Tankönyv és kételyek

Kategória: 2013. szeptember
Írta: Paolo Bianchini
Találatok: 4023

Ha kimondjuk azt a szót, hogy „iskola” elkerülhetetlenül felvillan előttünk a tankönyv képe. A tankönyv ugyanis oly mértékben a tanterem központi tényezőjévé vált, hogy nélküle immáron el sem képzelhetjük a tanulást. A tankönyv, amelyet eredetileg a fiatal európai nemzetállamok abból a célból vezettek be, hogy meghatározzák a szükséges ismereteket, immáron nem éri be az ismeretek szervezett átadásának a feladatával, hanem azokat a hatalom elvárásaihoz történő alkalmazkodás szándékától vezettetve szelektálja is. A tankönyv visszatükrözi az őt létrehozó társadalom előítéleteit, többek között a férfi nő közötti viszonyról, vagy a vállalatoknak a gazdaságban betöltött szerepéről. Noha a pedagógusok a tankönyvi előírásokhoz képest még némi autonómiával rendelkeznek, de az a körülmény, hogy a tankönyvkiadás egy maroknyi nagyvállalat kezében összpontosul, felveti a kérdést: vajon fennállnak-e annak feltételei, hogy az iskolák kritikai érzékkel rendelkező polgárokat képezzenek?

 

Oktatás és politika között

Matre dcole-Ble 1516A jelenlegi felfogásunk szerinti tankönyv, a 19. század elején jelent meg, akkor, amikor az európai államok hozzákezdtek ahhoz, hogy az iskola közvetítésével általánossá tegyék az oktatást. Ezt megelőzően az oktatásban használt könyvek nem kifejezetten ilyen célokból születtek, s a polgárokat sem az iskolapadban, hanem a templomok padsoraiban képezték. A fiatal vagy idősebb korú tanulók számára a katekizmusok, a vallásos művek és minden külön költség nélkül beszerezhető szöveggyűjtemények kínáltak esélyt arra, hogy beavatást nyerjenek az olvasás és az írás rejtelmeibe.

A tankönyv kifejezetten iskolai használatra, azaz a pedagógus közvetlen, ill. közvetett irányításával történő tantermi alkalmazásra készül. A tankönyvnek ez a funkciója arra készteti a szerzőjét, hogy vegye figyelembe az oktatási folyamat fokozatosságát és szakaszosságát, a tanulók életkori adottságait, valamint kognitív képességeit. Ezzel szemben, régebben a tanulásra használt könyvek mindenféle differenciálás nélkül szóltak közönségükhöz.

Mindezek alapján nem véletlen, hogy az iskolák létrejötte előtt, a gyerekek többsége – legyen szó gazdag, vagy szegény sorsú gyermekről – a katekizmusból tanult meg olvasni. Ennek kettős előnye volt: egyfelől az írni-olvasni tanulás egyszerű szavakra épült, egy sor kérdést és feleletet tanultak meg a gyerekek, másfelől a fiatal agyakba a buzgó keresztény és engedelmes alattvaló viselkedési mintáit ültették el.  

Európában a tankönyv térhódítása lassú folyamat volt, amely a tankötelezettség kiterjedésével, továbbá az iskolai programok gyakran kikényszerített tökéletesítésével (mind részletesebb és gondosabban összeállított iskolai tantervek készültek) egyre szélesebb rétegekhez jutott el. Ezzel kapcsolatban Alain Choppin történész megállapítja:[*] „A tankönyv egy sor feltétel meglétét igényli. Ezen feltételek egy része nem volt adott Franciaországban az Ancien régime idején, azaz a francia forradalmat megelőző időszakban. Így osztatlan osztályokban, azaz egyidejűleg több korosztály számára közösen folyt a tanítás, a tananyag nem volt tantárgyakra felosztva, s nem rendelkezett minden tanuló tankönyvvel”.

Fokozatosan új koncepció alakult ki és ennek alapján kellett az iskolai tankönyveket elkészíteni. Szükség volt arra, hogy előbb a kormányok, majd a közvélemény az iskolákra bízzák az általuk képviselt elveknek és eszményeknek a fiatal generációk számára történő átadását, mintegy szent értéket tulajdonítva azoknak. Az oktatást, a francia Forradalom idején alanyi jognak minősítették, majd idővel kötelezettséggé vált, és fokozatosan egyre nagyobb figyelemben részesült. A hatóságok nagyon rövid idő alatt a tankönyvet, az iskola által közvetített értékek első számú hordozójaként azonosították. Ez a magyarázata annak, hogy a kormányok mindig ügyeltek arra, hogy tartalomszabályozással, s esetenként cenzúra alkalmazásával, gyakran pedig a tankönykiadás közvetlen kézbevételével – a tankönyv ügyét saját ellenőrzésük alatt tartsák.

A tankönyvre is jellemző az egyfajta egyszerűsítés gyakorlata. Jellemzően ez képezi a tankönyv - legyen szó akár a legszínvonalasabb és a leggondosabban összeállított segédletről - alapvető jellegzetességét, egyben legsúlyosabb fogyatékosságát. Napjainkban, csakúgy, mint régen, a tankönyv a tartalmak kiválasztása és bemutatása tekintetében bizonyos hiányokat is megtestesít. Az olyan szaktudományok, mint a történelem, a földrajz, általában a humán tudományok területén, a szelekció értelemszerűen a pillanatnyi politikai érdekek mentén történik. A jezsuita Jean-Nicolas Loriquet például híres Franciaország Története c. munkájában a hatalmon lévő kormány politikai színezetétől függően több ízben módosította Napóleonról alkotott véleményét. Az 1814-es esztendőt megelőző kiadásokban Bonapartét „a hőstettei révén már híressé vált tábornokként” jellemzi, „aki alkalmas volt arra, hogy megszabadítsa Franciaországot, az országot romba döntő elnyomó vérgőzös zsarnokoktól, továbbá, hogy lecsillapítsa a belső ellentéteket és visszaverje a külső ellenséget.” A Waterloo-i csata után a történet némiképpen másként hangzik. Ugyanazt a tábornokot most „új Attilának” aposztrofálja, akit „elragadott a becsvágy, mígnem hála a Gondviselésnek a legyőzött népek vissza nem nyerik bátorságukat, összefognak, hogy legyűrjék. Isten keze lesújt rá, elpusztul és eltűnik”. Tucatnyi hasonló példát lehetne még idézni.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országaiban a kötelező iskoláztatást követően az iskoláskorú népesség úgy 29 százaléka hagyja el végleg az iskolát. Ebből következően minden tíz személy közül közel három esetében a világmindenségről (nemzeti és egyetemes történelem, földrajz, az állam működése, stb.) szóló ismereteik attól függenek, amit a tankönyvekből tanultak, továbbá, amit hézagosan a televízió, az Internet, a családi beszélgetések, stb. kínálta lehetőségek hézagosan kiegészítenek. Más országokban még ennél is sokkal rosszabb a helyzet. Egyiptomban egy 2010-ben készült kormányzati felmérés szerint, 10 család közül kilencben kizárólag tankönyvek alkották a „családi könyvtárat”.

 

Állami ellenőrzés és könyvkiadók

Azt gondolhatnánk, hogy a kötelező iskoláztatás a tankönyvekkel együtt megfelelően teljesíti feladatát, tekintve, hogy mindenkinek biztosítja az alapfokú képzést. Az ilyen típusú képzés azonban két fajsúlyos problémát vet fel: egyfelől, a megszerzett ismeretek hamarosan feledésbe merülnek, aminek következtében visszatérőben van az írástudatlanság (további gyakorlás hiányában az írni és olvasni tudás megkopik), amit az ipari országok új sorscsapásának tekinthetünk, másfelől ezek az elsajátított ismeretek részleges tudáson nyugvó előítéletek, mítoszok, s nehezen eloszlatható féligazságok forrásaivá lesznek.

Főként az Európában országonként más-más időszakban, de általában a 19. század közepét követően megvalósult tömeges iskoláztatás járult hozzá ahhoz, hogy a tankönyv a politikusok, a pedagógusok, de leginkább a könyvkiadók figyelmének a középpontjába kerüljön. Értelmiségiek és oktatók új módszertani megoldások és eszközök kikísérletezésével igyekeztek a tanítók és tanulók igényeinek megfelelni. A kormányok pedig azon szorgoskodtak, hogy az általuk megformálni szándékozott állampolgári, ill. gyakrabban alattvalói modellre hangolt oktatási programokat fejlesszenek ki. Egyidejűleg a forgalmazásra kerülő tankönyvek rendszeres „megszűrésével” igyekeztek a potenciálisan veszélyes, vagy legalábbis a minisztériumi előírásoknak nem megfelelő tartalmakat „kicenzúrázni”. Régen és napjainkban is különösképpen az antidemokratikus rezsimek tanúsítottak, ill. tanúsítanak megkülönböztetett figyelmet a tankönyvek iránt, amelyeket rendkívül szigorú ellenőrzésnek vetnek alá, mielőtt használatukat mindenki számára kötelezővé tennék.

Végül, a könyvkiadók számára az elméletileg kimeríthetetlen tankönyvpiac elvben hatalmas lehetőségeket rejt magában, mivel mindenkor erős követelmény a folyamatos aktualizálás igénye. Ennek a követelménynek azonban viszonylag könnyű megfelelni. A tankönyvek ugyanis olyan fogyasztási cikkek, amelyek élettartama alig hosszabb az iskolatáskáénál, amit pedig egy esztendőnél alig hosszabb ideig használunk. A tankönyveket sűrűn aktualizálják, s mivel nem tekintik értékes tárgyaknak ellentétben a regényekkel vagy tanulmányokkal és nem őrzik meg őket illetve nem is kezelik kellő gondossággal. A használt könyveket ún. könyvbörzéken adják, veszik, hacsak azokat karitatív egyesületek előzőleg nem gyűjtik be a fejlődő országokba történő továbbadás céljából. Úgy vélekednek ugyanis, hogy ezekben az országokban nem okoz semmiféle gondot a régi tankönyvek használata. Ma viszont, az új kiadások megjelenésének üteme, továbbá a tankönyvekben közvetlenül kitöltött feladatlapok, nem kedveznek a használt tankönyvpiacnak, fordítva, tovább erősítik a mindig új és újabb kiadású tankönyvek igényét.

Tény, hogy a legjelentősebb változások a tankönyv készítés és forgalmazás terén következtek be. Hajdanában a tankönyvek évtizedeken át közkézen forogtak, mindaddig, amíg az elhasználódás következtében forgalomképtelenné nem váltak. Kiadásuk a nyomdák számára nem volt túlságosan költséges, s műszaki szempontból sem okozott gondot, hiszen nem tartalmaztak sem olyan ábrákat, sem olyan különleges betűtípusokat, ami megkülönböztette volna őket egy imakönyvtől, vagy egy regénytől.

Mindez jórészt magyarázatot ad arra, hogy jó ideig miért maradt a tankönyv a szakosodott könyvkiadók érdeklődési körén kívül. Leszámítva a 19. század közepén színre lépett néhány vérbeli profi kiadót, a piacot több száz betűszedő, nyomda, könyvkereskedés és „mini-kiadó” uralta, akik, ill. amelyek évszázadokon át a tankönyvet gazdálkodásuk kiegyensúlyozását segítő „műfajként” használtak. Modern kollegáikhoz hasonlatosan az iskola iráni érdeklődésük nem oktatási, vagy kulturális projektben fogant. Helyi partnereik igényeinek a kiszolgálását (egy gimnáziumi tanár kurzusainak a megjelentetése, vagy valamely egyházi rend kollégiumában évtizedek óta használatos könyv n-edik utánnyomása) célozta. Legalábbis a második világháború végéig az ilyen alkalmi kiadók alkották a tankönyvpiac domináns szereplőit.

 

A fogyasztói társadalom itt is jelen van

Már az 1840-50-es években megjelentek olyan kiadók, amelyek kulturális és oktatási projektek felvállalásával tevékenységüket elsődlegesen, esetenként kizárólagosan az oktatásnak szentelték. Így született meg a tisztán vállalkozói alapon működő tankönyvkiadó, amely a korábbiaknál nagyratörőbb kulturális, kiadói, sőt politikai terveket melengetett. A kiadó arra törekedett, hogy a tankönyvírás céljából ne csak nagy hírnévnek örvendő szerzőkkel, neves pedagógusokkal, vagy szaktudományokban kitűnő oktatókkal építsen ki különleges kapcsolatokat, hanem olyan befolyásos lobbikkal is, mint a szakmai szervezetek, vagy a tanárképző intézmények. Ezt követően a kiadók számára a tankönyvkiadás egy profillá vált a többi olyan mellett, mint pl. az oktatással összefüggő termékek – szemléltető ábrák, táblák, iskolai ülőalkalmatosságok – előállítása, valamint olyan tevékenységek, mint kulturális rendezvények és képzési programok szervezése.

Ez a piac, amely mindezidáig a szereplők számára biztonságos jövedelemforrást biztosított, a 20. század utolsó évtizedeiben féktelen konkurencia színterévé lett miközben bővülése lelassult. Ennek következtében a kiadók között egyfajta szelekciós folyamat indult el, amelyből a tőkeerősebb és a szakosodott kiadók kerültek ki győztesen. A győztesek között megemlítjük Franciaországban az Hachette Education, az Albin Michel, és az Editis kiadókat, Németországban a Springer, a Verlagsgruppe Beoerg von Holtzbrinck kiadókat, az Egyesült Királyságban a Macmillan Publishing Group kiadói csoportot, Olaszországban a De Agostini, az Edumond Le Monnier et Rizzoli kiadókat, Spanyolország esetében az Editis-t tulajdonló Santillana-Prisa et Planeta kiadót említhetjük. Lassacskán ezek a csoportok beszippantották a történelmi kiadókat, amelyek ugyan pénzügyileg képtelenek voltak állni a versenyt, de tekintélyük okán megőrizték piaci pozíciójukat. A minőség jelképévé vált logójukat a nagyok megtartották. Így, az Hachette kiadó továbbra is publikál műveket Dunod, Armand Colin vagy Larousse név alatt, miközben az Editis kiadó a Nathan márka presztízsét szerezte meg.  

Tekintve, hogy Franciaországban évente mintegy 300 millió euró értékben 35 millió tankönyvet nyomtatnak és értékesítenek, a tankönyv piac igencsak megnöveli az étvágyakat. Ez az összeg bizonyosan eltörpül a gazdaság és egyben az oktatás expanzióját megélő India, Brazília, vagy Kína hasonló adataival való összehasonlításban. Nincs min csodálkoznunk tehát azon, hogy szinte valamennyi nagy kiadóvállalati csoport Európán kívüli ún. feltörekvő országokban is igyekszik kiadóvállalatra szert tenni. Ezáltal lehetőséget szerezzen saját termékei értékesítésére, s jobban képes legyen megfelelni a helyi kormányok igényeinek. A fentiekkel párhuzamosan, azok az országok, amelyek ez idáig beérték a tankönyvek importjával, saját stratégiákat dolgoztak ki. Brazíliában, pl. az olyan nemzeti kiadói csoportok, mint az IBEP-, a Saraiva és az Abril, amelyekben külföldi tőke is jelen van, nagy nemzetközi kiadói csoportokkal kelnek versenyre.

Ezen csoportok némelyikét, amelyek esetenként egyidejűleg több kontinensen működnek, holdingok és márkanevek révén szinte követhetetlen leágazásokkal rendelkező pénzügyi vállalkozások ellenőrzik. A tankönyvek, s általában az iskolák globalizálódásának legfrissebb fejleményével állunk szemben. Ez a folyamat tulajdonképpen a gyarmatosítással és az evangelizációval vette kezdetét, amelyek révén az egész világra rákényszerítették a Nyugaton meghonosodott didaktikai modelleket. Valóban, a gyarmatok évszázadokon át nem csupán a klasszikus irodalmi alkotásokat importálták a „anyaországból”, hanem a tankönyveket is. Ez történt még a függetlenségük kivívása után, hiszen továbbra is európai kiadók segítségét vették igénybe. Az uniformizált tankönyvek és a tankönyvkiadás piacának világméretekben végbement koncentrációja a kultúra elszegényedésének következménye és egyben illusztrációja.

Számos más kérdés azonban válaszra vár. Ezek közül egy különösen feszítő, amely mintha feledésbe merült volna, márpedig az emberiség legközelebbi jövőjét érinti. A tankönyvek, valamint az oktatási rendszerek nevelési, pedagógiai céljairól van szó. Jelenleg a figyelem főként az olyan technikai jellegű kérdésekre összpontosul, mint a minisztériumi rendelkezésekkel való koherencia, a multimédiás támogatás sokszínűsége, a költségtényező… miközben immáron nem feszegetjük, azt a kérdést, hogy milyen emberi és állampolgári modellt kellene az iskolának népszerűsítenie.

Végeredményben a tankönyvek kevésbé hasznosnak minősülnek azzal kapcsolatban, ami tulajdonképpen az oktatás-nevelés alaphívatása, amire az államnak leginkább figyelmet kellene fordítania, nevezetesen a tudatos polgárrá nevelésre. Nem valamiféle paradoxonról van itt szó. Ugyanis a szektor valamennyi szereplője – tankönyvírók, kiadók, pedagógusok és legalábbis a demokratikus országokban a kormányok – a tankönyvek szakmai tartalmára koncentrálnak, az adott pedagógiai programra, a módszertanra és a marketingre. Mindennek legszembetűnőbb következménye az lett, hogy a mai gyerekek számára az állampolgári ismeretek tankönyvnek nincs nagyobb értéke, mint az imakönyvnek elődeik számára, azaz megvesszük, de ritkán lapozunk bele. Egy olyan korban, amelyben az iskolába vetett bizodalom mind gyengébb lábakon áll, a tankönyvek tanévkezdéskor történő beszerzésének a rítusa nem lenne egyéb, mint a fogyasztói társadalom előtti egyfajta tiszteletadás.    

 

A szerző az oktatástörténet tanára a Torinói Egyetemen.

 

Fordította: Forgács András

 



[*] Alain Choppin: Le manuel scolaire, une fausse évidence historique [A tankönyv, mint hamis történelmi bizonyíték], Histoire de l’éducation, n° 117, Párizs, 2008. január-március.