemes tehát megnézni, mennyibe kerül ez a teljesen improduktív, terméketlen költség, ami egyértelműen járadék és amit nyugodtan mellőzhetnénk, ha máshogy szerveznénk meg a vállalatok finanszírozását; ha mondjuk, kizárólag alacsony kamatozású bankhitelekkel finanszíroznánk a vállalatokat.

Ha ki akarjuk számolni ennek az indokolatlan járadéknak a mértékét, le kell vonni a pénzügyi jövedelmek közül azt a részt, amit – gazdasági okokból – jogosnak ítélünk meg... A kamatok és osztalékok egy része ugyanis tényleg a hitelnyújtó kockázata, hogy az átadott pénzt esetleg sosem látják újra – ez a kockázat elkerülhetetlen a vállalati beruházások finanszírozásakor. Ezt nevezhetjük vállalakozói kockázatnak. A másik rész a pénzügyi tevékenység kezelésének – a megtakarítások egybegyűjtésével és átcsoportosításával illetve kihitelezésével járó – költségei.

Ha tehát az összes pénzügyi jövedelemből kivonjuk ezt a két – jogosnak ítélt – jövedelem-összetevőt, megkapjuk a jogosulatlan pénzügyi jövedelmeket. Ezt nyugodtan nevezhetjük a tőke többletköltségének, ami szintén a vállalatokat terheli és feleslegesen rakódik az „igazi” tőkeköltségekre.

A tanulmány szerint nagyon is jelentős többletköltségről van szó. Csak illusztrációként: 2011-ben Franciaországban a nem-pénzügyi vállalatoknak ez 94,7 milliárd eurót kiadást jelentett. Ha ezt összevetjük az „igazi” tőkeköltségekkel, vagyis a 2011-es év bruttó állóeszköz-felhalmozásával – 202,3 milliárd euróval –, a többletkiadás 50 százalékos... Ha csak a tőkeeszközök amortizációjával vetjük össze – sok közgazdász szerint ez jobban megfelel az „igazi” tőkeköltségnek –, még meglepőbb, 70 százalékos arányt kapunk!

Ez azt jelenti, hogy amikor a francia munkások gépeket, üzemeket, épületeket, infrastruktúrát stb. gyártanak összesen például 100 euróért évente (ebbe beleértjük a nyereséghányadot), ez a gyakorlatban 150–170 euróba kerül a vállalatoknak, ahol felhasználják ezt a termelőtőkét csak azért, mert szelvényvagdosó járadék típusú költséget kell kifizetniük azoknak, akik a pénztőkét adták. Ennek nincs valós gazdaságossági oka.

Ez a tőketöbbletköltség se nem szükséges, se nem elkerülhetetlen. 1961–1981 között, a világ nagy pénzügyi robbanása „big bangje” előtt, ez a tőketöbbletköltség átlagosan 13,8 százalék volt. Sőt a harminc keynesi év végére (1973/74) tulajdonképpen negatívvá vált az infláció újjáéledése miatt.

A monetáris forradalom okozta megszorítási politikák kezdetben a szelvényvagdosók járadékainak növekedését okozták, alapvetően a reálkamatláb növekedésének köszönhetően. Amikor az 1990-es években elkezdődött a kamatcsökkenés, akkor meg az osztalékok vették át ezt az újraelosztásban játszott szerepet. A részvényesi hatalom, amit az intézményes befektetők (megtakarítási alapok, nyugdíjpénztárak, életbiztosítások stb.) megerősödése okozott, a piac fegyelmező erejére épül: arra, hogy a részvényesek és az új típusú vállalatvezetők nem engedik meg, hogy vállalat jövedelméből származó járadékjövedelem kikerüljön a kezükből.

Összességében elmondhatjuk, hogy a tőke többletköltségének meredek emelkedése az utóbbi harminc évben közvetlen következménye a vállalatoktól folyamatosan elvárt pénzügyi nyereségnövekedésnek. Ezt azon vállalatvezetők segítségével sajtolják ki a vállalatokból, akiknek jövedelmét a részvényesek jövedelméhez igazították. A saját tőke megtérülésének évi 15 százalékos elvárása a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden beruházási projekt 50–70 százalékos többletköltséget köteles kitermelni.

A pénzügyi elvárások ilyen mértékű növekedésének hatása nem igazán kiszámítható, még becsléssel sem számszerűsíthető. Legfontosabb részük ugyanis épp az, amelyik nem jelenik meg, szinte láthatatlan. A kölcsönt nyújtók és a részvényesek felé áramló gazdagság egy nagyon szép ajándék (az 1980-as évek termelési értékének 3 százaléka helyett ma 9 százalék), ami nem kerül sem a vállalkozók (hacsak nem tulajdonosai a vállalkozásuknak), sem az alkalmazottak zsebébe.

Sajnálkozhatunk a dolgozók fokozódó kizsákmányolása miatt. De sokkal nagyobb problémáról van szó. Arról a pazarlásról, amit az okoz, hogy rengeteg cikket, amit lehetett volna, nem termeltek meg, rengeteg munkahely nem jött létre, rengeteg közérdekű szociális és környezeti fejlesztés maradt el csak azért, mert az elvárt nyereség évi 15 százalék. Miközben minden – magán- és köztulajdonban lévő – vállalat kénytelen elviselni, hogy a reál beruházási költségeihez 50–70 százalékos pénzügyi többletköltség rakódjon. Nem meglepő tehát, ha a pénzügyi iga alatt görnyedve országaink gazdasági dinamizmusa kifulladt.

Nem az a fő probléma, hogy a beruházáshoz szükséges kiadások túl nagy része megy a pénzügyi költségekre. Inkább ennek a fordítottja a baj. Az a nyereség, amit a vállalat kioszt a részvényeseknek és a hitelezőknek, másképp kifejezve azt a többletet jeleníti meg, amire a vállalatnak azért nincs szüksége, mert lemond egy sor, esetleg nagyon is nyereséges beruházási lehetőségről. A jó kérdés tehát a következő: mennyi elképzelés (természetesen jó vagy rossz) nem valósulhatott meg, mert csak 0–15 százalék közé jósolták a megtérülésüket a mai világban, ahol a magán- és a közérdekű beruházásoktól is 15–30 százalékos nyereséget várnak el?

 

Miközben bele kellene kezdeni az ökológiai és szociális átmenet korszakába, azt gondolnánk, hogy a valódi szociáldemokrata program legalábbis célul tűzné ki: a vállalkozó embereket, az alkalmazottakat és mindazokat, akik a gazdasági és szociális haladást keresik, megszabadítja a részvényesek nyomásától és a nem jogosan fizetett járadékok költségétől. A járadékokat kellene felszámolni, nem a vállalatokat és a munkát.

Az ilyen törekvés persze messze meghaladja egy ember „normális” hatókörét, de közösen biztosan célul tűzhetjük ki. Mint John Maynard Keynes[5] mondta: „Ez nem azt jelenti, hogy a tőkejavak használata nem kerül majd semmibe, hanem azt hogy a tőkejavak használatáért fizetett ár, illetve kapott jövedelem csak a használattal és az elavulással járó értékvesztést, illetve a kockázatot és egy terv megítéléséhez szükséges szaktudást fizetné meg.”

Akik ebben már a világvégét látták, azokat Keynes így vigasztalta: „Egy ilyen társadalom teljesen összeegyeztethető bizonyos szintű individualizmussal. De persze a szelvényvagdosó járadékosok eutanáziáját jelenti, illetve később, ennek következményeként, a kapitalisták – a tőkejavak ritkaságából származó – hatalmának fokozatos felszámolását.” Ajaj...!

 

A szerző közgazdász, a Lille-i Egyetem docense. A L’Economie des Toambapiks (A Toambapikszek gazdasága) című ironikus gazdasági elemzés szerzője. (Raisons d’agir, Párizs, 2010).

 

Fordította: Morva Judit

 



[1] Financial Times, London, 2010. március 22.

[2] OECD – Organisation for Economic Co-operation and Development Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet http://hu.wikipedia.org/wiki/Gazdasági_Együttműködési_és_Fejlesztési_Szervezet és WTO - World Trade Organization Kereskedelmi Világszervezet http://hu.wikipedia.org/wiki/Kereskedelmi_Világszervezet

[3] A Fondation Copernic 2012. októberi jelentése „Vessünk véget a versenyképességnek” szépen kimutatta a kapcsolatot a versenyképesség és a tőkeköltségek között. Amikor a francia vállalatok, a versenyképesség csökkenése miatt, kénytelenek csökkenteni az árrésüket, de közben nagyvonalúan fizetnek a részvényeseiknek, akkor egyértelmű, hogy ezt a kutatás-fejlesztés rovására teszik.

[4] Lásd: Dominque Plihon, Marc-Antoine Kleinpeter, Olivier Passet és Renaud du Tertre: Rentabilité et risque dans le nouveau régime de croissance [Jövedelmezőség és kockázat az új típusú növekedési rendszerben], a kutatócsoport a jelentést Dominique Plihon elnöksége alatt, a Tervhivatal megrendelésére készítette – La Documentation française, Párizs, 2002. Vagy lásd: a Wikipédia „Coût moyen pondéré du capital” [A tőke súlyozott átlagos költsége] szócikkét.

[5] John Maynard Keynes, Théorie Générale de l’Emploi, de l’Interet et de la Monnaie, Petite Bibliothéque Payot, Párizs, 1971. magyarul megjelent A kamat, a foglalkoztatás és a pénz általános elmélete címmel, 1965-ben a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál.