A nemzetközi kapcsolatok nyugtalanító tendenciája

Kategória: 2013. december
Írta: Anne-Cécile Robert
Találatok: 4922

Mostanában a diplomaták érvei egyre gyakrabban az egyéni és nem a kollektív biztonságról szólnak. Félő, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) kicsúszik a lába alól a talaj ebben a változásban.

int secMoszkva háromszor is megvétózta az ENSZ Damaszkuszt szankciókkal fenyegető határozatait, ez pedig a „nemzetközi jog elviselhetetlen koncepcióján” alapuló gyakorlat – elmélkedett egy diplomata a francia nagykövetek az Élysée Palotában 2013. augusztus 28-án tartott XXI. éves konferenciáján[1]. A külpolitikai vitákban egyre gyakrabban fordulnak elő ilyen típusú állítások, és arról árulkodnak, hogy a nemzetközi kapcsolatok új irányt vesznek.

A XIX. század óta a nemzetközi jog elsősorban azt célozza az ENSZ alapokmányának megfogalmazásában, hogy „megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól”[2]. Az ENSZ, akárcsak jogelődje, a Népszövetség, a békét tartja a legfőbb értéknek, és ennek szellemében működteti az intézményeit és hozza létre a nemzetközi törvényi kereteket[3]. Elsődleges célja „fenntartani a békét és a nemzetközi biztonságot”(1. fejezet, 1. cikkely). Ebben a felfogásban tilos az erőszak alkalmazása és az államok belügyeibe való beavatkozás (2. cikkely), mert zavart kelt a nemzetközi kapcsolatokban és háború kirobbanásához vezethet.

Annak érdekében, hogy a béke fennmaradjon és ott, ahol kell, helyreálljon, a „kollektív biztonság” garanciákat feltételez: jogi, diplomáciai és intézményi, kényszerítő erejű és önkéntes mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a közös fellépést a béke és a nemzetközi stabilitás érdekében. Az alapító okirat VI. fejezete így a viszályok békés rendezésére vonatkozik és megelőzi a híres VII. fejezetet, amelyben a Biztonsági Tanács engedélyezheti az erőszak alkalmazását. A prioritás azt fejezi ki, hogy a viszályok békés rendezése elsőbbséget élvez.

A 33. cikkely kimondja: „Minden olyan viszály esetében, amelynek elhúzódása a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának veszélyeztetésére vezethet, a felek mindenekelőtt közvetlen tárgyalás, kivizsgálás, közvetítés, békéltetés, választott bírósági vagy bírósági eljárás, regionális szervek, vagy megállapodások igénybevétele vagy általuk választott egyéb békés eszközök útján tartoznak megoldást keresni.” Arról van szó, hogy „együttműködés” és „barátságos kapcsolatok” révén kialakítsuk a világban a párbeszéd és a tárgyalás légkörét, amelyben a mindenki által elfogadott játékszabályok irányítanak. Annak mintájára, ahogy a diplomáciai mentelmi jogok lehetővé tették az államközi kapcsolatok megerősödését, hiszen így a nagyköveteknek és más küldötteknek nem kellett többé attól félniük, hogy életükkel fizetnek az elégedetlen fogadó fél haragja miatt. A ma érvényes játékszabályok tényleg nem elég hatékonyak a bűnöző diktátorokkal szemben, de megteremtik a dialógus lehetőségét, hiszen korlátozzák a meg nem értést.

Természetesen a „kollektív biztonság” gyakran vereséget szenvedett, így például a második világháború előjátékaként, az 1930-as években Japán és Németország kivonult a Népszövetségből. Ugyanígy a háborúk 1945 óta sem szűntek meg a földünkön. Mindazonáltal van egy rögzített normája az államok közösségének, és aki el akar ettől térni, annak meg kell indokolnia. És van az ENSZ-nek néhány szép sikere is, mint például Kelet-Timor önrendelkezési joga[4] vagy a namíbiai gyarmatosítás felszámolása.

 

Hiába szemléljük az erőszakot, nem leszünk okosabbak tőle

Miközben a béke a legfőbb érték, ez nem jelenti azt, hogy ki kell zárni az emberi jogok védelmét a nemzetközi beavatkozások területéről, de meg kell határozni a fontossági sorrendet. A kollektív biztonság fejlődése egyébként összekapcsolódik a humanitárius jogokéval, és az előzmények az 1859-es solferinói csata öldökléseihez nyúlnak vissza. A hiányos egészségügyi ellátás vezetett akkor a Vöröskereszt létrehozásához, és olyan jogszabályok megalkotásához, amelyek megkönnyítették a segítségnyújtást a harcmezőkön. Később a német hadsereg 1915 áprilisában elkövetett ypern-i mészárlása elvezetett az 1925-ös egyezményhez, amely megtiltja a vegyi fegyverek alkalmazását. Ypern-ben, ebben a belga kisvárosban vetettek be először nagy mennyiségben mérgesgázt, innen származik az ypérit elnevezés a mustárgázra[5].

A kollektív biztonság szempontjából az emberi jogokra való hivatkozás korábban mindig gyanakvást szült, hiszen volt idő, amikor ürügyként szolgált a nagyhatalmi törekvéseknek. A XIX. században az európai hatalmak gyakran az emberi jogokra hivatkoztak, hogy szentesítsék a katonai beavatkozást azokban az országokban, amelyeket gyarmatosítani akartak („humanitárius intervenció”)[6]. Elméletben a lakosság védelme együtt kell járjon a béke megteremtésével, úgy is mondhatnánk, hogy a béke egy „kollaterális”, mellékes előnye kellene legyen. És az erőszak alkalmazása a szabadság védelmében csak az utolsó eszköz, ha már minden békés megoldás útja járhatatlanná vált.

A hidegháború utáni világban is fennmaradt, hogy az államok saját területükön kívüli viselkedését a nemzetközi jog feladata ellenőrizni. A Mandzsuku-ügy (Mandzsúria japán megszállása 1931-ben) óta területek erőszakos megszállása és elcsatolása megengedhetetlen. Ebbe a jogi keretbe illeszkedett be 1990-ben a Kuvait felszabadítására indított háború, melyet a Biztonsági Tanács rendelt el. De ha részleteiben megfigyeljük az egymást követő eseményeket, akkor már felsejlik az akkoriban elkezdődött „érzelmességi” fordulat a nemzetközi kapcsolatok területén. Az amerikai kongresszus ugyanis azután határozta el az Irak elleni katonai intervenció engedélyezését, hogy meghallgatták az USA-ba delegált kuvaiti nagykövet lányának nagyon hatásos, de mint az hónapokkal később kiderült, hamis tanúskodását, aki azt állította, hogy az iraki katonák kikapcsolták az áramot a kórházakban a koraszülöttek inkubátoraiban.

Amikor 1999-ben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) beavatkozott Koszovóban az ENSZ Biztonsági Tanácsának engedélye nélkül, akkor világossá vált, hogy a nemzetközi kapcsolatokban megváltoztak a prioritások. Ezt a változást egyértelműen támogatja a média illetve egy sor civilszervezet. Az etnikai tisztogatással vádolt szerb hadsereg bántalmazásai elől menekülő nőket és gyermekeket látva jogos a harag Slobodan Milosevics rendszerével szemben. De 15 évvel később, amikor hágai börtönében „Belgrád ura” meghal, Koszovó pedig kikiáltja a függetlenségét, az új vezetők sem az erény mintaképei, ráadásul az albán, szerb, koszovói határok mentén állandósulnak a villongások. Az Atlanti Szövetséget ez már nem nagyon érdekli: a kollektív biztonság védelme kevésbé fontos, mint hogy „megbüntethették” Milosevicset.

Hasonló forgatókönyv szerint játszódott le a líbiai angol-francia beavatkozás is 2011 tavaszán. A nemzetközi katonai akciót a szegényesen gondolkodó, ámde nagyhangú értelmiségiek készítették elő, amikor részletesen ecsetelték a Kadhafi rendszer bűneit. A Vezér halála után azután, a dologtalan zsoldosok módszeresen kifosztják a fegyverraktárakat és így segítik elő a Száhel-övezet destabilizálását, amely Mali felosztásához, majd alig egy évvel később egy újabb nyugati katonai beavatkozáshoz vezet.

A kollektív biztonság megint csak háttérbe szorult, hiába tett jelentős erőfeszítéseket az Afrikai Unió, aki többször kísérelt meg közvetíteni Kadhafi érdekében. Az európai hatalmak nyomása alatt azonban mindegyik kísérlet kudarcba fulladt. 2013 augusztusának végén újra drámai helyzet alakult ki, annyira feldúlják a szíveket a Szíriában vegyi fegyverekkel elkövetett bűnök.

Egy síró gyermek, egy fiatal lány gránátoktól szétszakított teste, egy földműves holtteste a bombazápor alatt könnyen félreviszi a gondolatokat. „Csak az a baj – mondja Françoise Bouchet-Saulnier, az Orvosok Határok Nélkül munkatársa – hogy hiába szemléljük az erőszakot, nem leszünk okosabbak tőle. Egy holttest ugyanis nem magyarázza meg az ember szomorú sorsát. És az 1931-es mukdeni incidens óta ismerjük a türelmetlenül háborúzni akaró rezsimek hajlamát arra, hogy felgyorsítsák az eseményeket[7]. A francia média szánakozott amikor a menekültek végelláthatatlan sorát mutatta be 1994 nyarán Ruandában, azután rájött, hogy ezek valójában a szökésben lévő népirtók.

 

A BRICS országok nem akarnak többé az ENSZ-palota halljában várakozni

A „lakosságvédelem felelősségének[8]” felbukkanásával a nemzetközi jog egy kissé még mélyebbre merült el az érzelmesség tengerében; mindenki ott húzta meg a vörös vonalat, ahol neki megfelelt, közben pedig még látszólag sem foglalkoztak a „kollektív biztonsággal”. A szíriai ügyben a diplomaták újfent meg voltak győződve arról, hogy nem maradhatnak semlegesek és muszáj tenni valamit néhányukban valóságos küldetéstudat ébredt fel. Mintha nem létezne más út, csak a fegyvereké.

A Francia Külügyminisztérium, több évtizedes hagyományaival ellentétben, mintha a „morális abszolutizmus”, az erkölcsi előírás nevében tevékenykedne ami erősen emlékeztet az amerikai neokonzervatívok attitűdjére. Ez utóbbiak, George Bush idején a nemzetközi közösséget egyfajta ótestamentumi hangulatba varázsolva büntető csapásokat mértek Irakban és Afganisztánban, hogy a „Gonosz tengelye” megbűnhődjék. Így Párizs minden érdemi tárgyalást megakadályozott, hiszen eleve kizárta a tárgyaló partnerek közül a szíriai ellenzék egy részét.

Egyes pszichoanalitikusok állítása szerint a túlzott érzékenység a gyermekkorban meg nem oldott érzelmi konfliktusokból fakad, és a személyiség éretlenségéről árulkodik. Ezek szerint akkor a nemzetközi közösség is épp visszafelé tart a gyerekkorba? Az az elképzelés például, hogy a katonai csapások többé-kevésbé sebészi pontosságúak és ügyesen kikerülik az ártatlanokat, hogy csak a bűnösöket érjék el, minden bizonnyal a gyermeki mágikus gondolkodás körébe tartozik. Ebből a nézőpontból a civil áldozatok „mellékes veszteségként” jelennek meg. Ugyanígy a robotrepülőgépek alkalmazása, amelyeket távvezérléssel, a harcoktól távol megbújó katonák irányítanak, nem más, mint az erőszak infantilis megszépítése. Ez a gyakorlat biztosan kisebb traumát okoz a katonáknak, mint az a valóságos bombázás, amit Európa 1939-ben és 1945-ben Rotterdamban vagy Drezdában élt át.

Az Amnesty International szerint 2012-ben 112 országban kínozták a polgári lakosságot, 50 országban a biztonsági erők felelősek a békeidőben elkövetett törvénytelen gyilkosságokért, 31-ben számoltak be erőszakkal elrabolt, majd eltűnt személyekről. Valószínű, hogy Szíria mindhárom feketelistán szerepel. Mint ahogyan más diktatórikus és autokratikus vezetésű országok, amelyekben a lakosságnak sajnos nincs akkora szerencséje, hogy a diplomáciai és médiaérdeklődés tárgya legyen. 1997 óta több millióra tehető a halottak száma a Kongói Demokratikus Köztársaságban, és 2012-ben 40 000 áldozatot követelt a tamilok lázadásának elfojtása Srí Lankán.

Végül is, mit akarnak a nagyhatalmak, akik 1990 óta hajtanak végre „humanitárius” katonai akciókat? Mit nyerhetnek azzal, hogy a katonai beavatkozásokat hétköznapi eseménnyé teszik? Miközben kiforgatják az ENSZ alapokmányának szavait, nem nyitják-e ki az ENSZ már amúgy is meggyengült ajtaját a változó erőviszonyok által okozott szélvihar előtt? Megkérdőjelezik az 1945-ben felállított játékszabályokat. E zavarok előjele az volt, hogy a NATO koszovói beavatkozására válaszul, Moszkva igazoltnak tüntette fel Csecsenföld elnyomását. Ha a hatalommal való visszaélés mindenkor a hatalmon lévők kiváltsága, miért könnyítsük meg a dolgukat azzal, hogy legyengítünk egy olyan rendszert, amely épp a hatalommal való visszaélés megfékezésére, kordában tartására lett kitalálva?

Párizs és Washington összefogása a BRICS[9] országokkal szemben azt mutatja, hogy a második világháború örökségeként kialakult nemzetközi erőegyensúlynak bealkonyult. Ha valaki úgy akarja igazolni az erőszak alkalmazását, hogy közben nem fél megsérteni az ENSZ Alapokmányát – ez a déli országokban elkerülhetetlenül felidézi a humanitárius intervenciók emlékét. Brazília, Pretoria és Új-Delhi az ENSZ Charta tiszteletben tartását követeli. A BRICS országok nem akarnak többé az ENSZ-palota halljában várakozni. Ők már nem a régi alávetett, függő helyzetben lévő államok.

Franciaország pedig, miközben azt gondolja, hogy féktelen katonai aktivitásával igazolja a nemzetközi közösségben elfoglalt helyét, vajon nem éppen a történelemből való kiűzetését készíti elő? Konkrétabban pedig vétójoga elveszítését, amely jogát a háborúzó nyugattal való azonosulása többé nem tudná igazolni?

 

Fordította: J. Horváth Katalin



[1] Le Figaro, 2013. augusztus 28.

[2]           A megfogalmazásokat a magyar hivatalos ENSZ Alapokmányból vettük át – a szerk. Elérhető: http://www.menszt.hu/tudnivalok_az_egyesult_nemzetek_szervezeterol/az_egyesult_nemzetek_alapokmanya/az_egyesult_nemzetek_alapokmanya

 

[3]           Lásd: Securité Collective [Kollektív Biztonság] szócikket, a Dictionnaire de stratégie [Stratégiai szótár], szerkesztette: Thierry de Montbrial és Jean Klein, Presses universitaire de France, Párizs, 2000.

[4]           Frédéric Durand: Fragile rétablissement au Timor-Leste[Törékeny maradt a helyreállítás Kelet-Timoron], Le Monde diplomatique, 2012. július.

[5]           Becslések szerint egy millió katona szenvedett gáztámadást és kilencvenezer halálos áldozat volt.

[6]           Az európaiak például a keresztények védelmét hozták fel, amikor az Ottomán Birodalomba beavatkoztak. Lásd Antoine Rougier: La théorie de l’intervention d’humanité [A humanitárius beavatkozás elmélete], Revue Générale de droit international public, Párizs, 1910.

[7]           Egy japán vállalat tulajdonában levő vasútvonal megsemmisítése 1931. szeptember 18-án Mukdenban (ma Senjang) volt az ürügy Mandzsúria lerohanására. A támadást maguk a japánok követték el.

[8]           Lásd: Origines et vicissitudes du ’droit d’ingérence’” [A „beavatkozási jog” eredete és visszásságai], Le Monde diplomatique, 2011. május.

[9]           BRICS: Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika