Rossz lehet-e az a megegyezés, amely ellen egységesen tiltakozik Benjamin Netanjahu, az iráni ultrakonzervatívok, az amerikai Kongresszusban meghatározó szerepet játszó izraelbarát lobbi és Szaúd-Arábia? Izrael pedig – amely atombombával rendelkezik, miközben nem hajlandó aláírni az atomsorompó-egyezményt és egyébként is az az ország, amely a világon a legtöbb ENSZ határozatot szegte meg – tényleg nem hiteles, amikor kioktatja épp ezekben a kérdésekben az iráni rezsimet.
A november 24-én aláírt és hat hónapra vonatkozó átmeneti megállapodás értelmében Irán felfüggeszti az öt százaléknál magasabb tartalmú urándúsítási programját, és ezért hatályon kívül helyezik az ellene érvényben lévő szankciók egy részét. Amióta kitört az „arab tavasz”, ez a legjobb hír a régióból.
Az új megállapodást ellenző koalíció ereje viszont egyértelműen azt mutatja, hogy az olvadás politikáját támogatók nagyon törékeny jégen lépkednek. Először is, már az első érvek, mind a két oldalon egyébként, arra hivatkoznak, hogy a másik fél komoly kompromisszumokat kötött: Barack Obama szerint Irán igenis meghajolt, hiszen félbeszakította a katonai célú nukleáris programját; Teherán viszont azzal válaszol, hogy az Egyesült Államok elismerte az irániak jogát az urándúsításra. Ez a nyilatkozatháború – bár szerencsére kevés halálos következménnyel jár – kiválóan megfelel mind két fél héjáinak: az amerikai győzelmi jelentésekre, melyeket természetesen azonnal közölnek Iránban, majd ugyanolyan harcos válaszokat adnak, amelyeket viszont Washington hoz azonnal nyilvánosságra...
Marad azért a lényeg: harminc év közvetlen vagy harmadik fél közvetítésével zajló összetűzései után Irán és az Egyesült Államok kész normális mederbe terelni a kapcsolatait. Az esemény felidézi azt az 1972-es pillanatot, a vietnami háború kellős közepén, amikor Richard Nixon amerikai elnök találkozott Mao Ce-Tunggal. E megbeszélés után a világ geopolitikai helyzete teljesen átalakult. Később ezt követte a gazdasági kapcsolatok változása, így ma Peking finanszírozza az amerikai adósságot és az Apple iPhone-jait Sencsenben gyártják.
Az Irán és az egykori „Nagy Sátán” közötti megbékélés elősegítheti a szíriai és az afganisztáni konfliktus megoldását is. Tizenegy évvel azután, hogy George W. Bush keresztes háborút hirdetett „a Gonosz tengelye” (1) ellen, Irakot elpusztították, a Közel-Kelet puskaporos hordó, Palesztinát falak mögé zárták, Afrika egy része pedig a dzsihádista terrorizmusnak esett áldozatul. Az izraeli kormány fanatikusan ezt a lepusztult helyzetet akarja fenntartani. Ebben segítségére van Szaúd-Arábia és a szunnita Emirátusok, ahol a síita Iránt továbbra is diplomáciai kordon mögött, illetve az olajpiacoktól elzárva szeretnék látni.
A Teheránnal folytatott tárgyalások idején François Hollande államelnök és Laurent Fabius külügyminiszter is próbálták lassítani, sőt, megakadályozni a megállapodást (2) . Mivel Benjamin Netanjahu teljesen reménytelen eset, az elkövetkező fél év viszont kényes időszaknak ígérkezik, csak azt kívánhatjuk magunknak, hogy ne Bush árnya lengje be az Elysée-palotát…
(1) „A Gonosz tengelye – Észak-Korea, Irán, Irak – fegyverkezik, és fenyegeti a világbékét”, ezért 2002. január 29-én George W. Bush elnök kijelentette: „Az Amerikai Egyesült Államok nem fogja megengedni, hogy a legveszélyesebb rendszerek a legpusztítóbb fegyverekkel minket fenyegessenek.”
(2) Gareth Porter: Lavrov Reveals Amended Draft Circulated at “Last Moment” [Az „utolsó pillanatban” módosított tervezeteket javasoltak – fedte fel Lavrov], 2013. november 15., www.ipsnews.net