Messze nem hirtelen döntésről, hanem alaposan előkészített változásról van szó, amint arról az utolsó elnökválasztás megszervezése is tanúskodik. A legvitatottabb álláspontot képviselő jelöltek nem is indulhattak, így sikerült elkerülni híveik nyílt összeütközését. A lakosság nagyon is jól érzékelte a bujtatott célokat, és egyértelműen az amerikai békülést hirdető jelöltre szavazott. Az új elnök, Hasszan Rohani, akit már az első körben és 72 százalékos részvétel mellett választottak meg, erős támogatottság mellett tárgyalhatott az USA-val.
Ez a politikai irányváltás nem arra épül, hogy idealizálnák az Obama-kormányt és az amerikai geopolitikát: Teherán meg van győződve arról, hogy alapvetően változott meg a nemzetközi és a régió helyzete és az USA ma nem lenne képes háborút indítani Irán ellen.
Az amerikai elnök hezitálása a Szíria elleni katonai csapás elrendelésekor, majd csatlakozása Bassár el-Aszad szír elnök vegyi fegyvereinek megsemmisítési programjához megerősítette, ezt a helyzetértékelést. Miközben a nyugati sajtó kiemelte Oroszország szerepét (1) , az irániak mindig azt hangoztatták, hogy ők állnak a szír vegyi fegyverek megsemmisítésének javaslata mögött, és ők győzték meg Damaszkuszt, hogy fogadja el a javaslatot. Akárhogy is van, az amerikai változás meggyőzte az Iráni Iszlám Köztársaságot, hogy az idők szava már nem a háború, hanem a tárgyalások mellett szól, és ha engedni is kell bizonyos kérdésekben, most normalizálhatják kapcsolataikat Washingtonnal.
A két országnak vannak közös stratégiai érdekei Afganisztánban és Irakban, míg a pakisztáni helyzet alakulása mind a két országnak egyformán fenyegetőnek tűnik. De bizonyos kérdéseket, a libanoni Hezbollaht, Szíriát, a palesztin Hamaszt teljesen ellentétes katonai-politikai érdekek mentén ítélik meg. Az USA, miközben az egész régió kezd kevésbé fontossá válni a szemében, szövetségben áll az öbölbeli monarchiákkal és Izraellel, és semmiképpen sem kérdőjelezi meg ezeket a kapcsolatait
Gazdasági téren a két ország közeledése nagyon hamar konkrét eredményekre vezethet. Például az iráni bankszámlák felszabadítására az amerikai bankokban, illetve jól jövedelmező szállítási szerződésekre Iránnak fontos ágazatokban, amelyekben lemaradása van. Az amerikai vállalatok jó helyen állnak, hiszen, az embargó ellenére, közvetve mindig is jelen voltak az iráni piacon. Másik lehetőség a kapcsolatok gyors fejlesztésére az Amerikában élő számottevő iráni diaszpóra, amely sosem szakította meg kapcsolatait az anyaországgal. Ugyanakkor az USA kulturálisan is jelen van Iránban, mivel Irán meglepő módon, a régió egyetlen országa – Izraelen kívül –, ahol a lakosság nem ellenséges vele szemben.
Az iráni külpolitikai fejlődés messze nem csak a washingtoni kapcsolatokat érinti. Teherán már hosszú ideje kidolgozta stratégiai céljait, amelyeket nem annyira az ideológia, mint, az erőviszonyok figyelembevételével, régiós érdekei alapján alakított ki.
Az utóbbi tíz évben Irán szerepe a régióban teljesen átalakult. Kifejezetten ügyesen, a realitások figyelembevételével lépett egy sor a régiót érintő politikai kérdésben, ami a vezetők szemében a katonapolitikai ügyek után a második legfontosabb terület. Több kutatóintézet is létrejött a külügyminisztérium és az Ország Stratégiai Tanács munkájának támogatására. 1997 óta a Stratégiai Kutatási Központ – amelyet 1989-ben alapítottak és a jelenlegi államelnök Hasszan Rohani vezetett (2) – az Ország Stratégiai Tanács felügyelete alatt rendszeresen készített elemzéseket az állam vezetői részére a legfontosabb kérdésekről. A tanulmányok egy részét negyedévenként megjelenő, saját folyóiratuk publikálja. Elemzéseik messze nem a megszokott propagandastílusban, sokkal inkább a hagyományos stratégiai nézőpont alapján készülnek, gyakran hívnak meg külföldi specialistát a szakmai kérdésekhez.
Irán a meglehetősen összetett környezetben, rugalmasan halad előre. A keleti határon Pakisztán okozza a legnagyobb gondot. Afganisztánban játszott szerepe, szövetsége az USA-val, az, hogy befogadja a legradikálisabb iszlamistákat is, valamint nukleáris fegyverei komoly gondot okoznak Iránnak; miként az is, hogy több, ellentétes irányba is elköteleződött. Mind ezt figyelembe véve, anélkül hogy felvetné a síiták sorsának témáját, Teherán az energiafüggésre építve próbálja megszilárdítani kapcsolatait Iszlámábáddal (3) . A Béke-gázvezetéktervet – amely eredetileg Pakisztánon keresztül, de Indiába szállított volna iráni gázt – végül 2013 márciusában aláírták. Amerikai nyomásra ugyanis 2005-ben India kilépett a tervből (4) , de Irán biztos benne, hogy az óriásgazdaság energiaszükségletei végül kikényszerítik majd, hogy visszatérjen az iráni gázszállítások tervéhez.
Afganisztán: Irán mindig is jó kapcsolatokat ápolt az amerikaiak által odahelyezett kormánnyal, jobbra értékeli, mint a tálibokat. A kereskedelmi kapcsolatok az utóbbi négy évben megnyolcszorozódtak, elérték az 5 milliárd dollárt. Ha ezek az adatok túlbecsültnek is tűnnek, az biztos, hogy az USA nyomása ellenére, Afganisztán piacát elöntik az iráni áruk. Az USA-ban attól félnek, hogy Irán így kerüli meg az ellene életben lévő szankciókat (5) .
Szaddám Husszein bukása Irakban sikeresen megszabadította Iránt egyik legnagyabb ellenségétől, így politikai hatása növekedhetett Irakban és az egész régióban. Elfeledve a 20. század leghosszabb háborúját a két ország élénk gazdasági kapcsolatokat épített ki, és politikai szövetségre lépett.
Szaddám Husszein uralkodása idején Teherán erőteljesen támogatta az iraki ellenzéket, a síitákat, és a kurdokat is. 2003 után egyes csoportokkal továbbra is fenntartották a jó kapcsolatokat, ami lehetővé tette, hogy Irán szélesítse hatáskörét az iraki politikában. Úgy ítélik meg, hogy Núri el-Máliki miniszterelnök közeli kapcsolatban áll Iránnal, míg a kurd vezető, Dzsalál Talabáni fontos szerepet játszott az USA és Irán közeledésében. Az első tárgyalás a két ország között, egyébként az Irak stabilizálásáról szólt, az ő kezdeményezésére jött létre még 2007-ben.
A viszony Ankarával, a másik nyugati szomszéddal, problémásabb. A gazdasági kapcsolatok az utóbbi tíz évben erősödtek, a kereskedelem a 2002-es 2,1 milliárd dollárról 2012-re 21,3 milliárd dollárra nőtt (6) . Az amerikai szankciók bevezetése után, az ország importjának java részét lebonyolító, az Egyesült Arab Emírségekben megtelepedett iráni cégek áttelepültek Törökországba. Teherán stratégiai partnert lát Törökországban. Annál is inkább, mivel ahogy gyengül az Európa Unió vonzereje, úgy találhat egymásra a két ország a közös régiós érdekek mentén akkor is, ha Szíria jövőjéről ellentétesek az álláspontjaik. De mivel a probléma elhúzódik, még ebben az ügyben is elképzelhető a közeledés, mint azt Ahmet Davutoglu török külügyminiszter 2013. november 27-i teheráni látogatása megmutatta (7) .
Irán és déli szomszédja, Szaúd-Arábia között továbbra is hidegháborús a légkör. Az 1980-as években a szaúdi monarchia Szaddám Husszein rendszerét támogatta Irán ellenében. 1987-ben a mekkai zarándoklatkor a rendőrség tűzet nyitott a zarándokok egy csoportjára, akik az USA és Izrael ellen tiltakoztak; több mint négyszázat megöltek, köztük kétszázötven iránit. Később azonban a kapcsolatok normalizálódtak Hasemi Rafszandzsáni (1989–1997) és Mohammad Khatami (1997–2005) elnökségei idején, akik többször is ellátogattak Szaúd-Arábiába. 2003-ban, Irak amerikai megszállásakor újra kiéleződtek a feszültségek, Rijád aggódott Irán növekvő befolyása, illetve a szunniták politikai szerepének csökkenése miatt. Mahmud Ahmadinezsád (2005–2013) elnök provokatív felszólalásai sem segítették enyhíteni a feszültségeket.
A Hezbollah Rijádot okolta a 2013. november 19-i bejrúti iráni nagykövetség elleni, a genfi nukleáris tárgyalások idejére esett támadásért. A libanoni probléma kezelésében sincs egyetértés a két ország között, Szaúd-Arábia a volt miniszterelnököt Szaad Haririt illetve az Al-Káidához gyakran közelálló szunnita radikális csoportokat támogatja.
A Teherán és Washington kapcsolatainak javulása tovább bonyolítja a két ország kapcsolatát. Irán megpróbál majd kivételezett kapcsolatokat kialakítani az amerikaiakkal bizonyos ügyekben, mint a szövetséges csapatok biztonságos kivonása Afganisztánból vagy az dél-iraki olajmezők kiaknázása, és ezzel meggyengíti Szaúd-Arábia jelentőségét. Teherán és Rijád között tehát tovább tart majd a hidegháború.
Az utóbbi hetekben Irán komoly mosolydiplomáciai kampányt indított más, Öböl-menti országok felé is. Dzsavad Zarif, az amerikai megbékélési politika vezetője ellátogatott Ománba, Kuvaitba, Katarba és az Egyesült Arab Emírségekbe. Utóbbi országban elhintette, hogy Irán kész újraértékelni álláspontját a szigetek kérdésében. Irán a sah idején, 1968-ban annektált három kicsi szigetet, amelyeket az Emirátusok maguknak követelnek.
Katarral hagyományosan nagyon jók a kapcsolatok. A többi Öböl-menti országtól eltérően Doha nem támogatta Irakot az Iránnal vívott háború idején, és 2006-ban, amikor tagja volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának, nem szavazta meg az Irán-ellenes szankciókat. A szír konfliktus azonban eltávolította egymástól a két országot, Katar ugyanis erősen támogatja az iszlám harcosokat, amit Teherán nem néz jó szemmel. Ráadásul Katar befogadta Tarek Al-Hasemi volt iraki elnökhelyettest, akit hazájában „terroristák finanszírozásával” vádolnak.
A nemzetközi helyzet gyors változása arra szorítja Iránt, hogy partnereket keressen. Már most is megfigyelői státusa van a Sanghaji Együttműködési Szervezetben (SCO). Nagyon szeretne tagja lenni a BRICS-csoportnak (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) akkor is, ha gyenge gazdasági súlya – ha nem számítjuk a kőolajszektort – ebben nem segíti. A jó kapcsolatokat jelzi, hogy a BRICS-országok többször kifejezték aggodalmukat az Irán-ellenes katonai fenyegetésekkel kapcsolatban.
Ahmadinezsád elnöksége alatt Irán erőteljesen Dél-Amerika felé fordult. Két elnök, a venezuelai Hugo Chávez és a bolíviai Evo Morales is ellátogatott Teheránba, és a kereskedelmi kapcsolatok olyan erősen fejlődtek, hogy Hillary Clinton 2009-ben külügyminiszterként nyilvánosan is aggodalmát fejezte ki Irán latin-amerikai diplomáciai sikerei miatt (8) .
Európával a forradalom óta (1979) a kapcsolatok ingadozóak. 1992-ben az iráni Kurd Demokratikus Párt több tagjának és főtitkárának, Abdulrahman Gasszemlu berlini meggyilkolása miatt megszakadt az unió és Teherán közötti „kritikus párbeszéd” folyamata. A kapcsolatokat végül csak 1997-ben Khatami megválasztásával vették fel újra. 2003-ban, épp, amikor az iraki háború elkezdődött, az unió, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia képviseletével tárgyalásokba kezdett az iráni nukleáris programról. Teherán elfogadott bizonyos engedményeket: a dúsítási program befagyasztását és az atomsorompó-egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvének elfogadását stb. De az USA, megrészegedve a könnyű katonai győzelemtől, megakadályozta a tárgyalások folytatását. 2006 decemberében az unió megszavazta a Biztonsági Tanács 1737-es határozatát, az első Irán-ellenes ENSZ-szankciók bevezetését. Sőt az Unió még szigorúbb embargót léptetett életbe az iráni olajexportra, és befagyasztotta az Iráni Központi Bank számláit.
Néhány európai ország ennek ellenére fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait Iránnal. Bár a kereskedelem összességében csökkent: az iráni export tíz év alatt 16,5 milliárdról euróról 5,6 milliárdra, az import 10,5 milliárdról 7,4 milliárdra (9) . A British Petroleum megpróbálta kikerülni a szankciókat, hogy beruházhasson a Chah Deniz–2 projektbe. Londonnak fontos szerepe volt abban, hogy az iráni nukleáris dossziéról folyó tárgyalásokat sikeresen lehetett lezárni. Hasszan Rohani megválasztása óta a BBC perzsa adása – amit sokan hallgatnak Iránban – pozitív képet ad az országról, Teherán pedig megpróbálja kihasználni London új régiós terveit (10) . Párizs viszont úgy tűnik, teljesen lejáratta magát. Ha a Washingtonnal kiépült kapcsolatok fennmaradnak, félő hogy az európai vállalatok elveszítik az iráni piacon az utóbbi harminc évben kiépült kedvező helyüket…
