Már minden lehetetlenné vált. Nem lehetett adót emelni, mert akkor a „vállalkozók/befektetetők” máshova települnek. Az olcsó importdömping ellen – olcsó, mivel az exportáló országokban a bérek a béka feneke alatt vannak – nem lehetett védővámokat bevezetni, mert az sértené a szabadkereskedelmi egyezményeket. A pénzügyi tranzakciók akár csak minimális megadóztatása is lehetetlen volt, hiszen ehhez meg az államok nagy részének összefogására lett volna szükség. Az áfa csökkentéséhez pedig Brüsszel jóváhagyását kellett volna megszerezni…
Azután 2013. március 16-án, szombaton, hirtelen minden megváltozott és minden lehetségessé lett. Az olyan ultrakonzervatív és ortodox intézmények, mint az Európai Központi Bank (EKB), a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Eurogroup és az Angela Merkel vezette német kormány kitekerték a ciprusi hatóságok (remegő) kezét, és arra kényszerítették, hogy megcsapolja a bankbetéteket. Ha Hugo Chávez bolívari kormánya vezetett volna be ilyen intézkedéseket, akkor azt egész biztosan szabadságellenes, diktatórikus és zsarnoki lépésnek ítélték volna, és a venezuelai elnök ellen több kilométernyi felháborodott vezércikket írtak volna, szerte a nagyvilágban. Eredetileg a 6,75 és 9,9 százalékos elvonás közel ezerszerese lett volna annak a Tobin-adónak, amelyről már vagy tizenöt éve beszélnek és beszélgetnek minden eredmény nélkül. Így már tisztán látszik: Európában, ha akarunk, tudunk!
Persze minden a célpontok megfelelő kiválasztásán múlik: nem lehet abajgatni sem a részvényes-tulajdonosokat, sem a csődközelben lavírozó bankok finanszírozóit. Helyettük fizenek most a betétesek! Valóban sokkal liberálisabb kifosztani egy ciprusi nyugdíjast azzal az ürüggyel, hogy rajta keresztül egy adóparadicsomba menekült orosz maffiózóra célzunk, mint hogy fizetésre bírjuk a német bankárt, a görög fegyvergyárost, illetve az osztalékát Írországba, Svájcba vagy Luxemburgba menekítő multinacionális vállalatot.
Merkel asszony, az IMF, és az EKB folyamatosan szajkózza, hogy helyre kell állítani a hitelezők „bizalmát”, és ezért nem lehet növelni a közkiadásokat, de nem lehet újratárgyalni az államadósságokat sem. A pénzpiacok – mondják – azonnal szigorú szankciókat léptetnének életbe a renitens államokkal szemben. De mennyire „bízhatunk” ma a közös pénzben és a híres európai betétgaranciában, amikor egy európai bank ügyfele arra ébredhet egy szép tavaszi reggelen, hogy a betétjét megcsapolták az éjszaka folyamán?
Az Eurogroup tizenhét tagállama ezzel megtette, amire gondolni sem mertünk. És készek újrakezdeni! Mostantól az Unió egyetlen polgára sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy első számú célponttá vált, és az egészséges pénzrendszer ürügyével elszánták magukat arra, hogy megfosszák egy élet munkájával összegyűjtött tartalékaitól. Úgy tűnik, hogy Rómában, Athénban vagy Nicosiában a helyi bábpolitikusok ebbe már beletörődtek, és készek megvalósítani a Brüsszel, Frankfurt vagy Berlin által kidolgozott ilyen irányú terveket – akár saját lakosságuk nyílt elutasítása ellenére is (1).
A lakosságnak azonban a határtalan keserűségen kívül másmilyen tanulságot is le kéne vonni a ciprusi helyzetből: ha minden lehetségessé vált hirtelen, akkor tudatosodhat bennük is, hogy itt az ideje, hogy felszabaduljanak! Minden lehetővé vált számukra is! A puccskísérlet másnapján néhány európai miniszter zavarodottsága talán arról árulkodott, hogy attól féltek, a harminc évig tartó liberális „pedagógia” állításával szemben, most kiderül, az állam nem is olyan tehetetlen. Az Eurogroup politikusainak döntése – akaratukon kívül is – arról árulkodik, hogy a „tehetetlen államgépezet” a liberális mesék világába tartozik és a „nem hatékony” és „nem beavatkozó” államra a jövőben már nem hivatkozhatnak majd.
Figyeljünk oda: a nagy felfordulás közepette, az európai miniszterek más, a szokottnál keményebb intézkedéseket is elfogadtak, amelyekről várhatóan kiderül majd, hogy nincsenek ínyére Németországnak. Ugyanis a nicosiai kisbetéteseknél vagyonosabb célpontok ellen is hatékonyan alkalmazható intézkedésekhez vezethet.