hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az orosz diplomaták nagysága és illúzióvesztése

A nagy honvédő háború (1941–1945) után épült huszonhét emeletes épület, amely Moszkvában helyt ad a külügyminisztériumnak, masszív, égre törő architektúrájával Oroszország szuperhatalmi múltját idézi. Építésének idején – 1948-tól 1953-ig – a kommunista eszme egyre nagyobb teret nyert. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége minden földrészen aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki.

JPEG - 51.3 kio

A külügyben dolgozni akkor a lehetséges legkápráztatóbb pályát jelentette. A jelölteket gondosan válogatták azok közül, akik iskolai eredményeikkel és a Komszomolban végzett tevékenységükkel bizonyítottak. A Külügyminisztérium (1934-ben alapított) Diplomáciai Akadémiáján, illetve a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézetében szerezték meg a diplomájukat, kiváló nyelvismeretük volt, ami igencsak ritkán fordult elő más minisztériumokban.

Izgalmas volt a külvilág felé nyitni. Talán nem is csak a karriervágy miatt, hanem azért mert akkoriban azt hihették, hogy nem csupán a szovjet haza szolgálatában – amelyet ekkor nagyban azonosítottak Oroszországgal –, hanem az egész emberiség érdekében lépnek. Hiszen ekkor még azt gondolták, hogy a világforradalom sorsa Moszkvától függ. Miután oly sokáig kisebbségi érzéstől szenvedtek Európával szemben, hogyne érezne most egy diplomata nosztalgiát Oroszország akkori nemzetközi nagysága iránt?

Megcsappant a külügyi szolgálat presztízse

A sztálini építészeti örökség súlya és jelentősége minden bizonnyal fokozta az oroszellenes reflexeket a hidegháború idején és végén, de ez nem kedvtelenítette el a szovjethatalom felszámolását helyeslő, nyugatorientált orosz elitet. Amikor Mihail Gorbacsov lemondott a Szovjetunió elnöki posztjáról és 1991. december 25-én Borisz Jelcinnek átadta a nukleáris bőröndöt, Andrej Kozirev orosz külügyminiszter már ott ült munkatársaival a Szmolenszk téri felhőkarcolóban. Egy december 18-i ukáz rendelkezése nyomán, az Oroszországi Föderatív Szocialista Szovjet Köztársaság rátette kezét a külföldön működő összes szovjet nagykövetségre és külképviseletre.

Miután eljátszották a Szovjetunió sírásóinak a szerepét, az orosz vezetők ily módon teljes mértékben magukra vállalták diplomáciájának folytonosságát. Ugyanakkor, arra törekedve, hogy befogadják őket – ahogy mondták – a „civilizált világba”, megnyugtatták a nyugati kancelláriákat, hogy Oroszország továbbra is vállalja minden, a nemzetközi szerződésekből reá háruló kötelezettségeit a többi közt a fegyverzet csökkentésében. Egy egyszerű december 24-i keltezésű, az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) főtitkárának címzett levélben Jelcin elnök bejelentette, hogy ezentúl országa foglalja el a Szovjetunó székét a biztonsági tanácsban, mintha ez magától értetődő lett volna.

Hasonlóan figyelemre méltó, hogy Andrej Kozirev külügyminiszter a Moszkvában működő diplomáciai képviseletek vezetőinek 1992. január 2-án továbbított rövid szóbeli jegyzékben kérte a külföldi kormányokat, tekintsék az országukba akkreditált szovjet képviselőket úgy, mint akik ezentúl az Oroszországi Föderáció képviselői, amivel egyébként igen sajátos helyzetbe hozták a volt Szovjetunió külképviseletein és konzulátusain dolgozó nem oroszokat.

Kozirev eredetileg gyorsítani szerette volna a Gorbacsov által megkezdett közeledést a Nyugathoz, és odáig ment, hogy felvetette annak lehetőségét, hogy Oroszország csatlakozna a NATO-hoz (az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez), és azt is tagadta, hogy bármilyen ellentmondás létezhetne az orosz és a liberális demokráciák értékrendje között. Ám ezt a szélsőséges ábrándozást igencsak szkeptikusan fogadta az a diplomáciai apparátus, amely legalább annyira – ha nem még inkább – a reálpolitika, mint a marxizmus–leninizmus (ami egyébként kompatibilis) szellemében nevelkedett. Jelcin elnök pedig ösztönösen nem bízott Kozirevben, sőt odáig ment, hogy nyilvánosan szóvá tette a külügyminiszter inkompetenciáját új feladatának teljesítésében.

A költségvetési nehézségek közepette a külügyi szolgálat presztízse alaposan megcsappant. 1991 és 1993 között Oroszország kénytelen volt bezárni harminchat nagykövetséget és konzuli hivatalt. Miközben új osztályokat kellett megnyitni a hajdani birodalomból kivált periférikus államokkal való kapcsolatok intézésére, a minisztérium nehezen tudta betölteni a szükséges munkaköröket. A külföldi vállalatok most tömegesen igényelték az európai nyelveket tudó embereket, ezért a szolgálat számos embere, akiket a magánszektor kedvezőbb munkafeltételei elcsábítottak, elmenekült a hajóról.

A külügyminiszter ultranyugatbarát külpolitikájának lehangoló jellege sem járult hozzá csapatai motiválásához, és az 1990-es években az Oroszország által elszenvedett megaláztatások tovább csökkentették a szakma hírnevét. Az ország gazdasági tevékenysége (1990-hez képest) közel 40 százalékkal zuhant, és azok az erők, amelyek azt állították magukról, hogy Oroszország történelmének legdemokratikusabb erői, már kezdték elveszíteni a hitelüket.

Mély illúzióvesztés a Nyugattal szemben

1996 januárjában Jevgenyij Primakov kinevezése a külügyminiszteri posztra változást jelzett a győzedelmes NATO-hoz való viszonyban. Elismert akadémiai karrierje az arab világ specialistájaként és a nemzetközi gazdasági és külkapcsolatokkal foglalkozó intézet igazgatójaként bizonyára fontosabb volt későbbi szerepénél, amelyet a KGB főigazgatósága élén töltött be (ezt Gorbacsov kérésére fogadta el az 1991-es puccskísérlet után). Ugyanakkor megvolt annak jelentősége, hogy a minisztérium élére a külső hírszerzés főnöke került. A „reálpolitikával” kapcsolatos klasszikus felfogása és ebből következő álláspontja, miszerint egy többpólusú nemzetközi rendszert kell kiépíteni, olyan tiszteletet kölcsönzött neki, amely tartósnak bizonyult.

Jelcin azonban bizalmatlan volt miniszterével, és nem adott neki teljhatalmat a külpolitika irányításában. Nem csupán arról volt szó, hogy nem akarta veszélyeztetni az általa annyira előtérbe állított nyugati közeledést, főleg az a tény zavarta, hogy a Primakov elindította külpolitikai irányváltás nagyon is népszerű volt a Jelcin-ellenes körökben. Az ellenzéknek tett engedményképpen 1998. szeptember 11-én az elnök kinevezte Primakovot a miniszterelnöki posztra, de rövidesen, 1999. május 11-én, minden funkciójától meg is fosztotta az oligarchák, többek között Borisz Berezovszkij egyetértésével, akik sosem szerették, hiszen nem találtak fogást Primakovon.

Ha összemérjük a külügyi apparátus mai helyzetét a Jelcin-éra első éveivel, a kép természetesen már nem annyira sötét. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése az állami struktúrák markáns újjáépítésének kezdetét jelzi, amelyet az energiaszektor kézbevétele és az üzemanyagok árának jelentős emelkedése tett lehetővé. Ennek hatása rövidesen megjelent a külpolitikában is.

Erőfeszítéseket tettek az apparátus presztízsének emelésére. Ilyen volt az a 2002-es határozat a „diplomaták napja” bevezetésére, amelynek időpontja, február 10-e, egybeesik a Rettegett Iván által 1569-ben alapított „nagykövetségek osztálya” első említésével. Visszanyúltak a történelmi időkbe, és helyreállították az államhatalmat szolgáló tisztségviselők elismerését. A különböző szimbólumok rehabilitációja nem korlátozódik csupán a kommunista szakaszra, szabadon merít a cári múlt dicsőségéből is.

Természetesen a külügyminisztérium tevékenysége egyértelműen az elnöki hatalomnak marad alárendelt. Ezzel együtt az elnökség és a diplomáciai apparátus kölcsönös bizalmatlanságát felváltotta egyfajta szimbiózis. Ez különösen érezhető 2004. március 9-e a mai miniszter, Szergej Lavrov funkcióba lépése óta. Ez a tapasztalt diplomata tíz évig volt Oroszország nagykövete az Egyesült Nemzetek mellett.

Ennek a szimbiózisnak az alapja a szovjethatalom iránti nosztalgia, és a Nyugattal szembeni mély illúzióvesztés. Az orosz diplomácia elismeri, hogy a szovjetrendszer messianisztikus korszaka igenis letűnt, és megelégszik egyfajta álmodozással, egy egyszerre „szlavofil” és „eurázsiai” civilizációs újjászületésről. Ha azonban a posztszovjet Oroszország belenyugodott abba, hogy nem képzelheti magát az emberiség sorsa hordozójának, nehezen fogadja el, hogy az Egyesült Államok nem jár el hasonlóan. Az amerikai kivételezettségnek az a denunciálása, amelyről Putyin írt a New York Timesban (1) - különböző okokból – érzékeny visszhangra talált Moszkvában és Washingtonban is. Amíg ez a kivételezettség nem tűnik el, Oroszország rendszeresen fel fog lépni a mai egypólusú nemzetközi rendszer ellen, és ebben biztosan talál majd támogatókat a nemzetközi fórumokon.

Gondolunk természetesen a Sanghaji Együttműködési Szervezetre, amely azt követeli, hogy az amerikai csapatok állomásoztatása Közép-Ázsiában ne húzódjon túl az afganisztáni beavatkozás utáni időkre. De gondolunk a BRICS-államok csoportjára is (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika), amely igen érdekelt abban, hogy csökkentse a dollárnak mint nemzetközi pénznek a szerepét.

Nemrég, 2013. szeptemberben, a G20 szentpétervári csúcsán Oroszország élére állt egy széles körű mozgalomnak, amely ellenzi az amerikaiak egyoldalú intervencióját a Közel-Keleten. A Szmolenszk téri sztálinista felhőkarcolóban az orosz–amerikai megegyezés Szíria vegyi lefegyverzéséről kissé lecsendesíti az orosz diplomáciai testület nosztalgiáit.

Ifjú Gárda

A nemzetközi szervezetek mellett működő állandó missziókon túl a Külügyminisztérium jelenleg 190 országban tart fenn 149 működő nagykövetséget és 93 konzulátus tevékenységét irányítja. A minisztérium központi apparátusa és külföldön működő irodái 12 ezer embert foglalkoztatnak, egyharmaduk diplomata. A személyzet egynegyede 30 évnél fiatalabb. E fiatalok 80 százaléka a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének, valamint a Külügyminisztérium Diplomáciai Akadémiájának diplomásai.

Y. B. 

Yann Breault

A szerző a politikai tudományok doktora és a Quebec-i Egyetem (Montreal) professzora.
Sipos János

Megosztás