A válság és elnyomás filmjei Berlinben

Kategória: 2014. február
Írta: Hegyi Gyula
Találatok: 7484

 

Bár a berlini filmfesztiválon is megjelennek hollywoodi sztárok, és vászonra kerülnek közönségbutító produkciók, minden évben láthatunk érett és izgalmas társadalomkritikus alkotásokat is. Wieland Speck, a fesztivál Panoráma szekciójának vezetője így fogalmazta meg válogatási elveit: „Az óriási vállalatbirodalmak erkölcstelen mohósága kirabolja az embereket, és a szekció filmjei széles skálán mutatják be ezt a folyamatot. Legyen a helyszín Tajvan, Myanmar, az Egyesült Államok, Olaszország vagy Japán, a keserű jövő már elkezdődött: a vegyi szennyezés és a kegyetlen kizsákmányolás határozott ellenállást követel. És ugyanakkor, függetlenül a körülményektől és következményektől, ez az ellenállás egyben az egyén harca is a személyes szabadságáért.” Ennél pontosabban aligha lehetne néhány mondatban megfogalmazni a társadalmilag elkötelezett művészet feladatát a globális kapitalizmus válságának korában.

In grazia di DioA berlini filmszemle társadalomkritikus alkotásai szinte katalógus-szerűen mutatták be a válság lehetséges következményeit. S azt, hogy bár az egykori „jóléti társadalmakban” az embereknek több tartalékuk van, mint az eleve nyomorgó Harmadik Világban, s az elszegényedésnek is különböző fokozatai vannak, lelkileg minden egyén és család számára súlyos tragédia az anyagi biztonság elvesztése. Az már a rendező tehetségén és a produkció költségvetésén múlik, hogy mindezt látványos, vonzó kiállításban, vagy minimális eszközökkel mutatja be. A fesztivál egyik sikerfilmje, az olasz In Grazia di Dio (Edoardo Winspeare rendezése) a pénzügyi válság következményeit dolgozta fel hitelesen és ugyanakkor szórakoztató módon. (A filmek címét eredetiben és a rendező nevével közlöm, hogy akit részletesebben is érdekel, az könnyen megtalálja az interneten.) A dél-olaszországi kis varroda csődbe megy az olcsó kínai konkurencia miatt. A tulajdonos testvérpárból a férfi Svájcban vállal munkát, a nővére viszont helyben marad, és megküzd a nehézségekkel. Amikor az adósság rendezésére el kell adnia a családi házat, akkor anyjával, húgával és a lányával egy kis tanyára költözik, és gazdálkodni kezd. Az addig városi életet élő asszony az egyetemet végzett húgával együtt a piacra termel zöldségeket, és bátor leleményességgel áll helyt új életében. Vérbő olasz filmhez méltóan akad a filmben humor, melankólia, kiáradó életszeretet és szomorúság, miközben hű képet ad arról, hogyan mossa el a gazdasági válság az egykor volt „jóléti társadalom” szerény vívmányait.

Bai Mi Zha Dan KeÁzsiai viszonylatban Tajvan is jóléti társadalomnak számít, de a szegény embereknek kemény harcot kell folytatni életük fenntartásáért. A Bai Mi Zha Dan Ke (Cho Li filmje) megtörtént esetet dolgozott fel. Egy fiatal paraszt, Yang Rumen felháborodva látja, hogy a sziget mezőgazdaságát hogyan teszi tönkre az iparvállalatok mohó terjeszkedése és az olcsó élelmiszerimport. Az importtal lenyomják a mezőgazdasági árakat, majd a csődbe jutott parasztok kis földecskéjét olcsó áron felvásárolják a nagy cégek, és gyáróriásokat telepítenek a vidékre. A fiatalember rizsbe csomagolt robbanószereket készít, s ezeket különböző kormányhivataloknál helyezi el – vigyázva arra, hogy emberek ne sérüljenek meg a robbanáskor. A „rizsbombák” mellé minden alkalommal felhívást helyez el az élelmiszerimport megszüntetésére. Az egyéni akció felrázza a tajvani társadalmat. A fiú végül feladja magát, néhány évre börtönbe kerül, s amikor onnan kiszabadul, egyfajta tajvani Bovéként[1] a vegyileg szennyezett élelmiszerek ellen, az organikus mezőgazdaságért küzdő aktivista válik belőle.

athomeA Sto Spiti (Athanasios Karanikolas) hősnője egy külföldi – feltehetően bolgár, bár a filmben ez nem derül ki – cselédasszony, aki két évtizeden át ugyanannál a nagypolgári görög családnál él és dolgozik. Amíg megy a szekér, és jól keres a családfő, a cselédet látszólag szinte családtagként kezelik, asszonya úgy beszél róla, hogy „akár a húgom is lehetne”. De amikor a válság miatt a családfő anyagi helyzete megromlik, takarékoskodnia kell a kiadásokkal, akkor az addigi álszent jóság kegyetlen számításba vált át. A cselédet kidobják, noha ezt igyekeznek nagyon „kulturáltan” végrehajtani. Kevés filmet láttam, amely ilyen pontosan mutatja be, hogy az emberek osztályhelyzete kiélezett helyzetekben felülír minden érzelmeskedést és jótékonykodást.

2013 - Non-Fiction Diary still 1Különös és némiképp zavarba ejtő alkotással jelentkezett az alig harminc éves Jung Yoon-suk dél-koreai rendező. A Non-fiction Diary címéhez illően dokumentumfilm, amely egy kegyetlen sorozatgyilkosságot dolgoz fel. A kilencvenes évek derekán néhány falusi fiú elrabolt és halálra kínzott öt ártatlan embert. A gyilkosságokat feltárták, a tetteseket elítélték és felakasztották. A kivégzések komoly társadalmi vitát keltettek az akkoriban demokratizálódó Dél-Koreában, s ez a vita is hozzájárult ahhoz, hogy bár a halálbüntetést elvben nem törölték el, immár sok éve nem alkalmazzák a gyakorlatban. A fiatal rendező a szadista gyilkosságokat párhuzamba állítja egy bevásárlóközpont összeomlásával, ahol 85 ember életét vesztette. Érvelése szerint, ha öt gyilkosságért kivégezték a tetteseket, akkor 85 áldozat haláláért is hasonló büntetésben kellett volna részesíteni a balesetért felelősöket. Engem nem győzött meg arról, hogy a mégoly vétkes felelőtlenség ugyanolyan súlyos bűn, mint emberek iszonyatos módon való, tudatos és közvetlen halálra kínzása. De a filmből áradó antikapitalista szenvedély mindenképp elismerést érdemel. S érdekes volt látni azokat a betétjeleneteket, amelyek dél-koreai tüntetéseket, felvonulásokat, ünnepségeket mutattak be. Külsőségeikben megdöbbentően hasonlítottak ahhoz, amelyeket Észak-Koreából látunk, noha Délen nyilván nem kötelező részt venni rajtuk.

iranian-4-w540Noha nem közvetlenül a válságról szólt, igazi intellektuális csemegének számított az Iranian (Mehran Tamadon) című iráni film. A Párizsban élő ellenzéki iráni rendező hosszas próbálkozások után talált négy konzervatív iráni férfit, vallási személyiséget, aki hajlandó volt vele a kamerák előtt vitatkozni az iráni helyzetről. A rendező családjának amúgy elegáns vidéki nyaralójában két napot töltöttek el vitával, s a vitát megszakító sütés-főzéssel, kötetlen csevegéssel. Mivel magam is jártam ellenzéki gondolkodású iráni értelmiségiek otthonában, a helyszín számomra ismerős volt. Amint az is, hogy a rendszer kritikusai ma még inkább a művelt és viszonylag jómódú középosztályból kerülnek ki. Film közben szinte belekiabáltam volna a filmbe, érvekkel segítve ki a derék rendezőt, akit gyakran elmosott a konzervatív papok demagógiája. Amely egy-egy, újságból kiragadott extrém nyugati példával érvelt a demokrácia és a tolerancia ellen, egészen a magyar jobboldali sajtó szellemében manipulálván és denunciálván. Ezzel is azt bizonyítva, hogy végső soron minden vallási és nemzeti fundamentalizmus azonos gyökerű.

Bing DuAz igazán szegény országokban természetesen a válság még brutálisabb formában jelentkezik, mint a gazdagabb társadalmakban. Myanmar (Burma) egyike a világ legszegényebb államainak, s az onnan érkező, megrendítő erejű Bing Du (Midi Z rendezése) című film is csak tajvani anyagi támogatással készülhetett el. A jobboldali katonai junta elnyomása alatt élő ország kimaradt az ázsiai „kistigrisek” amúgy felemás fejlődéséből. A film főhőse egy parasztfiú, aki a falu reménytelen szegénységéből a városba menekül. Utolsó tehenüket eladva vesz egy robogót, és taxizni próbál egy buszállomás közelében. Közvetlen közelről láthatjuk a mindennapi szegénységet, ahol lassan már egy robogónyi útra sem futja a reménybeli kuncsaftoknak. A fiú így egy kábítószerrel kereskedő nő sofőrje lesz, a nő egyébként kockázatos vállalkozása előtt Kínában dolgozott illegális munkásként. Mint keserűen megfogalmazza, Myanmarban a szegény ember kétféleképpen élhet meg. Vagy jade bányában dolgozik, de ott olyan iszonyatosak a munkakörülmények, hogy csak állandó kábítószer fogyasztással lehet ideig-óráig túlélni őket. Vagy kábítószerrel kereskedik. Amikor lebukik, a fiú – akárcsak az elsőként említett olasz film hősnői – visszamenekül a kis földbirtokra, ahol legalább saját betevő falatját meg tudja termelni.

LastHijack450x270A Last Hijack (Tommy Pallotta és Femke Wolting rendezése) című dokumentumfilm az „állam nélküli ország”, Szomália híres-hírhedt tengeri kalózait mutatja be emberi közelségben. A szegény szomáliai családok fiai, ha valamiképp ki akarnak szabadulni a nyomorból, akkor gyakran engednek a kalózokat toborzó banditák csábításának. A kalózok, akikről a napihírekben is sokszor hallunk, a valóságban csak a zsákmány kisebbik részét kapják meg, a többi a biztonságos távolból ügyködő szervezőké, „befektetőké”. A banditák kegyetlenül leszámolnak azokkal a szomáliai újságírókkal, aktivistákkal, akik igyekeznek felvilágosítani a potenciális kalózjelölteket az életveszélyes vállalkozásról. A dokumentumfilmben azokat az asszonyokat is megismerhetjük, akik férjeiket, fiaikat igyekeznek otthon tartani, lebeszélni a kalandról. Szomáliában európaiként dokumentumfilmet forgatni, egyáltalán, oda beutazni önmagában is bátor tett, s a film számomra az idei Berlinale egyik legemlékezetesebb alkotása volt.

les aveuglesA berlini fesztivált hagyományosan „elöntő” kínai és hongkongi filmözönből a Tui Na (Lou Ye) című drámát érdemes kiemelni. Egy vakok által üzemeltetett masszázs-szalonról szól, s bár édes-bús jelenetekben is bővelkedő játékfilm, a főbb szerepeket valóban vak színészek alakítják. Az európai néző számára a történetből a társadalmi szolidaritás teljes hiánya a szembeötlő. A film és annak minden szereplője tökéletesen természetesnek tartja, hogy mindenki, így a vak ember is kizárólag önmagára számíthat a túlélésért folytatott, kemény létharcban.

20140108viharsarokA Panoráma szekcióba egy magyar film is bekerült, az elsőfilmes Császi Ádám Viharsarok című alkotása. A Viharsarok az első magyar „melegfilm”, amely minden idétlenkedés nélkül, emberi drámaként mutatja be a homoszexualitást. (Bár a meleg szerelmi háromszög egyszer-egyszer akaratlanul is nevetésre kényszeríti a legtöbb nézőt.) Témánk szempontjából fontosabb az a keserű, szinte dokumentarista hitelesség, amellyel a film a címbeli Viharsarok, a délkeleti országrész szellemi és anyagi elmaradottságát, a szétvert szövetkezetek helyén vegetáló szegénységet megidézi. Egyszer talán majd láthatunk egy olyan magyar filmet is, amelyben a húszas-harmincas évek legsötétebb falusi nyomorát visszahozó új vidéki szegénység nem csak melléktémaként, hanem a régi szociográfiai iskola folytatásaként, radikális rendszerkritikaként is megjelenik.



[1] José Bové, ismert francia alterglobalista aktivista. A McDonald’s –ok ellenes támadásairól vált országosan, sőt az egész kontinensen ismertté. Jelenleg Európa parlamenti képviselő a „zöld” frakció tagja. http://hu.wikipedia.org/wiki/Jos%C3%A9_Bov%C3%A9

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések