Az észak-karolinai Durham városát Hillsborough felé elhagyó autósnak különös vidéken kell keresztül hajtania. Ahogy eltűnnek a Duke egyetem büszke tornyai, gyorséttermek tucatjai sorakoznak a forgalmas főút mellett: a McDonald’s, a Craker Barel, a Wendy’s, a Chick-fil-A, a Waffle House, a Bojangles, a Biscuitville, a Subway, a Tacobell és a Kentucky Fried Chicken (KFC) egységei, alig kevesebb mint másfél négyzetkilométeres területen. Ha gyalog vágunk neki a zajos főútnak, azonnal a szemünkbe ötlik a sok eldobott, zsíros csomagolóanyag és papírpohár. A tájat itt csak a szélvédő üvege mögül, futó pillantásokkal szokás nézegetni. Ha a főúton átsuhanó autósok gyalogost látnak, igencsak meglepődnek. Talán ennek köszönhető, hogy engem is majdnem elütöttek.
Az életveszélyes élmény, valamint a Waffle House-ban eltöltött pár perc tapasztalata hirtelen ráébresztett: mitől is olyan kíméletlenül hatékony az amerikai gyorséttermi iparág. A titok, a gyorséttermek működési mechanizmusában rejlik. A könnyűszerkezetes építkezés, a futószalagon gyártott gofrik, a kétmedencés olajsütők, az ételízesítő adagolópultok elhelyezése, valamint a kávéspohár kiöntőnyílással ellátott műanyag fedője – melyet a fogyasztó ruhájának védelmében találtak ki – mind-mind a hatékonyság és az emberi találékonyság bizonyítéka. Azonban ez az elképesztő csúcsra járatás csakis az erőforrások (benzin, áram, föld, stb.) mértéktelen pazarlása árán valósítható meg. Az egyik oldalon az ipari tervezés mesterműve, a másikon pedig az említett erőforrások és a kiszolgáltatott munkaerő kíméletlen kihasználása áll.
El kell ismerni, nem mindennapi nemzeti erőfeszítéssel valósult meg az amerikai tömegkonyha forradalma. A mezőgazdaságot segítő állami támogatások, az öntözéses növénytermesztés, az autópályák és a gyorsforgalmi utak kiépítése mind-mind hátteret jelentették a későbbiekben oly elképesztő karriert befutó tömegkonyhák létrejöttéhez. Megvalósult a grandiózus terv, amire az amerikaiak 80 éve oly büszkék. De ha ma tesszük fel a kérdést: mi a nagy erőfeszítés végeredménye, a válasz kissé lehangoló. Egy kontinensnyi, szeméttel teli Hillsborough-út látványa? Egy hitvány minőségű ételeket zabáló fogyasztói tömeg kialakítása? Vajon ez a kollektív lendület csak arra szolgált volna, hogy néhányan tonnaszámra halmozzák fel a pénzt, a vagyont, míg mások szánalmas órabérért törjék magukat?
Férges a gyümölcs
Tavaly nyáron az észak-karolinai Durhamben egy váratlan sztrájk rázta meg a gyorséttermi iparágat. Ez a sztrájk azért is volt váratlan, mert egy olyan államban tört ki, amely köztudottan ellenségesen viseltetik a szakszervezetekkel szemben, és amely egyébiránt azzal henceg, hogy a fast-food bölcsője. A szektor három nagy óriása – a Hardee’s, a Bojangles és a Krispy Kreme is ezen a vidéken látta meg a napvilágot.
A sztrájk egy isten háta mögötti Burger Kingből indult ki, amely inkább hasonlított egy elhagyatott végvárra, mintsem étteremre. Egy reggel 6 óra körül egy maroknyi alkalmazott állta el az épület bejáratát, és a következőt kezdték el skandálni: „A munkavállalói jogok is emberi jogok!” Ilyen kora reggeli időpontban nehéz feltüzelni a hangulatot, ezért egy másik szlogennel is megpróbálkoznak a sztrájkolók: „7.25-ből nem lehet megélni!” . Ebben a szektorban ugyanis 7 dollár 25 cent a minimum órabér.
Hamarosan megérkeztek a helyi média tudósítói, és két rendőrjárőr csapat. Az étterem egyetlen vásárlója az egyik asztalnál ülve, az ablakon keresztül figyelte az eseményeket. A csúcsforgalom idején az autósok majd dudaszóval bíztatják és bátorítják a sztrájkolókat.
Dél körül a tüntetők megpróbálták kiszélesíteni az akciót, és a Durham belvárosában található egyik McDonald’s előtt gyülekeztek, majd továbbmentek Raleigh-be, egy nyolcsávos út mellett található Little Caesar-hoz. A tüntetők száma egyre növekedett. A járdaszélen tömörültek, táblákat emeltek a magasba, mialatt gyerekeik a satnya elővárosi környezetben még megmaradt fák alatt játszottak. A kamionsofőrök a szolidaritás jeleként hangosan kürtölni kezdtek, a terepjárók sofőrjei pedig harsányan szitkozódtak.
A nap utolsó állomása a Raleigh-i KFC volt. Délután 4 órára, a nyári hőség ellenére, a tüntetők száma már elérte a százötvenet. Csoportjukhoz csatlakozott William Barber tiszteletes, az Országos Szövetség a Színes bőrűek Felemelkedéséért (NAACP (1) ) helyi tagozatának vezetője. Barber tiszteletes heti rendszerességgel szervezett gyűléseket, hogy felhívja a figyelmet Patrick McCrory republikánus kormányzó elnyomó politikájára, aki – 2013. januári beiktatása óta, – közel ezer tüntető letartóztatásáért felelős.
Teljesen mindegy, hogy hány órán keresztül dolgoztok – mondotta Barber tiszteletes a KFC előtt összegyűlt tömegnek, egy gyorséttermi dolgozó sosem fog annyit keresni, amennyiből tisztességesen megélhetne. Az embereknek jogukban áll „kiélvezni munkájuk gyümölcsét”. A tiszteletes nem véletlenül választotta e szavakat. A rabszolgaság eltörlése után a déli államokban élő afro-amerikaiak követeléseiben is ezek a szavak szerepeltek. Majd egyértelmű utalással így folytatta: „Azért jöttem, hogy megmondjam nektek, ez a gyümölcs férges. Férges a gyümölcs, ha egy KFC-ben dolgoztok, és alig tudjátok megfizetni azt a csirkét, amit ott ti a saját kezetekkel készítetek el. Férges a gyümölcs, ha abból áll a munkátok, hogy másokat etettek, de ebből a munkából nem vagytok képesek ellátni saját gyermekeiteket.”
Sok híradás látott már napvilágot erről a kivételes társadalmi megmozdulásról, amely több mint egy éven keresztül szinte végigsöpört az egész amerikai gyorséttermi szektoron: Pennsylvaniától New York államig, Rhodes Islandtől Észak-Karolináig. A 2013. december 5-én tetőzött országos méretű sztrájk az USA több mint száz városát érintette. A legtöbb helyen a szolgáltató szektor alkalmazottainak befolyásos szakszervezete, a Service Employees International Union (SEIU) támogatta a munkabeszüntetéseket, így sok étterem nem tudott kinyitni a sztrájk idején. Észak-Karolinában azonban nem így történt. Durhamben és Raleigh-ben csak igen kevés alkalmazott szüntette be a munkát, és a harc elszórt tüntetésekre korlátozódott. A sztrájkolók mellett semmiféle szakszervezet nem állt, az egyetlen szervezettnek mondható támogatást az Action NC nevezetű lakosságvédő csoporttól kapták.
Az Észak-Karolinában összegyűlt gyorséttermi dolgozók minden jel szerint nem voltak tisztában azzal sem, hogyan is kell megszervezni a munkavállalókat. Ahogy azt az egyik tüntető hölgy is elismerte, a sztrájk meglepetésszerűen érte őket. Senki nem számított például arra, hogy milyen fizikai megpróbáltatás egész nap a tűző napon állni és sztrájkolni. Amikor a hőség kibírhatatlanná vált, egyesek feladták, és önszántukból visszamentek az étterembe. De az se jutott senkinek eszébe, hogy valamilyen módon megakadályozzák a normális üzletmenetet. A tüntetők nagy része egy percig sem gondolta, hogy akciójukkal az alkalmazók, a tulajdonosok haragját vonhatják magukra. A következmények nélküli sztrájk naiv feltételezés volt, de Észak-Karolinában a szakszervezeti jogok úgyszólván ismeretlenek, az Egyesült Államok területén itt a leggyengébb a szervezettség.
Ez az egyetlen elérhető kenyérkereseti forrás
Ezzel szemben az észak-karolinai gyorséttermi dolgozók sérelmei teljesen valóságosak voltak. Willietta Dukes asszony például évekig éhbérért dolgozott a franchise alapú gyorséttermekben. Saját bevallása szerint mindig a munkájának élt, és lelkén viselte a vásárlók igényeinek kielégítését. A fritőz mellett eltöltött 16 év azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy tisztességesen eltartsa két gyermekét, és kifizesse a lakbért. Ma a legidősebb fiánál lakik a vendégszobában. Mindeközben „a főnökeim vidáman gratulálnak egymásnak az év végi prémiumhoz” – mesélte Dukes asszony, akinek a vezetőség nemrég levelet küldött. A FedEx által kiszállított levélben a szakszervezetek alattomosságára hívták fel a figyelmet…
Lucia Garcia asszony 6 éves fiát is elhozta a Burger King előtti tüntetésre. Egy külvárosi McDonald’s-ban dolgozik, ahol 7.95 dolláros órabér képében mosolygott rá a szerencse: ez 70 centtel több, mint a minimálbér. Garcia asszony férjének is van munkája, de minden „kiváltság” ellenére, a család csak a templomi segélycsomagoknak köszönhetően jut elég élelemhez. Micsoda abszurd helyzet egy olyan valaki számára, aki egész nap hamburgereket készít és ad el! „Az szomorít el a legjobban – mondja, hogy a lányaim szégyellik magukat a többi gyerek előtt.”
Amerikában már szinte mindenki ismeri a 13 millió embert foglalkoztató gyorséttermi iparág bérezési politikáját. Mindenki hallott már arról az érvről, miszerint az alkalmazottak többnyire diploma nélküli fiatalok, akiknek még nem kell gyerekekről gondoskodniuk, ezért úgy tekintenek erre a munkára, mint a jövedelmezőbb állás felé vezető út első szakaszára. De ez csak az egyik érv. A gyorséttermi cégfilozófiában ez a munka a nemzet felé lerótt kötelességként jelenik meg, valahogy úgy, mint a már nem létező sorkatonaság modern változata.
A szektor dolgozóinak életkörülményei azonban cáfolják ezt a gyerekmesét. Az alkalmazottak legtöbbször idősödő családapák vagy családanyák. Az észak-karolinai Raleigh-ben megkérdezett tüntetők között egyvalaki például egyetemi diplomás volt. A mai nehéz helyzetben úgy vélik, el kell fogadniuk mindent, hiszen a munka az munka, akármilyen is. A mostani ínséges időkben – kortól és képzettségtől függetlenül – sokak számára ez az egyetlen elérhető kenyérkereseti forrás.
Sokak számára az a tény egyáltalán nem ismert, hogy a tulajdonosi kör, és a gyorséttermi vezetőség mekkora energiát fordít a bérek alacsony szinten tartására. Az alkalmazottakra erőszakolt bérfeltételeket ugyanolyan aprólékos gonddal dolgozzák ki, mint a hamburger recepteket, vagy a poharak fedőjét. Alapelvük, hogy az alkalmazottak ugyanúgy lecserélhetők, mint a majonézes flakonok.
Eric Schlosser újságíró, a Megetetett társadalom (2) „ (Fast Food Nation) című könyvében a munkafolyamatok egységesítését célzó őrült versenyt leplezi le. A gyorséttermekbe mélyhűtött állapotban érkeznek az alapanyagok, ezután óramű pontosságú gépekkel készítik el az ételt. Ezek kezelése semmilyen speciális képzettséget nem igényel, így a szándékosan »leminősített« munkákat olcsó, bármikor lecserélhető munkaerővel végeztetik el – írja könyvében az újságíró.
A munkafolyamatot tekintve az „étterem” elnevezés akár helytelennek is nevezhető: maguk a cégek is inkább a „táplálkozási rendszer” elnevezést részesítik előnyben. Magától értetődik, hogy egy ilyen rendszerben a szakszervezetek nem szívesen látott részvevők. Schlosser szerint a McDonald’s az 1960-as és 70-es években egy felső vezetőkből álló „repülő kommandót” működtetett, melynek az volt a feladata, hogy az ország négy sarkában minden szakszervezeti szerveződésre irányuló szándékot elfojtson. Nem olyan régen, 2009-ben, az Éttermek Országos Egyesülete (NRA (3) ) zajos kampányt indított egy törvénytervezet ellen, amely a vállalati szakszervezetek létrehozásának megkönnyítését célozta. A hamburger urai azonban bevetették félelmetes lobbihadseregüket, az első vonalban Richard Bermannal, aki a Központ a Fogyasztói Szabadságért (4) alapítója. Bermann szakszervezet-ellenes kirohanásairól vált ismertté. Szónoklataiban egyebek között az emberek egészségtelen ételek elfogyasztásához való elidegeníthetetlen jogáról beszélt.
Nem várnak el semmit az államtól
Nagy általánosságban elmondható, hogy az amerikaiak imádják az élelmiszer-formálás, és szabványosítás úttörőit. Kollektív képzeletüket áthatja az olyan „hazafiak” csodálata, mint a 15 centes hamburger, az ál-mexikói konyha feltalálója, a négyemeletes szendvicsek építője, vagy a 30 másodperces pizza megálmodója. A média bálványozza őket, mint a társadalom jótevőit, emlékirataikat elkapkodják a könyvesboltokban, sőt az elnökválasztás jelöltjei sem felejtik el leróni náluk tiszteletüket. A fast-food hazafiak némelyike maga is ringbe száll az elnöki címért…
Végül pedig itt van a kevésbé heroikus imázzsal bíró kiscégvezetők csordája, akik franchise-ban működtetik az éttermeket. Ők a mások által kitalált rendszer egy kiválasztott márkája szolgálatába állítják tehetségüket. Valószínűleg soha nem lesz részük hasonló dicsőségben, mint ami Harland Sanders urat, a KFC birodalom alapítóját övezi, de buzgóságuk és kezdeményezőkészségük mégis lehetőséget nyújt némi tündöklésre. Ők azok, akik fáradhatatlanul dolgoznak egy-egy új és újabb eszkimó pizza recept, vagy hawaii ízesítésű turmix megalkotásán. Az amerikaiak ezeket az embereket is szeretik. „Hát nem a saját szomszédainkat” látjuk viszont bennük? – fogalmazott a Fox News főszerkesztője, akit felháborított a gyorséttermek körül kirobbant sztrájk. Ezek az emberek „egész életükben keményen dolgoztak és saját pénzüket kockáztatták” az amerikai álom felvirágoztatása érdekében – fejtette ki pár nappal később a csatorna egy másik újságírója.
Ezek a mítoszok hatásos fegyvernek bizonyultak, és Willard („Mitt”) Romney bizony nem feledkezett meg erről a 2012-es választási kampány során. Egy Chicagóban elmondott beszédében a republikánus elnökjelölt a végtelenségig magasztalta például egy szendvicslánc alapítójának vállalkozóiszellemét, majd annak részletezésébe kezdett, hogy a hozzá hasonló nagy emberek „nem várnak semmit az államtól”. „Ők a saját erejükből boldogulnak – mondotta Romney – és inkább azon gondolkoznak, hogyan lehetnének még jobbak, hogyan válthatnák valóra saját maguk, és a családjuk boldogulására szőtt terveket”.
Valóban igaz, hogy ezek a sokat dicsért vállalkozók nem várnak el semmit az államtól? Az utak kiépítése, a szemétmentesítés, és a vállalkozók rendelkezésére bocsátott preferenciális kölcsönök nem ezt bizonyítják. Ehhez adódik még egy szokatlan álruhába bujtatott állami támogatás is. Észak-Karolinában, csakúgy mint az ország többi részén, a gyorséttermi iparág számos minimálbérből élő alkalmazottja kap élelmiszerjegyet és más természetbeni juttatást állami költségvetésből. Amikor a dolgozók azt mondják, hogy nem képesek megélni a 7.25 dolláros órabérből, akkor ez nem puszta kitaláció: már megélni is nehéz, de szóba sem jöhet, hogy „önmegvalósító” projektekre költhessenek ebből. Miközben a „jótevő” állam – az adófizetők pénzéből – megsegíti a dolgozókat, a munkaadókat viszont arra bíztatja, hogy élvezzék munkájuk „megérdemelt” gyümölcsét, és így sikeresen életben tartják azt a híres amerikai mítoszt, miszerint a vállalati nyereség a tulajdonosok fáradtságos munkáját jutalmazza.
Köztudott, hogy a gyorséttermi ágazat óriásai rendkívüli nagyságú nyereséget halmoznak fel, miközben rossz minőségű élelemmel kereskednek, és pompás bónuszokkal jutalmazzák meg felsővezetőiket. Egyre több cég nyugdíjalapok, vagy spekulációs csoportok tulajdonában van, amelyek a vég nélküli válságot előidézték, így ma már egyre többeknek nem marad más választása, mint egy bármikor felcserélhető munkára jelentkezni valamely sültkrumpli barakkba.
A Burger King esete tökéletesen példázza ezt a mechanizmust. A hamburger egykori második számú királya mostanra a bankárok prédájává vált. Egy alkoholt árusító multinacionális cég, a Diego által 1997-ben felvásárolt Burger Kinget 2002-ben ismét eladták egy, a Goldman Sachs-ot és a Mitt Romney által létrehozott Bain Capital befektetési alapot is magában foglaló pénzügyi konzorciumnak. 2010-ben a Burger King a 3G Capital elnevezésű brazil-amerikai alap irányítása alá került, amely végül abba a gödörbe juttatta, amiből azóta sem sikerült kimásznia. Egy hosszú és nyílt konfliktus a dolgozókkal csak javíthat a helyzetén.
Tömegével idézhetnénk még hasonló eseteket. A Bojangles sült csirkét árusító láncot először a Falfurrias Capital Partners szemelte ki magának, majd végül az Advent International befektetési alap kebelezte be. A Sun Capital Partners tulajdonába került a Friendly’s, a Capitain D’s, a Johnny Rockets és a Boston Market. A Cutter Capital Group a Fatburgert, a Consumer Capital Partners pedig a Smashburgert vásárolta fel. A Roark Capital lett a tulajdonosa az Arby’s, a Cinnabon, a Carvel, a Moe’s Southwest Grill nevű láncoknak, és a szektor iránti „rajongása” jeléül felvásárolt egy szemétszedő társaságot is.
Már a sarki gyorsétterem franchise tulajdonosai sem hasonlítanak az amerikai polgár képzetében élő ismerős „szomszédhoz”. A Wall Street hívogató hangjai náluk is győzedelmeskedtek. A Burger King New York állambeli legnagyobb franchise-átvevője egy Syracuse-ben található kereskedelmi vállalat, melynek elnöke 2011-ben 2 millió dollárt vágott zsebre, a részvényopciókat is beleértve. A Burger King egy másik szolgáltatója, a Strategic Restaurants a Cerberus Capital Management befektetési alap markába került, amely a világ 300 vállalatában vásárolt már magának részesedést. A Pizza Hut a fő franchise-t a Merrill Lynchnek adta el, amely azután tovább adta az Olympus Growth Fund V alapnak – és még sorolhatnánk.
Robotokat állítva a helyükre az ország összes gyorséttermében
Az észak-karolinai gyorséttermi, valamint márka- és franchise tulajdonosok mélyen hallgattak a múlt nyáron lezajlott sztrájkról. Az ok rendkívül egyszerű: ha beismerték volna az alkalmazottak tiltakozásának jogosságát, az nagyban ártott volna a szektor önmagáról sugallt családbarát képének. Semmi sem kezdi ki jobban egy étterem jó hírnevét, mint a bejárat elé lecövekelt dühös felszolgáló, aki például azért tüntet, mert szegényes béréből képtelen kifizetni 6 hónapos gyermeke védőoltásának költségét.
Miközben a gyorséttermi szektor vezetői némaságba burkolóztak, nem átállották vérebeiket a frontvonalra küldeni. Épphogy kirobbant a sztrájk, amikor a Richard Berman által vezetett lobbicsoportok egyike – a Foglalkoztatáspolitikai Intézet (5) – egy egész oldalas cikket jelentetett meg a Wall Street Journal-ben. A reklámszöveg, amelyet egy japán konyhai robotgép képe fölé helyeztek el, azt hirdeti, hogy a tüntetők akciója „nem a vezetés, hanem a technológia ellen irányul”. Az alkalmazottak megértették a rejtett üzenetet: ha továbbra is ellenszegülnek, egyszerűen megszabadulnak tőlük, robotokat állítva a helyükre az ország összes gyorséttermében.
Richard Berman pedig nem tévedett. Az újságírókat felváltották a bloggerek, a munkásokat a robotok, az egyetemi tanárokat pedig a tabletek és az internetes órák. Ugyan miért is elégedne meg ennyivel a Hatékonyság Istene? A politikai vezetőknek is szíves-örömest ajánlanánk, hogy iratkozzanak fel a listára…
Észak-Karolinában egy legendás történet kering a gyorséttermi szektorban. A Boddie-Noell vállalat volt az első, amely a McDonald’s mintájára, de olcsó hamburgereket árusít Hardee’s elnevezésű étteremláncában. Az évek során a Boddie-Noell a márka legnagyobb franchise-ává nőtte ki magát az államokban. Érdekes módon soha nem vásárolta fel egyetlen nyugdíjalap sem, és az alkalmazottait sem fenyegette meg azzal, hogy robotokra cseréli le őket. A családi vállalkozás úgy látszik, tartja magát jelmondatához – „Hiszünk az emberekben”. A vállalat azzal is büszkélkedhet, hogy saját lelkészi szolgálatot hozott létre, melynek feladata, hogy „támaszt nyújtson a magánéleti és szakmai gondokkal küzdő alkalmazottak számára”. A gondok azonban szemmel láthatóan nem szűntek meg, hiszen a vállalat több alkalmazottja csatlakozott a Burger King előtt tartott sztrájkhoz…
A gyorséttermi láncon kívül egy ültetvény is a Boddie-Noell tulajdonában van. A Nashville közelében található Rose Hill elnevezésű területet egy XVIII. századi, a Boddie család felmenői által épített udvarház ékesít. A rossz és jó napokat is megélt ültetvény története szépen példázza az amerikai kapitalizmus viszontagságait.
A Boddie család a leggazdagabbak legfelső egy százalékát sem kímélő 1930-as válság mélypontján adott túl Rose Hill-en. A család csak 1979-ben tudta visszavásárolni a birtokot a Hardee’s-ból befolyt haszonból. A gyorséttermi szektor csodás fellendülése tette tehát lehetővé az örökösök számára, hogy visszaszerezzék az elveszett paradicsomot. Napjainkban az udvarházat konferencia-központtá alakították át. A déli népszokások kedvelői pedig lakodalmas rendezvényekre is kibérelhetik.
Rose Hill képe ránézésre idilli. Virágba borult fekete áfonyákkal szegélyezett sétány vezeti a látogatót egy vaskapuig, amely a Boddie dinasztia címerét rajzolja ki. Kicsit távolabb egy mesébe illő udvarház makulátlan falai fehérlenek, melynek csodálatosan kék verandája négy méltóságteljes oszlopon nyugszik. Csengetünk, de egy lélek sem válaszol. E fényűző lakhely egy olyan világot vetít lelki szemeink elé, amely élettelen, s amelyből a dolgozók teljesen hiányoznak. A reklámokból továbbra is ők mosolyognak majd ránk, azonban a technológia és a piac végleg nélkülözhetővé, lecserélhetővé tette őket.
A szegények mint örök bűnbakok
Vajon mennyit költ Washington arra, hogy biztosítsa az alkalmazottak bérének és ezzel együtt a hamburger árának versenyképességét? Az alacsony bérrel rendelkező alkalmazottak jogait védő NELP (National Employment Law Project) civilszervezet szerint a gyorséttermi dolgozóknak szóló segélyprogramok elérik az évi 7 milliárd dolláros összeget. Egy ekkora mértékű, a tulajdonosok javára folyósított állami segély elég meghökkentő egy olyan országban, ahol az elmúlt öt évben dolgozók tömegei süllyedtek a szegénység mocsarába. Az amerikai állampolgárok ezzel kapcsolatos aggodalmai azonban nehezen találnak képviselőre a politika színpadán. Habár a Szenátusban a demokraták többsége, valamint Barack Obama környezete is támogatja a minimum órabér 10 dollárra emelését, a kishitűség és a republikánus obstrukció minden ebbe az irányba mutató törekvést ellehetetlenít.
A jobboldal tulajdonképpen attól retteg, hogy a jelenlegi válság az 1930-as évek nagy gazdasági világválságához hasonló politikai változásokat okozhat. Ezért is igyekszik mindenért a szegényeket okolni, velük fizettetve meg a recesszió következményeit. Az a tény, hogy vannak olyan rosszul fizetett alkalmazottak, akik csak az állam segítségével képesek fenntartani magukat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy emelni kellene fizetésükön, vagy hogy élniük kellene szakszervezeti jogaikkal – állítják a konzervatívok… Épp ellenkezőleg, el kellene törölni az állami segélyeket.
A többségben lévő republikánusok tavaly októberben egy olyan szöveget fogadtattak el a Képviselőházban, amely drasztikusan visszaszorítja az élelmiszerjegy-programokat. Talán azt hiszik, hogyha darabjaira szedik a még megmaradt segélyezési rendszert, akkor arra sarkallják a dolgozókat, hogy „saját erejükből” boldoguljanak.