hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az életfogytiglan tartó megszorítások ellen – kilépni az euróövezetből?

Az egységes pénz ellen, egy közös pénzért![1]

JPEG - 64.4 kio

Sokan, különösen a baloldalon, továbbra is azt hiszik, sikerül megváltoztatniuk az eurót. Hogy a mai, megszorításos euróból áttérünk végre egy megújított, haladó és szociális euróra. De nem ez lesz. Az optimistáknak észre kellene venniük, hogy ma Európában, a megmerevedett intézményi keretek között működő monetáris unióban hiányzik ehhez bármiféle politikai eszköz. De a megújulás lehetetlensége sokkal erőteljesebb érvvel függ össze, amelyet valamiféle szillogizmusként (2) lehetne kifejezni.

Felső tétel: a mai euró olyan konstrukcióból fakad, amelynek az lett a következménye – mi több, eredetileg is ez volt a célja –, hogy teljes mértékben kielégítse a tőkepiacokat és megszervezze hatalmukat az európai gazdaságpolitikák felett (3) .

Alsó tétel: minden, az euró valamennyire jelentős átalakítását célzó terv már önmagában a pénzpiacok hatalmának felszámolására irányuló, az állami, a közösségi politika kialakításából a nemzetközi beruházók kiebrudalására szolgáló terv. Ebből következően: 1. a piacok soha nem fogják tűrni, hogy a szemük előtt fokozatosan olyan tervet dolgozzanak ki, amelynek nyilvánvaló célja megfosztani őket fegyelmezési eszközeiktől, tehát hatalmuktól; 2. mihelyt egy ilyen terv lassanként többé-kevésbé politikai egyetértéssel találkozna és kicsit is esélyes lenne arra, hogy megvalósítsák, hatalmas spekulációs hullám és éles piaci válság robbanna ki. Utóbbi elvenné az időt az alternatív monetáris rendszer kiépítéséhez és intézményesítéséhez. A válságból az egyetlen kiút a visszatérés lenne a nemzeti valutákra.

Így a hiszékeny és optimista baloldal csupán a tehetetlenség és aközött választhat, hogy – mihelyt az euró átalakítását célzó tervét komolyan kezdik venni – bekövetkezik, amit szerinte el akarna kerülni (a visszatérés a nemzeti pénznemekre),

Persze azt is tisztáznunk kell, mit értünk „baloldalon”. Bizonyosan nem a szocialista pártot, amely a baloldal eszméjével már csupán névleges, mozdulatlansági viszonyt tart fenn. Sem pedig az európai eszme hívőinek differenciátlan tömegét, amely két évtizedig csendben és áhítattal szemlélte kedvencét, most fedezi fel fogyatékosságait, és rémülten rájön, hogy bizony darabokká törhet.

De ezt a hosszú, édes, intellektuális szunyókálást nem lehet egy pillanat alatt behozni. S a hirtelen ébredéskor, a könnyű pánik és a teljes felkészületlenség érzésekor nehéz felismerni a menekülőutat.

Kilépni ez euróövezetből – de hogyan?

Az Európa-pártiak utolsó reményeként felbukkanó, meglehetősen gondolatszegény elképzelések ma már valójában csupán üres szavak: Az eurókötvények (vagy eurobondok), a „gazdasági kormányzás” vagy ami még jobb, a „demokratikus ugrás” – François Hollande–Angela Merkel-módra, s máris az Örömódánál tartunk – papírmasé-megoldások egy Patyomkin-gondolatra, hiszen ha valaki soha semmire nem akar rákérdezni, valószínűleg soha semmit nem fog megérteni. Egyébként lehet, hogy nem annyira megérteni, mint elfogadni kellene. Elfogadni végre az európai rendszer sajátosságát mint politikai kivonást célzó gigantikus műveletet.

De mit is kellett kivonni? Egyszerűen a nép szuverenitását. A jobboldali baloldal, nem véletlenül, fanatikusan Európa-párti, többek között arról ismerszik meg, hogy ég a füle, amikor azt a szót hallja, hogy szuverenitás, s azonnal „izmusként” lesajnálja: szuverenizmus – mondja. Furcsa, hogy egy pillanatra sem jut ennek a „baloldalnak” eszébe, hogy a „szuverenitás”, amit először népszuverenitásként értelmezünk, csupán másik elnevezése magának a demokráciának. Netán azért, mert „demokráciáról” szólva ezek az emberek egészen másra gondolnak?

Mindenesetre a szuverenitás elvetése akaratlanul elismeri, hogy ez nem más, mint a demokrácia megtagadása az unióban. „Nemzeti begubózás” – mondják fenyegetően, így próbálják takargatni azt a pici emlékezetkiesést, ami miatt elfeledkeztek a demokráciáról. Nagy zajt csapnak a 25 százalékos Nemzeti Front (4) körül, de soha nem akarják feltenni a kérdést, vajon ennek a 25 százaléknak – ami kétségtelenül veszélyt jelez! – nincs-e valami módon igen szoros köze a szuverenitás felszámolásához. Amit nem a nemzet misztikus magasztalásaként fogunk fel, hanem a népek ama képességének, hogy maguk határozzák meg saját sorsukat.

Mi marad meg ugyanis e képességből egy építményben, amely elszántan úgy döntött, hogy alkotmány útján semlegesíti a gazdaságpolitikákat – a költségvetési és monetáris politikákat – és alárendeli őket szerződésekben rögzített automatikus szabályoknak? Akik védelmezték az „igennel” szavazást a 2005-ös európai alkotmányos szerződésre, úgy tettek, mintha nem látták volna, hogy a „nem” központi érve a III. résszel volt kapcsolatos. Ezt Maastricht (1992), Amszterdam (1997) és Nizza (2001) már elfogadta, de nem győzte ismételni és megerősíteni azt a szervesen beletartozó skandalumot, hogy az állami politikát kivonják a demokrácia központi kritériuma alól. Vagyis azon követelmény alól, hogy a politikai döntéseket állandóan meg lehessen kérdőjelezni és visszafordítani.

Nem marad ugyanis semmi, amit ismételten meg lehetne vizsgálni, még megvitatni sem, amikor úgy döntöttek, hogy mindent egyszer s mindenkorra mozdíthatatlan szerződésekbe írnak. A monetáris politika, a költségvetési eszközök, az államadósság szintje, a költségvetési hiány finanszírozásának formái: ezeket az alapvető eszközöket kőbe vésték. Hogyan lehetne megvitatni az infláció kívánatos szintjét, amikor ezt egy független és mindentől elszigetelt központi bank kezébe adták? Hogyan lehetne tárgyalni a költségvetési politikáról, amikor a strukturális hiány mértéke előre meghatározott („aranyszabály”), de a folyó hiány maximált? Hogyan lehet határozatot hozni az adósság megtagadásáról, amikor az államok már csakis a tőkepiacokon finanszírozhatják magukat?

Mivel a legcsekélyebb választ sem adnak ezekre a kérdésekre, sőt mivel gyakorlatilag helyeslik a fennálló körülményeket, a szegényes Európa-párti javaslatok szükségképpen elmennek a fő kérdés mellett.

Mi értelme lehetne például az eurózóna „gazdasági kormányzása” ötletének, ennek a szocialista párt által már húsz éve elő-előrángatott lufinak, amikor már nincs semmi kormányoznivaló, hiszen mindent, amit kormányozni kellene, kivontak a kormányzati tárgyalások alól és a szerződésekbe zártak.

Szofisztikált pénzügyi előrelépésnek állítják be – ebben hűen követik a „fogaskerék-stratégiát”, amivel egyszerű technikai módszernek mutatnak be minden valós politikai döntést –, de az eurókötvényeknek egyáltalán nincsenek meg a nekik tulajdonított jellemzőik. Németország, amikor kölcsönt vesz fel a piacokon, a legalacsonyabb kamatokkal teheti ezt, és pontosan tudja, mennyibe kerülne neki, ha közösen írná alá a hitelszerződéseket a „tetves déliekkel”. Ha egyáltalán elfogadná ennek árát az európai „haladjunk előre” eszméje nevében, minden bizonnyal hatalmas többletet kívánna magának a nemzeti gazdaságpolitikák feletti ellenőrzés és beavatkozás területén. Pontosan úgy, ahogyan szerződések és paktumok révén kényszerítette ugyanezeket az országokat a pénzügyi „megsegítő” politikák bevezetésekor.

A szűk látókörűek szenvedélye

Mindez azt jelenti, hogy az eurókötvények nemhogy valamennyire könnyítenének a jelen konstrukció politikai defektjein, hihetetlen mértékben tovább súlyosbítják azokat. Elképzelhető-e egy pillanatra is, hogy Németország kész lenne csatlakozni egy közös adósságvállalási rendszerhez? Hiszen ez azt jelenti, hogy bármelyik „partner” csődje esetén automatikusan fizetne helyette anélkül, hogy a megerősített Európai Bizottságon (EB) keresztül drasztikus és állandó felügyeleti jogot követelne magának megtoldva egy gyámság alá helyezési procedúrával a „partnerek” legkisebb mellélépésénél? Az automata vezérlés kényszerítéseinek keményedése, valamint az általánossá váló „trojkásodás”– az államok gyámság alá vétele az EB, az Európai Központi Bank és az IMF útján – az egyetlen, számba jöhető eredménye az eurókötvények bevezetésének. Pontosabban a politikai válság további mélyülése, amelybe Európa máris mélyen belesüllyedt…

Ebben az ügyben, Németország szerint, a szuverenitástól meg kell fosztani a tagországokat. Neki ez az egyetlen elfogadható megoldás, amikor gazdasági, de főleg monetáris sorsközösséget kell vállalnia más országokkal, amelyekről azt feltételezi, hogy szuverenitásukat csak a legrosszabbra képesek felhasználni. Így általános semlegesítést kell végrehajtani! Élőnek csupán a német szuverenitás marad, amely úgy, ahogy van, áttevődött az európai gazdasági és monetáris intézményekbe.

A Németországgal kapcsolatos bármely kritikát felháborodott és elcsépelt érvekre épülő tiltakozás kíséri, ami többet mond a tiltakozókról, mint magáról a szóban forgó tárgyról. Akár a rasszizmus megfordított formáinál, amikor azt hiszik, hogy megtagadhatják önmagukat, ezért túl hangosan hirdetik a barátságot. Lehet, hogy épp azoknak okoz a leginkább gondot a németkérdés, akik a leghangosabban hirdetik németbarátságukat, és így tulajdonképpen elzárkóznak minden elemzés elől.

A barátság és az elutasítás ellentétes pólusaitól egyenlő távolságban – ahol biztosan semmit nem lehet tisztázni – objektíven elemezhetjük a strukturális összetevőket és a történelmi örökséget, feltárhatjuk az ezekből adódó, egymást jól kiegészítő vagy, fordítva, egymással összeegyeztethetetlen viszonyokat. Mindezt azért, hogy együtt tartsunk különböző országokat az integráció kissé fejlettebb fokán. Ugyanis a szűk látókörűek szenvedélye kell ahhoz, hogy ne lássuk, Németország a pénz körül kimunkálta a hiedelmet, miszerint az akkora kihívás, hogy a legkisebb engedményt sem lehet tenni ez ügyben. Ha belegyezett az euró elfogadásába, csupán ama sine qua non feltétel mellett tehette, hogy ő diktálhassa az európai valutának a maga intézményi felépítményét, amelyet saját pénzéről mintáztak.

Annak, hogy Németország belegabalyodott abba a (téves) elképzelésébe, miszerint az 1923-as hiperinfláció lett volna a nácizmus előszobája (miközben sokkal valószínűbb, hogy az 1931-es defláció volt a kiváltó momentum), nincs jelentősége: Németország meg van győződve erről, és ennek megfelelően cselekszik. Senki nem vetheti a szemére a történelmét és hogy ragaszkodik elképzeléseihez. Senki nem vetheti a szemére, hogy ebből kialakított magának egy sajátos koncepciót arról, milyennek kell lenni a monetáris rendnek és hogy ennek megfelelően nem akart ettől eltérő rendbe bevonulni. De azt mindenképp a szemére lehet vetni Berlinnek, hogy mindenkire ráerőszakolja a maga rögeszméit! És ha hagyni kell Németországot, hogy kövesse a maga monetáris kényszerképzeteit, legalább ugyanennyire legitim, ha nem kívánjuk vele együtt követni ezeket. Különösképpen akkor, amikor ezek a monetáris elvek nem felelnek meg a többi ország gazdasági és társadalmi struktúráinak és adott esetben néhányat már katasztrófába sodortak.

Ugyanis egyes tagországoknak pénzük leértékelésére van szükségük; másoknak arra, hogy magasabb költségvetési hiánnyal éljenek együtt; ismét másoknak, hogy felmondják adósságuk egy részét, néhányuknak pedig infláció kell. És főleg mindegyiknek arra van szüksége, hogy ezek a dolgok ismét demokratikus mérlegelés tárgyai lehessenek! De ezt a szerződésekben rögzített német elvek megtiltják…

Ha azt mondjuk, nincs okunk arra, hogy ezeket a reményeket Hollande úr és Merkel asszony által kínált „demokratikus ugrásba” helyezzük, az bizonyára csupán a helyzet finom körülírása. Valamiféle föderalista elképzelés felélesztése csupán igen homályos távlat marad, amíg nem mondják meg, miben is állna és nem próbáltuk megvizsgálni megvalósíthatóságának feltételeit. Először is arra kellene kérni a föderalizmus támogatóit, mondják el, milyen csoda vezetné Németországot arra, hogy elfogadja mindezen, általa metodikusan kizárt kérdés ismételt visszatérését a demokratikus mérlegelés körébe. És azt is megkérdeznénk: úgy gondolják-e, hogy az a föderalizmus, amely alkotmányilag továbbra is tiltja e kérdések megvitatását, szerintük továbbra is valamiféle „demokratikus ugrást” jelent? (5)

Egy gondolatkísérlet kedvéért mégis tételezzük fel, hogy rögtön teljes fegyverzetben kialakul egy föderális európai demokrácia egy nevét megérdemlő törvényhozó hatalommal, természetesen két házzal, minden kiváltsággal felruházva, az általános választójog útján megválasztva, valamint ugyanígy létrejön az európai végrehajtó hatalom (amelynek lehetséges formájáról egyelőre semmit nem tudunk). Azt a kérdést tehetnénk tehát fel mindazoknak, akik imigyen arról álmodoznak, „megváltoztatjuk Európát, hogy úrrá legyünk a válságon (6) ”: elképzelhetőnek tartják-e, hogy Németország meghajol az európai többség törvénye előtt, ha netán a szuverén parlament úgy határozna, ismét kézbe veszi az Európai Központi Bankot, hogy lehetővé tegye az államok közvetlen finanszírozását, illetve a költségvetési deficitek plafonjának megszüntetését? Az érvelés általános jellegénél fogva – a természetesen nemleges – válasz ugyanaz lenne (legalábbis reméljük!), ha történetesen az európai többségnek ez a törvénye arra kényszerítené Franciaországot, hogy teljes egészében privatizálja a társadalombiztosítást. És tényleg, miket hallhattunk volna, ha történetesen Franciaország rákényszerítette volna Európát a francia mintájú társadalombiztosításra, ahogyan Németország Európára erőszakolta a maga monetáris rendjét, és ha, Németországhoz hasonlóan, ultimátumhoz is kötötte volna ezt?

Így a föderalizmus mérnökeinek végül is észre kellene venniük, hogy a demokrácia formális intézményei önmagukban nem merítik ki annak lényegét, hogy nem létezik élő demokrácia, még elképzelni sem lehet a demokráciát anélkül, hogy mögötte ne legyen ott a kollektív összetartozás érzület, amely egyedül képes arra, hogy a kisebbségiekkel elfogadtassák a többségi törvényt. Mert hiszen ez a demokrácia: az ügyek mérlegelése plusz a többségi törvény. De éppen itt van az, amit a magas rangú tisztviselők vagy a közgazdászok – akik híján vannak minden politikai kultúrának, az egyes országokban és Európában mégis a magas rangú politikai alkalmazottak zömét alkotják – képtelenek felfogni. Ennek az intellektuális hiánynak „köszönhetjük” azokat az intézményi szörnyeket, amelyek, mivel egyáltalán nem értik a szuverenitás elvét, kiizzadták magukból a „demokratikus ugrást”. S ezzel bizonyítják, hogy tökéletesen képtelenek felfogni, milyen szenvedélyes érzelmi töltés kell a demokrácia valóságához és mennyire nehéz ezt megteremteni a soknemzetiségű keretek között.

Miután emlékeztettünk arra, hogy a visszatérés a nemzeti valutákra ezen feltételek mindegyikének eleget tesz és technikailag megvalósítható – amennyiben minden szükséges ad hoc intézkedés kíséretében hajtják végre (többek között a tőkemozgások ellenőrzésével (7) ) –, nem kell feltétlenül elvetnünk azt a gondolatot, hogy lehet valamit tenni Európával. Nem azt, hogy egy pénz legyen, hiszen ez valós politikai konstrukciót feltételezne, ami pillanatnyilag elérhetetlen. De a közös pénzt érdemes átgondolni! Annál inkább, mivel továbbra is fennmaradnak az európai építkezés valamilyen formájára vonatkozó érvek természetesen azzal a megkötéssel, hogy nehézségei, kellemetlenségei ne nyomjanak többet a latban, mint az előnyei…

Ez a mérleg végül is kedvezővé válik, ha az egyetlen pénz helyett közös pénzben gondolkodunk, azaz egy euróban, amelynek lennének nemzeti képviselői: eurófrankok, európeseták stb. Az eurónak ezek a nemzeti változatai nem lennének közvetlenül átválthatók kifelé (dollárra, jüanra stb.), de egymás között sem. Minden átválthatóság, konvertibilitás – külső és belső – egy új típusú központi bankon keresztül zajlana, amely ily módon valamiféle pénzváltó irodaként működne, de meg lenne fosztva minden monetáris politikai hatalomtól. A monetáris politika ugyanis visszakerülne az egyes országok nemzeti központi bankjaihoz, és minden kormány eldöntheti, hogy visszaveszi-e a központi bankok közvetlen irányítását vagy továbbra is fenntartja azok függetlenségét.

A külső konvertibilitás – s ez csupán az eurónak lenne – klasszikus módon a nemzetközi devizapiacon zajlana, azaz változó árfolyamon, de az Európai Központi Bankon keresztül, amely az egyedüli piaci szereplő lenne az európai (állami és privát) szereplők megbízásából. A belső konvertibilitás – tehát az euró nemzeti változatainak egymás közötti átválthatósága – azonban egyedül az Európai Központi Bankon keresztül menne végbe, mégpedig rögzített, politikailag elhatározott paritások alapján.

A monetáris szuverenitás helyreállítása

Ezzel tehát megszabadulunk az Európa-közi devizapiacoktól, amelyek állandóan és visszatérően pénzügyi válságokat okoztak az európai monetáris rendszer idején (8) , és az új euró révén védelmet kapunk az Európán kívüli valutapiacoktól. Ez a kettős tulajdonsága a közös pénz ereje.

Eloszlattuk az európai gazdaságok „automatikus” konvergenciájának agyrémét, tudjuk tehát, hogy egyes gazdaságoknak le kell értékelni valutájukat, különösen a mai válság körülményei között! A közös pénz belső konvertibilitási rendszerének megvan az az óriási előnye, hogy ismét lehetővé teszi a leértékeléseket, ráadásul nyugodt körülmények között. Az 1980-as, 1990-es évek tapasztalata épp eléggé megmutatta, hogy lehetetlen az árfolyamok rendezett kialakítása a szabadjára engedett, teljes mértékben liberalizált pénzpiacok körülményei között. A kaotikus devizapiacoktól megszabadított európai monetáris zóna belső nyugalma nyomán a szükségessé váló leértékeléseket kizárólag politikai folyamatokként, államközi tárgyalások feladataként oldhatjuk meg.

És nemcsak a leértékeléseket érinti mindez! Az egészet aszerint lehetne megszervezni, ahogy azt John Maynard Keynes javasolta az International Clearing Union keretében, amely amellett, hogy a nagy külső egyensúlytalanságokkal sújtott országoknak lehetővé tette a leértékelést, azt tervezte, hogy a nagy többletekkel rendelkező országokat valutájuk felértékelésére lehessen kényszeríteni. Ebben a rendszerben, amely fokozatos felértékeléseket kényszeríthetne ki a fizetési mérleg többlete esetén egy többfokozatú rendszeren keresztül (például a GDP 4 százalékánál, majd 6 százalékánál), Németországnak már régen el kellett volna fogadnia eurómárkájának felértékelését, ezzel támogatnia az összkeresletet az eurózónában, így részt vennie a belső egyensúlytalanságok csökkentésében. Az árfolyam-kiegyenlítési szabályok tulajdonképpen elősegítenék a tárgyalásokon a többlettel rendelkező országok várható vonakodásának leküzdését…

A neoliberális katekizmus „hatékonyságellenességről” és „inflációról” üvöltözik, mihelyt azt a szót hallja, hogy „leértékelés”. Ami a hatékonyság hiányát illeti, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a megfogalmazásban nem igazán következetesek. Hiszen a liberálisok is szüntelenül a leértékelést javasolják! Csakhogy a liberálisok a belső leértékelést javasolják, vagyis a leértékelést a bérek révén – a magas munkanélküliségen keresztül, amely lefelé nyomja a munkabéreket! – a külső leértékelés, az árfolyam változtatása helyett. A „strukturális” kiigazítást a valuták átértékelése helyett… Ha kilépnének az euróövezetből és kénytelenek lennének magukban robogni, ezt a németek hamar észrevennék, hiszen a neo-deutschemark felértékelése két nap alatt megsemmisítené egy évtized bérmegszorításának eredményét…

Ami az inflációt illeti – a liberális politika kedvenc célkitűzését –, ki az, aki az első kiigazítást (deviza leértékelést) kérné a második helyett (bércsökkenés)? Főleg olyan időszakban, amelyet inkább a defláció (az árak általános csökkenése) fenyeget, ami legalább olyan veszélyes. Az ellenőrzött „újrainfláció” követelése lenne az általános, már csak azért is, hogy legalább részben elértéktelenítse – és így könnyítsen – az adósságok valóságos súlyát.

De az adósság inflációs könnyítését nem ellensúlyozná a külső adósság drágulása magának a leértékelésnek köszönhetően? Egy 10 százalékos leértékelés a dollárral szemben azt jelenti, hogy a dollárban fennálló adósság automatikusan 10 százalékkal nő. Kivéve, ha figyelembe vesszük Jacques Sapir elemzését (9) . Sapir kimutatta, hogy a francia adósság 85 százaléka a francia joghoz kötött, így az adósság összegét eurófrankban újra meg kell majd határozni. És ez az átértékelés-átnevezés lehetővé teszi, hogy a leértékelés ne legyen drágító hatással a külső adósságra.

Mindenesetre az új tipusú közös pénz jelentősége jóval meghaladja a leértékelésben rejlő lehetőségeket, és kimondható – különösen a mai időkben –, hogy a szabadság életfontosságú helyreállítását jelenti, de azt is, hogy semmiképp sem egyetemleges megoldás. Kilépni a mai euróból nemcsak holmi makroökonómiai megítélés – habár mindenképpen az! –, hanem elsősorban engedni a demokrácia kategorikus imperatívuszának, aminek neve: „népszuverenitás”.

Mivel még messze nem érett a helyzet egy nemzetek fölötti népszuverenitás szenvedély fűtötte érzelmi azonosulásához, a realizmus azt diktálja, hogy adjunk le valamicskét az „európai ambíciókból”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljes egészében feladjuk őket. Így például a lehető legnagyobb erővel kellene minden, a gazdasági szférán túl eső területen folytatni – ezt mondanám azzal a váddal kapcsolatosan, miszerint valamiféle „nemzeti begubódzást” támogatnánk. A gazdasági ambíciókat is folytatni kellene, de tudni kell, kivel és kikkel. Egészen biztosan nem huszonnyolcas vagy tizenhetes csoportban, amelyről azt kell gondolnom, készakarva szélesítették ennyire, ami szinte biztosan a legrosszabb megoldásokat hozza! Itt az összeférhetőség objektív viszonyai határoznak, amelyek feltételezik az életformák minimális homogenitását, azonos vagy közelálló elképzeléseket a szociális modellről, a környezeti problémák megközelítéséről stb. És valamiféle előegyezséget a gazdaságpolitika nagy elveiről. Az ilyen összetartozás és az egy irányba fejlődés akarata kezdetben valószínűleg csupán néhány állam között létezik. És nem rossz gondolat, hogy néhanapján bizonyos konvergenciamutatók alapján megítéljük a változásokat… De biztosan nem a maastrichti indikátorok szerint.

Ha például létre akarunk hozni egy közös, nagy piacot – a közös pénz háttereként –, csakis olyan gazdaságokat kellene ebbe bevonni, amelyek hasonló társadalmi-termelői modell alapján működnek és ezért költségstruktúrájuk hasonló. Így csak olyan országok kapnának helyet ebben az új gazdasági és monetáris Európában, ahol a közepes vagy a minimális munkabér nem alacsonyabb a többi tagországi átlag közepes vagy minimális bére 75 százalékánál. Persze másik mutatót is meg lehet határozni, a lényeg, hogy hasonló színvonalú országok fogjanak össze. Az európai építmény totális újjáalakítása alkalmat nyújtana arra, hogy véget vessünk a monetáris és pénzügyi ortodoxiának, a roppant kártékony „szabad versenynek”, amely egyébként jól megfér minden strukturális, szociális és környezeti különbözőséggel, és a valóságban azt célozza, hogy ezeket maximális erővel kihasználja és működtesse.

És itt térünk vissza a cikk elején említett szillogizmusra: az az elképzelés, hogy a mai euróról áttérjünk egy újjáalakított és szociálisan érzékeny euróra, üres fantáziálás. Ha az áttérés egy progresszív elképzelés alapján akarna megtörténni, akkor a ma konstrukciójánál fogva teljhatalmú pénzpiacok nem hagynák kifejlődni. Az alternatíva tehát a következő. Vagy a végleges megfeneklés egy liberális euróban, amelyet holmi másodzónás találmányok révén a felületen átmaszkíroznának (ilyen a „gazdasági kormányzás” meg az eurókötvények, de ezek a szépségtapaszok semmiben nem változtatják meg a „demokratikus kivonás” mély logikáját); vagy frontális ütközés a pénzhatalommal, amely minden bizonnyal felülkerekedne, amivel mindent el is veszítene, mert „győzelme” elpusztítaná az eurót. Ezzel azonban létre is jönnének a teljes átalakítás feltételei, és olyan rendszert lehetne kialakítani, ahonnan a piacokat ki lehetne zárni!

Ám az bizonyos, hogy ez a kényszerű visszatérés a nemzeti valutákra – válság közepette ez vereségnek látszana – politikailag depresszív hatású lesz, és egy ideig minden átalakítási elképzelésre rá fog telepedni. Ezért állítom, mindent figyelembe véve, hogy az unió újrakezdése végül is alapvetően attól függ, milyen módon lépünk ki az euróövezetből. Annak az elszánt politikai akaratnak, hogy újjáépítve fenntartjuk az uniót, át kell majd vészelni a nemzeti valuták visszatérésének periódusát, amihez el kell fogadnunk a „közös pénz”politikai tervét. Vagyis azzal számoljunk, hogy amikor kiváltjuk a piacok felrobbanását, azonnal be is jelentjük az unió új típusú kialakításának tervét. Ez az elképzelés néhány ország politikai akaratán nyugszik, és pozitív távlatot nyújt az összecsapásnak, amely egyébként azt a kiúttalanságot képviseli, amit a nemzeti valutákhoz való visszatérés önmagában jelentene. Ha tehát nem kerülhetjük el a visszatérést a nemzeti pénzekhez, végbemenésének módja alapvetően meghatározza a továbblépés lehetőségeit!

Leszámítva azt a lehetőséget, hogy az antiszociális euró hatására végleg elalszunk, előbb-utóbb vissza fogunk térni az euróhoz. A válság tulajdonképpen olyan rendszer büntetése, amely képtelen továbbfejlődni, mivel megfosztotta önmagát a szabadság minden lehetőségétől. A szélsőségesen merev konstrukciók csupán aközött választhatnak, hogy mereven ellenállnak egészen addig, amíg egy túl erős külső hatás nem éri el őket vagy összeroppannak. De alkalmazkodni nem tudnak.

Megváltoztatni a rendszer „szívét”

Az Európa-barátok tiltakozni fognak, és azt mondogatják majd, hogy szeretett Európájuk igenis állandóan halad előre. Létrehozták az Európai Pénzügyi Stabilitási Alapot, az Európai Stabilitási Mechanizmust, így ma már az Európai Központi Bank megvásárolhatja az államadósságokat (10) , a Bankuniót: tessék, előrelépések sorát sikerült megvalósítani. Igaz, kissé nehézkesen elért előrelépések, de valóságosak! Sajnos – és ezen nem lehet csodálkozni – egyik előrelépés sem támad a rendszer „szívének”, a gazdasági depresszióért és természetesen az unió antidemokratikus létéért felelős kemény magnak: a gazdaságpolitikák a pénzpiacoknak való kiszolgáltatásának, a független központi banknak, az inflációellenes rögeszmének, a deficitek automatikus kiigazításának és a monetáris finanszírozási lehetőség merev elutasításának. Ennek folytán az „előrelépések” periférikusak maradnak, olyan szépségtapaszok, amelyeknek feladata valamennyire kiigazítani a legkatasztrofálisabb következményeit annak, amit a rendszer „szíve”, ez a gránitba rögzített és szentté avatott „szív” szünet nélkül produkál.

Az unió tehát folytatja, javítgatja, tódozgatja-fótozgatja a következményeket, de soha nem törekszik az okok megszüntetésére. A legcsekélyebb mértékben sem képes felülvizsgálni és megváltoztatni az alapokat, és nem érti, hogy így nem marad más kiút, mint a szakítás.

(1) Frédéric Lordon javaslata szerint, a mai euró helyett, egy összetett, részben helyi eurókra részben, kifelé egy közös euróra lenne szükség. A lényeg, hogy mindenképp véget kell vetni a szabályozatlan, vagyis a pénzpiaci szereplőknek kiszolgáltatott pénzügy rendszernek. Az „egységes pénz” kifejezést a mai euróra, míg a „közös pénzt” a javasolt új pénzügyi rendszerre használjuk – a fordító.

(2) A hagyományos logikában olyan következtetési forma, amelynek legalább két premisszája van. (Az egypremisszás következtetést nem szillogizmusnak, hanem közvetlen következtetésnek nevezték.) Megkülönböztettek kategorikus, feltételes és szétválasztó szillogizmusokat.

A szillogizmus olyan következtetést jelent, melyben egy kijelentés (a konklúzió vagy következmény) két másikból (a premisszákból vagy feltételekből) következik. Wikipédia: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szillogizmus

(3) Lásd Francois Denord és Antoine Schwartz: Des les années 1950, un parfum d’oligarchie” [Már az 1950-es évektől, érezni az oligarchia illatát], Le Monde diplomatique, 2009. június.

#_ednref4 [4] Front National – Le Pen (apa és lánya) pártja, amely a jelenlegi felmérések szerint már 25 százalékon áll.

(5) Lásd Serge Halimi: Fédéralisme a marche forcée [Föderalizmus erőltetett menetben], Le Monde diplomatique, 2012. július.

(6) Thomas Piketty: Changer l’Europe pour surmonter la crise [Megváltoztatni Európát, hogy úrrá legyünk a válságon], Libération, Párizs, 2013. június 17.

(7) Például egyes pénzügyi műveleteket korlátozása, esetleg betiltása mellett.

(8) Az európai monetáris rendszer (1979–1993) rögzített átváltási rendszer volt, 2,25 százalékos fluktuációs zónával. A fix árfolyamok fenntartásának nehézsége a tőkemozgások szabadságának körülményei között az, ami a rendszer sorozatos válságához vezetett. Vagyis a tőkemozgások szabaddá válásával a fix árfolyamok fenntartása sorozatos válságokat okozott az Európai Monetáris Rendszerben.

(9) Jacques Sapir: Quand la mauvaise foi remplace l’économie: le PCF et le mythe de ’l’autre euro’ [Amikor a rosszhiszeműség helyettesíti a gazdaságot: az FKP és a „másik euro” mítosza], RussEurope, 2013. június 16, russeurope. hypotheses.org

(10) Az EFSF (European Financial Stability Fund) és az ESM (European Stability Mechanism) az eladósodott országokat segítő két alap. Az Outright Monetary Transactions (OMT) az EKB programja az állampapírok felvásárlásáért.

Frédéric Lordon

A szerző Frédéric Lordon, közgazdász, a La Crise de trop. Reconstruction d’un monde failli (Egy tűrhetetlen válság. A csődbe jutott világ újjáépítése) című könyv (Fayard, Párizs, 2009), szerzője. A cikk megjelent a Le Monde diplomatique 2013. augusztusi számában.
Sipos János

Megosztás