(Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)
„Európa” talán soha nem volt még ennyire jelen a politikai-társadalmi vitákban. A válság „kitörése” óta nem telik el hónap, hogy ne legyen részünk a melodramatikus összejövetelekben, ahol (hajnalig!) vitatkoznak, egyezkednek, válságmegoldanak, világot mentenek kedves európai vezetőink, hogy aztán pár hét múlva minden kezdődhessen elölről. A társadalmi reménytelenségbe süllyedt kontinens állapotát látva a pánik persze indokolt. Paradox módon azonban szinte sohasem esik szó arról, hogy túl a semmitmondó intézményi vitákon („népek Európája”, „föderalizmus” és így tovább) és a súlyos gazdasági-politikai-kulturális-szociális hanyatlás tényének leszögezésén, valójában mivé is vált az Európai Unió.
A jelenség nem véletlen. A széles horizontú Európa-kép megrajzolása aligha hozhatna magával más következtetést, mint hogy a válságban levő unió nem más, mint olyan (egyébként távolról sem lassuló, sőt) integráció terepe, ahol a radikalizálódó neoliberális reformok mindinkább megszabadulnak minden demokratikus béklyótól. Más szavakkal: az unió ma nem más, mint a demokrácia háttérbe szorítása abból a célból, hogy Európa népei mind jobban a tőkeértékesülés haszonélvezői érdekeinek legyenek kiszolgáltatva.
Mindennek természetszerűen el kell gondolkoztatni az internacionalista baloldalt is. Lehet, hogy tényleg le kell számolnunk Európával (1) ? Ha a neoliberális unió borzalmas csapdának bizonyult, valóban új utakat kell keresnünk? Hogy véget kell vetnünk az evidenciának, hogy az unió az egyetlen politikai horizont? Hogy éppen internacionalizmusunk diktálja ezt a kényszerűséget?
Alighanem valóban egy történelmi korszak végén járunk: az a történelmi blokk, amelyben az unió létrejött, véget ért, ahogy az utolsókat rúgja az ezt uraló kulturális hegemónia (az „európaizmus”) ideológiája is. Az organikus válság korában természetesen létszükséglet, hogy a baloldal is porondon legyen; egyelőre úgy tűnik, legalábbis teoretikusan megindult valami. A mozgalmi baloldalnak Európa még mindig nem elsődleges kérdés, a válság mindent maga mögé szorít. Ennek sürgősen véget kell vetni, hiszen túl nagy a tét (nem mellesleg maga a „válságkezelés” módja is). Az európai szélsőjobb ma már inkább éppen Európa-ellenességének, mint rasszizmusának köszönheti népszerűségét (hiszen a bevándorlóellenesség a közkincs részévé vált Konrád Györgytől az európai szakszervezetek jó részéig).
Az európai elitek teljesen indokolatlan önelégültsége már olyan szintet ért el, hogy fel kell tennünk magunknak a kérdést: zavarja-e őket egyáltalán példátlan bizalomvesztésük? Manuel Barroso, Mario Draghi, Olli Rehn vagy éppen Gurmai Zita nyilatkozatait olvasván, elégedett, önbizalommal teli mosolyukat látván úgy tűnik, nemigen. Mintha valami buborékban élnének, ahova nem is jut el a külvilág zaja – és igaz ami igaz, személyükben, egyáltalán nem függnek az európai közvéleménytől.
A mai európai ideológiát igaztalan lenne leírni pensée unique-ként (2) , hiszen vannak viták, ezek a disputák azonban különösen vigyáznak arra, hogy ne érintsenek semmi lényegeset. Az európai uniós médiák a lehető legnagyobb óvatossággal visszhangozzák ezt a szörnyű újbeszélt – elsősorban persze azért, mert ezek a médiák (ideértve a Magyarországon megváltóként várt felszínes, végletekig unalmas Euronews-t) kormánypártiak, az Európai Bizottság finanszírozza őket, ahogy a napi- és hetilapok „Európa-mellékleteit”, a tévécsatornák „uniós magazinjait” és így tovább.
Az eurokonformizmus még rémisztőbb az egyetemi tanszékeken (3) és a nagy semmit kutató think tankokban (4) . Valójában ez a szánalmas semmitmondás megakadályozza a valódi vitákat Európáról. Ma aligha van unalmasabb, reakciósabb, üresfejűbb, konformistább, mindenfajta képzelet híján levő ember, mint a büszke európai polgár.
Az európaiság kiüresedése magának az Európai Uniónak a műve, hiszen nem mindig volt ez így, de nem ám! Ahogy Perry Anderson írja új könyvében: „az uniót érintő jelenkori diskurzus alighanem jóval kevésbé autentikusan európai, mint a két világháború közötti, vagy akár az 1914-et megelőző európai kulturális élet. Manapság nem nagyon van olyasmi, mint, mondjuk, a Sorel és a Croce közötti levelezés vagy Larbaud és Joyce együttműködése, Eliot, Curtius és Mannheim vitái vagy akár Ortega y Gasset és Husserl disputája; hogy most ne is szóljunk a II. és a III. Internacionálén belüli gondolkodásról. Az értelmiségiek jóval szűkebb és kevésbé intézményesített csoportot alkottak, ám sokkal inkább részesei voltak egy közös humanista kultúrának.” (5)
A baloldal európai eszmélésének persze az európai egységesülési folyamat történetének értékelését is érintenie kell, s ehhez szilárd történeti és elméleti alapjaink vannak. Ma már jól tudjuk, hogy noha a második világháború utáni Európa pacifikálása természetesen létkérdés volt, azonban ebben maguknak a népeknek a lehető legkisebb szerep jutott. Európa „alapító atyáinak” együttműködése nem a „népek barátságának” szimbóluma volt, hanem egy transznacionális elit akciója, amelynek sikere elsősorban az Egyesült Államok stratégiai érdekeinek, a nemzeti tőkés osztályok politikájának, a német ügyeknek és még sok minden másnak eredője volt.
Ma már ez persze majdnem mindegy – de nem teljesen. Egyrészt mindennek leszögezése megszabadít minket egy intellektuális és gyakorlati béklyótól: attól a legendától, hogy „a nemzetek állama a nacionalizmus, a gyűlölet és a háború melegágya”, míg „Európa a békéé és a haladásé” (és persze ennek örök tükörképétől: „az unió ellenzői, kritikusai nacionalisták”). Előbbi még igaz is lehet, azonban elkendőzi a lényeget, hiszen mindennek nem sok köze volt az integráció igazi történetéhez. És ez el is vezet minket a dolog másik oldalához: túl az említett politikai érdekeken az európai integráció (sőt bizonyos szempontból az egész 1945 utáni politikai berendezkedés) elsősorban és mindenekelőtt a népszuverenitás gyakorlásának jelentős háttérbe szorítását jelentette.
Tulajdonképpen egész Európának érdeke, hogy az „európai mítosszal” az internacionalista baloldal oldaláról (és ne a nacionalista szélsőjobbtól) nézzenek szembe. Ennek az „európai mítosznak” („európaizmusnak”) léte önmagában természetesen nem lenne probléma: minden nagyszabású tervnek szüksége van arra, hogy kifejezze és meghatározza saját magát, a környező világot, a benne elfoglalt helyét és így tovább. A gond az, hogy ez a reprezentáció ma már komoly akadály a valósággal való szembenézéshez, olyan álomvilágot teremtett, amelyben talán már a brüsszeli technokraták sem hisznek, recseg-ropog és elég nagy robajjal fog végleg összeomlani. Más reprezentációnk viszont nincs.
Komoly gondot okoz az is, amit a nagyszerű Stathis Kouvélakis az „európaizmus” sötét oldalának (6) nevezett: az európai elitek egyre ideologikusabb és üresebb fecsegését jól kiegészíti a „Dél” országait megbélyegző rasszista klisék újjáéledése „Északon” (7) . Ebből a szempontból is joggal tehetjük fel a kérdést: kik az igazi „nacionalisták”, „Európa ellenségei”? Akik hipokrita módon szónokolnak az európai egységről, miközben lusta, tolvaj, korrupt „déliekről” mesélnek („tücskök és hangyák”, ahogy Balázs Péter okleveles európéerünk mondta oly szépen), vagy akik szerint ez így nem mehet tovább?
Az „európaizmus” a békének és a népek barátságának olyan nagy diadala volna, amikor a német kancellárt az elkeseredett görög tüntetők náciként ábrázolják vagy hogy az „északi” elitek és sajtójuk egy részéből ömlik a „déli” népekkel szembeni, alig leplezetten rasszista előítéletek sokasága (8) ? Ráadásul aligha kétséges, hogy Európa jövője éppen azon múlik, sikerül-e létrehozni egy valódi szolidaritáson alapuló közösséget vagy továbbra is megelégszünk olyan jogi keretekkel (amelyek ráadásul alapvető jelentőségű politikai – távolról sem csupán technikai jellegű – döntéseket vonnak ki a néphatalom befolyása alól), amelyek nem tesznek mást, mint egyre élesítik a gyilkos konkurenciaharcot a népek és országaik között.
Az európai béke és barátság legnagyobb hívei által irányított uniós intézmények, államok és ami még rosszabb, nemzetek közti acsarkodás színterévé váltak. Igazi finnek és minden bizonnyal kevésbé igaziak, erősödő szélsőjobb mindenfelé, fasizálódó jobboldal, fasizálódó baloldal, az új Marcel Déat (9) , akit nem kirúgnak a szocialista pártból, hanem belügyminisztert csinálnak belőle, németek görögök ellen, dánok, akik az életről adnak leckét az olaszoknak, és persze a romák, mindenki célkeresztjével a homlokukon.
És akik mindezt okozták, most forgatják a szemüket, és moralizálnak.
Ez az unió magának Európának vált a legnagyobb ellenségévé. Ha Európának ilyen barátai vannak, mint a jelenkori leghangosabb európéerek, akkor nincs szüksége ellenségekre.
Hányingert keltő, évtizedek óta tartó érzelmi zsarolásuk – „ez a káosz”, „a nacionalizmus” vagy a „békét elhozó unió” – nem működhet többé. Alaposan ki kellett fogyniuk minden, komolyan vehető érvből (jól tudjuk, hogy valóban így van), ha ez az összes gondolatuk olyan unió felépítése és fenntartása mellett, amelyet maguk a népei gyűlölnek. Ezeket az érveket látva komoly kedvünk támad végre kipróbálni a „káoszt” – ami persze nem más, mint az övékétől különböző rend.
A „demokratikus deficit” mint a demokrácia tagadása
„A népi nyomásgyakorlás visszaszorítása, általánosabban a mély bizalmatlanság a népszuverenitással szemben kimondatlanul benne rejlett az európai integráció kezdeti lépéseiben éppúgy, mint Nyugat-Európa 1945-ös politikai újjáépítésében. (...) Az európai elitek a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején tudatosan döntöttek a szűkített demokrácia mellett, és az Európai Unió a kezdetektől fogva ezen a bázison működik.” (10) Mindehhez hozzátehetjük a nácizmus tapasztalatát, a hidegháborús körülményeket (lényegében a status quo konszenzusába nem illeszkedő baloldalt sehol sem engedték hatalomra jutni), a totalitarizmus-elmélet sikereit vagy éppen a rendszert meghatározó, többnyire kereszténydemokrata politikusok meglehetős bizalmatlanságát a népszuverenitással szemben, hogy egyértelművé váljon: a világháború utáni Európában a demokrácia meglehetősen korlátozott rendszere került uralomra.
Így volt ez nemzeti szinten is, azonban az európai integráció szintjén ez még nyilvánvalóbbá és radikálisabbá vált. Valójában egy politikai-gazdasági szervezet irányításának hierarchikus elrendezése sohasem csupán technikai, semleges kérdés. Az integráció, a szupranacionális szervezet végső soron a föderáció elsőszámú előnye volt az elitek számára ahhoz, hogy a legfontosabb területen, a gazdaságpolitikában a lehető legjobban semlegesítsék a népszuverenitáshoz mégiscsak közvetlenül kötődő állami, közhatalmi döntéseket.
Nem csak (elsősorban nem) arról volt szó, hogy az államok önzését ellensúlyozzák egy „racionális”, európai döntéshozatalban. Ez elsősorban ideológiai ügy volt: a tőke szabadságának kérdése. Ahogy az európai föderáció híve, Friedrich von Hayek (11) őszintén megfogalmazta: „aligha kétséges, hogy a gazdasági aktivitás szabályozása jóval nehézkesebb lesz egy föderáció központi kormányának, mint nemzetállami kormányok esetében. És mivel az államok hatalma egy föderációban maga is jóval kisebb, a gazdasági életbe való állami beavatkozás, amelyhez úgy hozzászoktunk, ebben a struktúrában maga is lehetetlenné válik.”
Természetesen ilyen rendszer kiépítése nem ment gond nélkül (mivel vaskosan hatalmi kérdésekről volt szó), jó pár évtizedet vett igénybe (és még nem is fejeződött be), a teljes piaci szabadság és verseny elé az államok számtalan korlátot állítottak (ezek az európai szlengben a dérogations-derogációk). Mindenesetre ez nem változtat azon a tényen, hogy az egész európai integrációt alapvetően határozta meg az „ordoliberális” rend híveinek legszomorúbb tapasztalata a két világháború közötti korszakból: a népi nyomásgyakorlás és végeredményben a közhatalom beavatkozása a gazdaságba. Mint ahogy az is nehezen tagadható, hogy ezt az európai integrációs folyamatot az ordoliberális ideológia fazonírozta. Ebben a „deformálatlan” verseny ideája egyszerre felelt meg a gazdasági hatékonyság követelményeinek és a szabadság morális igényeinek. Ez a szabadverseny olyan intézményi rendnek köszönhetően realizálódik, ahol a piaci szabadságot „demokrácián túli” intézmények (tulajdonképpen maga az egész EU-s intézményrendszer!) garantálják. Az integrációs folyamat pedig nem más, mint ennek a politikai tervnek a lassú formálódása, megvalósulása.
Ahogy Werner Bonefeld fogalmaz: „az európai burzsoázia elfogadta a tömegdemokráciát, de ahelyett, hogy rendőrállami módszerekhez fordulna, hogy ennek a gazdaságba avatkozását megakadályozza (ahogy ezt Rosa Luxemburg jósolta), inkább úgy tartja féken ezt a veszélyt, hogy intézményi korlátokat állít elé. Ez az európai integráció lényege. (...) Az európai közösség létrehozását úgy kell felfognunk, mint »preventív ellenforradalmat« a demokratikus többség, azaz az európai munkásosztály ellenében.” (12) Vagy, Enzo Traveso kifejezésével, „az 1914 és 1945 közötti európai polgárháború” (13) megmaradt a burzsoázia számára negatív referenciának. Az integráció nem más, mint ennek a polgárháborúnak a lezárási kísérlete más eszközökkel.
Az „európai szint”, éppen „nemzetek feletti” (értsd: államok feletti) karaktere miatt, egyszerűen függetleníti magát az államokban nagyon is zajló gazdasági-politikai küzdelmektől és azok szereplőitől. Éppen az történt, amit Hayek oly bölcsen javasolt és jósolt: a neoliberális, szabadpiaci unió a demokráciától, a közhatalomtól megszabadult szűzfölddé vált. Az európai integráció olyan politikai konstrukció, amely mintegy megelőző csapásokkal teljesen függetlenítette magát a népszuverenitástól.
A sokat és őszintétlenül emlegetett „demokratikus deficit” az unióban nem megoldandó probléma vagy hiátus, hanem maga a megoldás része, az integráció legfontosabb jellemzője. A demokratikus gondok nem 2005-ben kezdődtek (amikor a francia és a holland néppel közölték, hogy „tévedett” és kifejezett ellenkezése dacára– máshogy, más néven – de csak lenyomták a torkán az európai „alkotmányt”), hanem már ott voltak a kezdetek kezdetétől, azonban nem mint az integráció sajnálatos hiányosságai, hanem mint legfontosabb konstruáló tényezői. A helyzet akkor vált egyre tarthatatlanabbá (persze mihez képest, hiszen a helyzet most is fenntartható), amikor a végleg neoliberális irányba forduló integráció (14) nyíltan hadat üzent nemcsak népei érdekeinek, hanem kinyilvánított véleményének is, azaz a népszuverenitásnak.
A „demokratikus deficit” valójában a demokrácia tagadása.
További kérdéseket vet fel a „demokratikus deficit” valódi jellegéről, hogy az Európai Uniónak nincs is a szó szoros értelmében politikája. (Ezért olyan álságos azon lamentálni, hogy az európai parlamenti választások „nemzeti karaktert öltenek”. Mi mást öltenének, ha amúgy semmilyen tétjük sincs, ráadásul maga az EP is fennállása óta nagykoalíciós alapon működik.) Azaz nem folynak, mert nem folyhatnak jelentős téttel bíró viták – jelentősek, mert döntések következnének belőlük – olyan ügyekről, amelyeket normális esetben éppen a demokratikus választások döntenek el. Az EU legfontosabb kérdései nemzetközi szerződésekbe foglaltak, vagyis alkotmányos erejűek. A közhatalom körébe tartozó legfontosabb pontok lényegében megváltoztathatatlanok (a teljes gazdaságpolitikát ide sorolhatjuk), jóllehet a politikai demokrácia meghatározásánál fogva azt jelenti, hogy mindezek a problémák újra és újra felvethetők és persze más megoldások születhetnek, ha a néphatalom úgy dönt.
Az pedig már ezen szerződések tartalmából fakad, hogy az Európai Unió nem „konjunkturálisan” jobboldali, hanem alkotmányosan (15) . Az európai elitek számára maga a demokratikus folyamat „bizonytalansága” (értelme: azért kérdezzük meg a népet bizonyos dolgokról, hogy döntsön, mely döntés tartalmát sosem láthatjuk előre) az igazi probléma. Elbizonytalanítja a piacokat. (16) Ami azonban bizonyosság lenne egy jelenkori demokratikus folyamat végén: mindenkinek elege van a megszorításokból és ebből a neoliberális Európából – ez a bizonyosság ellenben nem felel meg elitünknek. Jobb elkerülni az ilyen kellemetlen változásokat.
Válság és „válságkezelés”
A hírhedt Delors-jelentés (1989), majd persze a Maastrichti Szerződés azt hozta magával, hogy az „európai egységesülés” folyamata kivonta a teljes monetáris politikát a demokratikus ellenőrzés alól: európai újbeszélül ez a „jegybankok függetlensége” (értsd: a népszuverenitástól való függetlensége), amely egy szinttel feljebb, az Európai Központi Bank esetében még világosabb. Mindennek gyakorlati haszna is van az európai elitek számára. „Annak valószínűsége, hogy egyes csoportok Európán belül közvetlenül a Monetáris Uniót tekintenék gazdasági gondjaik forrásának és közvetlenül ellene lépnének fel, igen csekély.” (17) Egyébként egyetlen ország volt, ahol valódi, komoly viták, felvilágosító kampányok zajlottak az euró bevezetéséről: Svédországban (ahol egyébként elutasították). Valójában az euró a kezdetektől más: a költségvetési fegyelemre hivatkozva, a bér letörésének eszközeként (is) funkcionált azzal, hogy a pénzleértékelést lehetetlenné téve maga a munkabér vált az egyetlen módosítható tényezővé. A monetáris politika teljes depolitizálása központi jelentőségű. Ha az árfolyam-politika lehetetlenné válik, a munkabér lesz a nemzetgazdaságok egyetlen stratégiai változója a válságok „kezelésében” (ezt nevezik – a bérek csökkentését és a munkanélküliség növelését – eufémisztikusan „belső leértékelésnek”). Ma már mindenki látja, mivel jár mindez. (18) A munkanélküliség és az általános létbizonytalanság felfalja társadalmunkat.
A válság lefolyása#_edn19[19]
közismert mindenki számára: a tőkés rendszer az utóbbi két évtizedben példátlan adósságokat halmozott fel, a tőke értékesülése lényegében a hiteleknek volt köszönhető. A 2008-as pénzügyi válság kirobbanása nyomán az államok, hogy „megmentsék a pénzügyi rendszert” ebből a magánadósságból államadósságot csináltak. Most – a költségvetési megszorítások, az egyre növekvő adók, a csökkenő bérek és még ezer dolog képében – a kormányok benyújtják a számlát a népeiknek, hogy legyenek szívesek kifizetni az előző évtizedekben minden valós értéktermelés nélkül keletkezett profitokat. Ráadásul ezen államadósságok robbanása vitathatatlanul#_edn20[20]
a pénzügyi válság következménye, az európai népek nem döntöttek minderről, nem profitáltak belőle, és nem tehetők felelőssé érte. Logikus hát, hogy nem is fogják kifizetni.
Ma már azoknak, akik olvasnak nem magyar nyelvű sajtót is, közhely, hogy tovább fokozza a gondokat, hogy maguk a központi bankok adnak muníciót a bajban levő országok (és persze mindenki más) elleni spekulációhoz azzal, hogy példátlanul alacsony kamatlábakkal nyújtanak hiteleket bankoknak, amelyek aztán ezt a pénzt jóval magasabb kamatot fizető államoknak nyújtják hitelként. Valójában a kormányoknak nincs más tervük ennek az egész hóbelevancnak a megoldására, mint visszatérni a bussiness as usual állapotához és basta.
Na ez az, ami lehetetlen. Maradnak hát a megszorítások.
Mivel az európai növekedést „elvitte a cica”, és úgy tűnik nem is nagyon akarja visszahozni, a különböző országok munkahelyteremtő programja nem mehet végbe másképp, mint a szomszédai és más európai országok munkahelyei kárára. Annál is inkább, mert az európai országok külkereskedelmének kétharmada-háromnegyede az unión belül zajlik. Ugyanez a helyzet a versenyképesség növelésével vagy éppen a „német modell” átvételével.
A versenyképesség növelése: háború Európa népei között.
De ettől még a dolog pörög s pörög: a közszolgáltatások szétverése, az itteni munkahelyek leépítése, a társadalombiztosítás kivéreztetése (elsősorban a vállalatoknak nyújtott példátlan kedvezmények révén), a nyugdíjból éhbér és/vagy privilégium, privatizáció, ami a csövön kifér, a munkaerő-piaci szabályok fellazítása, dereguláció mindenfelé... A kétség árnya sem vetülhet többé arra, mi folyik itt. Nem először fordul elő majd, hogy amikor az uniónak sikerül végre valamit „koordinálttá tennie” (itt a megszorítási politikákat), az rosszabb, mintha semmi sem történt volna.
Elképesztő ez, a mai elitünket jellemző teljes ideológiai elvakultság: nem működtek a megszorítások? Tegyük még radikálisabbá azokat! De úgy tűnik, hogy a folyók még mindig rossz irányba folynak. Amúgy talán most a megszorítások „nyugodtabb korszakába” léptünk – noha a válságon ez sem fog segíteni (21) .
A „válságkezeléshez” használt neoklasszikus közgazdaságtan mára nagyjából annyira vált hasznossá, mint az asztrológia. Legalább a 2008-as válság óta egyértelmű, hogy ez az iskola teljesen hátat fordított a valóságnak, lényegében ideológiai előítéleteket visszhangoz némi tudományos csomagolásban (elsősorban mikroökonómiai matematikai formulák üpre-püfre használatával). A problémát persze az okozza, hogy ilyen ideológiával szemben mit sem segít, ha rámutatunk, hogy tanai köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Ez, vagy éppen teljes diszkreditálódása a népek szemében, nem akadályozza meg ugyanis, hogy hívei évtizedek óta alapvetően befolyásolják a politika alakulását. A válság pedig mit sem változtatott azon, hogy még mindig ennek az iskolának a dogmái töltik meg az újságok gazdasági rovatait, a legkülönbözőbb internetes fórumokat vagy a tévéstúdiókat, azaz meghatározzák a politikai osztály látásmódját.
Ám mindez nem igazolja azt, hogy a neoklasszikus doktrína alkalmazása okozta volna a válságot! Ez újszerűségének és jelentőségének alapos túlbecsülése lenne. Az igazi problémát az okozza, hogy az elmélet nem hogy nem látta előre a válságot, hanem még most is képtelen pontos érzékelésére (22) .
Az internacionalista ész csele
Még a magunkfajta internacionalisták számára sem elhanyagolható tény, hogy a hírhedt Trojka (Európai Bizottság–Európai Központ Bank–IMF) az államadósságok teljes megfizetésére irányuló válságkezelő megoldási javaslatai – amelyek egyszerű diktátumok – nem csupán nyomorba, társadalmi-kulturális visszaesésbe, politikai válságokba taszítják a népeket, hanem lábbal tiporják az országok szuverenitását. Nem véletlen, hogy a hetvenes évek óta nem látott masszív, milliós népmozgalmak elsősorban természetesen osztályharcok, de nem is annyira másodsorban antikolonizációs küzdelmek is: az eurózóna-periféria lázadásai a Szent Szövetség Európája ellen (23) .
Még mindig igazak Nicos Poulantzas híres sorai: „Jóllehet a népi mozgalmak harcai, sokkal inkább, mint valaha, alapvetően a világban zajló konkrét konjunktúrák által meghatározottak és a világszinten érvényesülő termelési viszonyok, valamint a munka szocializációja objektíven megerősítik a dolgozók nemzetközi szolidaritását, magukban a harcokban még mindig a nemzeti formák a meghatározóak.” (24)
Az elitek remekül szervezettek és hatalmasak európai szinten is, a baloldali szervezetek és társadalmi mozgalmak viszont széttagoltak, és alapvetően a nemzeti politika ritmusába ágyazottak. Nem lévén semmiféle intézményes eszközük az európai stratégiai döntések szintjén, befolyásuk az európai „napirend” meghatározására lényegében nem létezik. (25) Ezért van az, hogy az integráció majd minden döntése hátrányos számukra. Alighanem – hangsúlyosan időlegesen! – elkerülhetetlennek látszik egy recentrage, a politika fókuszának átértékelése, a nemzeti keretek újbóli megerősítése, ahol a demokratikus népi nyomásnak még szerepe lehet, az unió befolyásolási lehetőségeinek visszaszorítása.
Ahogy ma már az is egyértelmű, hogy egy baloldali fordulat végrehajtásában nem számíthatunk európaizált „baloldali” elitünkre. Mikor fogja Daniel Cohn-Bendit, az Európai Szocialista Párt, minden idők legreakciósabb Európai Bizottságának szélsőbaloldali (marxista!) tagja vagy bárki ebben a gyomorforgató nomenklatúrában azt mondani, hogy elég? Ha privatizálják a társadalombiztosítást? Ha engedélyezik a gyermekmunkát (versenyképesség!)? Ha a Szent Szövetség behívja a kozákokat Athénba?
Ez reménytelen.
Kérdés, mi a távlati célunk ezzel a „nemzeti fordulattal”. Az „internacionalista ész csele” nem más, mint látszólag valamiféle nemzeti (állami) függetlenséget képviselni (26) illúzió, naivitás és persze mindenféle nacionalizmus nélkül. Azt sem árt szemünk előtt tartani, hogy a „hegemónia”, a „bürokratikus cézarizmus” elsősorban nemzetállami jelenség, mindennek semmi köze az Európai Unióhoz. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a nemzetállami keretek a lehető legkevésbé adnak garanciát egy baloldali politika számára. (27) Az igen kevéssé „európai” Nagy-Britanniában, teljesen függetlenül az EU-tól, olyan cinikus osztálypolitika érvényesül, amelyre talán még Thatcher alatt sem volt példa. És persze semmi sem indokolja, hogy különösebb illúzióink legyenek a nemzeti keretek között zajló kampányokkal kapcsolatban. A legutóbbi baloldali fordulatot emlegető jelölt, a francia François Hollande olyan szemérmetlenül hazudozott a kampányában (28) , hogy újra kezdtük értékelni a hasonló módszerekkel győzedelmeskedő François Mitterrand-t, aki legalább tényleg megpróbálta...
Az is elég valószínűnek tűnik, hogy bizonyos protekcionizmusra is szükség lesz a harc élén járó országokban. Akkor azonban már nem a megszokott protekcionizmusról lesz szó, nem az adott ország tőkéseinek juttatott kedvezményekről, amelyekkel előnyt kovácsolnak a nemzetközi konkurenciaharcban, hanem a társadalmi átalakulás vívmányait védő protekcionizmusról. Ráadásul ez a protekcionizmus nem bezárkózó, hanem éppen ellenkezőleg, az általánossá válás felé tör, és ezzel persze önfelszámoló: amint a szociális vívmányok más országokban is érvényre jutnak, többé semmi szükség nem lesz rá. És persze hatalmas különbség az is, hogy ezek a szociális intézkedések (a klasszikus protekcionizmus gyakorlatával gyökeres ellentétben) annál hatékonyabbak lesznek, minél inkább általánossá válnak más országokban is.
A mostani unióval való szakításnak mindig tartalmaznia kell egy másik Európa ígéretét. Új hegemónia létrehozatala lehet ma a „közös program”.
Az igazi internacionalisták ma unióellenesek. Ezért minden baloldali politikának vállalnia kell a bátorságot, hogy megszegi az európai szabályokat, javasolja megváltoztatásaikat, akár felveti az unióból való kilépés kérdését is (többnyire persze taktikai okokból).
Ezt a fordulatot elsősorban a különböző országokban zajló osztályharcok eltérő ritmusa indokolja. Ezt nem – vagy csak kis részben – az eltérő történelemi hagyományok okozzák, hanem magának a kapitalizmusnak az eltérő szintű „fejlettsége” a különböző országokban. Ezek az eltérő jellegzetességek más-más időzítést adnak az osztályviszonyoknak és az osztályharcnak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a harcok feltétlenül aszinkronban lennének egymással, sőt! Az 1848-as népek tavaszától az 2011-es arab tavaszig (most nem beszélve 1968-ról vagy éppen az 1917 és 1923 közötti forradalmi hullámról) terjedő történelemi tapasztalatok birtokában joggal szögezhetjük le, hogy a szabadság és az egyenlőség nagyon is ragályos eszmék. Megtáncoltatni az urakat mindig népszerű. Az internacionalista ész csele éppen abban áll, hogy a nem feltétlenül szinkronban levő nemzeti osztályharcokat egy nevezőre hozzuk a nagyon is közös történelemi tapasztalattal. Ha igaz, hogy minden nemzeti mozgalomnak számolnia kell a nemzetközi környezet nyomásával, az is feltehető, hogy ezeknek az egyes nemzeti mozgalmaknak is komoly hatásuk lehet magára a nemzetközi környezetre.
Ezért, ha ma a baloldal úgy dönt, hogy zászlajára tűzi az ezzel az unióval való szakítás gondolatát, két (egymással szorosan összefüggő) okból teszi: egyrészt abból a szükségszerűségből, hogy a demokratikus politika terepe még mindig a nemzetállam, ahol elsősorban meg kell vívnia harcait, másrészt jól tudja, hogy mindez csak kötelező szakasz a fő küzdelem előtt, amely nem lehet más, mint nemzetközi. Ennek az első szakasznak a dinamikája, megtalált új eszközei, a társadalmi szerveződés felfedezett új formái mindenképpen hatással lesznek az adott országon kívül is. És persze éppen ez a cél.
Az „európai polgárháború” távolról sem ért véget. Ideje visszatérni a harctérre.
