Az Ukrajnában zajló eseményeket – talán a média tálalásának is köszönhetően – a nyugati diplomácia úgy kezelte, mint valami ítéletnapi leírást, melyben a történelem értelme testet ölthet. Oroszország, számos kommentátor szerint egy barbár állam, ahol az országot KGB-epigonok által sakkban tartott fél-mongol kozákok kormányozzák, akik aztán cinikus, idegbeteg „cárok” zsoldosaiként szövik tovább sötét összeesküvéseiket (1) . Ezek a háttérbe húzódó, koruktól elzárt autokraták tologatják a bábukat a világpolitika nagy sakktábláján – ahelyett hogy a The Economist-ot olvasnák. Apró csínytevésként időnként elsüllyesztenek egy atom-tengeralattjárót, hogy szennyezhessék a Jeges-tengert, aztán egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve törvénytelen népszavazást kényszerítenek ki „közeli szomszédjuknál”, hogy helyreállíthassák a Szovjetuniót.
Ukrajna számára szinte lehetetlen a választás
Ha szintetizálási igénnyel vizsgáljuk meg azokat a közhelyeket, amelyek Oroszországról jelentek meg a nyugati sajtóban (nem csak mostanában, hanem legalább 15 éve), akkor körülbelül a fenti folklór tárul a szemünk elé. Ez a negatív és karikatúraszerű látásmód, nagyon is mély tradíciókra épül. Történelmi gyökerei megtalálhatók a reneszánsz kori európai utazók leírásában, akik párhuzamot vontak a „barbár” oroszok és az ókori vad szkíták között (2) .
A mai francia publicisták és az amerikai neokonzervatívok pedig az orosz kultúra totalitárius, és „hazugságon alapuló” karakterét húzzák alá (3) , és gyakran hangsúlyozzák Joszip Sztálin és Vlagyimir Putyin közti feltételezett kontinuitást (4) .
A kijevi Majdan-téren lezajlott események viszont azt támasztják alá, hogy kellemetlenek és félrevezetőek az ilyen és hasonló démonizálási kísérletek. Ukrajna, mely Kelet és Nyugat között nyelvileg és kulturálisan is megosztott, csak akkor képes megőrizni jelenlegi határait, ha továbbra is fenntart egyfajta állandó egyensúlyt európai és orosz pólusa között. Az egyik vagy a másik túlsúlya épp az összekötő kapcsokat szüntetné meg. Úgy is mondhatnánk, hogy Kijev egy örök geopolitikai házasság letéteményese.
Ebből a szempontból Ukrajna számára szinte lehetetlen a választás. Legutóbb se tehetett mást, mint hogy mindkét féltől értékes „házassági ajánlatot” kért. Oroszország 2013 decemberében ígért Ukrajnának 15 milliárd dollárt, míg az Európai Unió 3 milliárd dollárt ajánlott fel a csatlakozási szerződés kútba esése pillanatában. Ukrajna mindkét kérőnek néhány visszavonható biztosítékot ajánlott fel: Oroszországnak a szevasztopoli tengeri bázis bérletének 2042-ig való meghosszabbítását, az unió mezőgazdasági nagyvállalkozóinak pedig megművelhető földterületei bérletét. Azok a szakértők, akik Kijev Moszkvával való kényszerházasságát hangsúlyozzák, vélhetően oroszellenes rögeszméik áldozatai. Azok, akik szemére vetik Putyinnak, hogy csak a hatalmi politika mezején hajlandó cselekedni, sajátos kettős látásról tesznek tanúbizonyságot: csak és kizárólag az euro-atlanti közösség felszabadító karjai közé igyekvő Ukrajnáról hajlandóak beszélni.
Az ukrán nemzeten belüli valódi törés nem 2014. február 27-én következett be, amikor fegyveresek szállták meg a krími parlament és a kormány épületeit, hanem február 23-án, amikor Ukrajna új irányítói meghozták az abszurd döntést az állami hivatalos nyelvek státuszáról. Ebben a tervezetben ugyanis nem kevesebbet fogalmaztak meg, mint az orosz nyelv állami nyelvként való elismerésének megszüntetését az ország keleti részében. A törvényt egyébként azóta sem írta alá az új ukrán elnök.
Az orosz nyelvű ukránok egyébként jóval kevésbé fogékonyak a nagy orosz testvér propagandájára, mint ahogy állítják róluk. Egyfajta fatalista iróniával magyarázzák, és dekódolják azt. Amit szeretnének, az „csupán” egy korrupciómentes, normális jogállam – ezzel Putyin is pontosan tisztában van. De az orosz elnök azt is jól látja, hogy ez a népesség, amely erősen ragaszkodik a nyelvéhez, nem kívánja elcserélni Puskint, vagy „a nagy honvédő háború” emlékét egy Bernard Henri-Lévy szerkesztette lap (La Régle du jeu) előfizetésére. Ami pedig az orosz nyelv használatát illeti: ismert adatok szerint az ukránok 38 százaléka beszél otthon is oroszul. Így a február 23-i bosszúálló ukrán döntés alátámasztotta Moszkva addigi érveit: Kelet-Ukrajna számára nem a megválasztott új kormány jelenti a problémát, hanem annak első döntése. Az állami hivatalos nyelvek státuszáról szóló törvény ugyanis megalázta az oroszul beszélő ukrán állampolgárok csaknem felét.
A bipoláris világról szóló képzelgések
Február 23-án azonban más is történt. Ezen a napon vesztette el a Majdan-tér a Krím-félszigetet, amelyről senki sem felejtette el, hogy azt Nyikita Hruscsov „ajándékozta” Ukrajnának 1954-ben. Amikor a krími népesség hatalmas többséggel megszavazta a félsziget Oroszországhoz való csatlakozását, a közismert orosz politikusok egyike, Mihail Gorbacsov azt mondta: „A Krímet a szovjet törvények szerint csatolták Ukrajnához, anélkül hogy kikérték volna népének véleményét. Ma viszont maga a nép döntött arról, hogy korrigálja ezt a tévedést. Ezt üdvözölni kellene, nem szankcionálni” (5) . Ezek a szavak valóságos hideg zuhanyt jelentettek Brüsszel számára, mert – Washingtonnal együttműködésben – már készülődtek a Moszkva elleni retorziók meghozatalára. (Emlékezetes a huszonegy ukrán és orosz vezető utazási lehetőségeink korlátozása, és vagyonuk befagyasztása).
Mindeközben körvonalazódik az elképzelés: Ukrajna csatlakozzon az Észak Atlanti Szövetséghez, a NATO-hoz. Az udvariasságáról közismert Victoria Nuland (6) igencsak hosszúra nyúlt ukrajnai tartózkodása is erre a szándékra utalt. Az új kormány négy minisztere, és a Svoboda nevű nacionalista párt (7) , máris osztja ezt az elképzelést.
Mielőtt elítélnénk Oroszországot, érdemes lenne felülvizsgálni néhány elterjedt közhelyet. Ideje száműzni például az Oroszországról szóló cikkekből a ”hidegháború” kifejezést. Ma ez a közhely arra szolgál, hogy igazolja az újra felmelegített bipoláris világról szóló képzelgéseket. A volt amerikai elnökjelölt John McCain, aki ma is elismert külpolitikai szakértőnek számít, a New York Times hasábjain „orosz imperialista” és „KBG-apparátcsik” elnevezésekkel illette Putyint, akit egyenesen Barack Obama „gyengesége” bátorított fel a jelenlegi lépésekre. (Az amerikai elnök gondolatait ekkortájt bizonyára jobban elfoglalta honfitársai egészségügyi biztosításának megoldatlansága, mint a krími helyzet.) Egy volt alelnökjelölt Sarah Palin pedig így fogalmazott. „Újra fel kell fegyverkeznünk mind erkölcsileg, mind intellektuálisan. Meg kell akadályoznunk Putyin sötét világának az egész emberiségre való további rátelepedését.” - mondotta.
Mindeközben Brüsszel is inkább izzítani szándékozott az ukrán válság parazsát. Egyetlen politikus igyekezett magát távol tartani a túlzásoktól: Angela Merkel. A német kancellár asszony telefonon (egyébként orosz nyelven) értekezett Putyinnal. Merkel kemény szavakkal illette Moszkvát, de egy pillanatra sem felejtette el, hogy milyen fontos gazdasági, kereskedelmi, energetikai kapcsolat fűzi egymáshoz a két országot. Megértette Putyin idegességének okait, és cselekvésének határait. Mindketten arra törekedtek, hogy e bonyolult helyzetben párbeszédet folytassanak, mégpedig egyenlő felekként.
Janukovics – Merkel asszonnyal ellentétben – sokkal kevésbé értette Putyin gondolkodását. „Oroszországnak cselekednie kell!” - sürgette Putyint az Ukrajnából elmenekült elnök. „Ismerve Vlagyimir Putyin karakterét, azt kérdezem magamtól, hogy miért ilyen visszafogott, miért nem mond semmit?” A posztját vesztett ukrán elnök nem értette meg: Putyin minden külsődleges brutalitása ellenére tudja, mi az a határ ameddig elmehet.
Az orosz elnök csak közvetve játszotta ki a katonai kártyát. Elriasztó hatást akart kelteni, amikor egyenruha nélküli orosz csapatokat vonultatott be a Krímbe, és vont össze az ukrán határ mentén. Jól tudta, hogy így kedvezőbb pozíciót foglal majd el a jogi jellegű vitákban. A félsziget elszakadása, a 2014. március 16-i népszavazással, nemzetközi jogi kérdéssé vált. Putyin arra is felkészült, hogy Koszovó példáját ütőkártyaként használja, így a nyugatiakat szembesíti majd saját ellentmondásaikkal (8) .
Emlékezetes, hogy 2008. február 17-én, egy ENSZ-felhatalmazás nélküli katonai beavatkozás után, a koszovói albán parlament megszavazta Koszovó Szerb Autonóm Tartomány függetlenségét – Belgrád akarata ellenére. A nemzetközi jog áthágásával megszületett döntést annak idején Franciaország és az Egyesült Államok is támogatta, Oroszország és Spanyolország pedig visszautasította. Éppen úgy, mint ma Ukrajna – paralel helyzetben.
Felnő-e az ukrán ”elit” az előtte tornyosuló feladatokhoz?
Oroszország úgy ítéli meg, hogy ma kettős mérce uralkodik a nemzetközi kapcsolatokban. Kína is hasonlóképpen vélekedik, ezért tartózkodott az ENSZ Biztonsági Tanácsának március 16-i szavazásakor, mely el kívánta ítélni a krími orosz politikát. Más szereplők, így például François Hollande francia elnök „ál-referendum”-nak nevezte a március 16-i népszavazást, mely „nem felel meg sem az ukrán, sem a nemzetközi jog normáinak”. Ám mielőtt megbélyegezhető agresszióról beszélnénk, emlékezzünk Afganisztánra (2001), Irakra (2003), Líbiára (2011), amikor az intervenciót valamiféle felszabadító beavatkozásként értékelték egyes politikai szereplők. Úgy tűnik, mindenki csak a saját mundérja becsületét védi.
Ebben a nemzetközi légkörben az ukránok előtt három fontos feladat áll: megőrizni a geopolitikai egyensúlyt Oroszország és Európa között; megteremteni a kulturális és nyelvi egyenlőséget az ország keleti és nyugati része között; és felszámolni az elitek korrupcióját. Utóbbiak, legyenek éppen „demokraták” vagy „orosz-pártiak”, bizony könyékig nyúltak a közös kasszába, és nem tétováztak ugyanazokat a kommunikációs tanácsadókat alkalmazni (9) . A területi integritás sérthetetlenségéről, (amely a rövid emlékezettel bíró diplomaták megnyilvánulásai ellenére semmivel sem jelent többet, mint Szerbiáé 2009-ben, Csehszlovákiáé 1992-ben, vagy Szudáné 2011-ben), csak a fenti három feltétel megléte esetén beszélhetünk.
Azt ukrán kihívás tehát nem kívülről érkezik, hanem belülről. Ahogy Georg Simmel szociológus jegyezte meg: „a határok nem térbeli tények, melyek szociológiai következményekkel járnak, hanem szociológiai tények, melyek térbeli formában fejeződnek ki”. Ma nem az a kérdés, hogy Putyin Rettenetes Iván reinkarnációja-e, hanem az, hogy az ukrán ”elitek” felnőnek-e az előttük tornyosuló feladatokhoz, és képesek lesznek-e arra, hogy újrateremtsék e sokszínű ország egységét. Ha mindez megvalósul, melyet őszintén remélünk, akkor bátran kijelenthetjük: Ukrajna érdemessé vált saját határaira.
A vívódás hatvan éve
1954. február: Nyikita Hruscsov Ukrajnához csatolja a Krím-félszigetet.
1991. augusztus: Ukrajna függetlenné válik.
1993. június: a Krím-félsziget különleges autonóm státuszt kap.
2004. november 21.: a „narancsos forradalom” kezdete, amely hatalomra juttatja Viktor Juscsenkót.
2006. augusztus: Viktor Janukovics lesz Juscsenko miniszterlenöke.
2010. február: Janukovicsot Julia Timosenkóval szemben elnökké választják.
2013. november 21.: az Európai Unióhoz való csatlakozási szerződés visszautasítása. A tüntetések kezdete a kijevi Függetlenség-téren.
Február 20.: véres nap Kijevben.
Február 21.: Janukovics, az ellenzék és az európai miniszterek aláírják a szerződést, mely visszaállítja a parlamentáris rendszert, létrehoz egy nemzeti egységkormányt és elhatározza az előrehozott választások kiírását.
Február 22.: Janukovics menekülése, aki „államcsínyről” beszél.
Február 23.: a parlament átmeneti elnököt nevez ki és hatályon kívül helyezi a nyelvtörvényt.
Február 27.: milicisták, felségjelzés nélküli orosz katonák által támogatva, megszerzik az irányítást a Krím felett.
Március16.: a krími népszavazás, a lakosság 96,7 százaléka dönt az Oroszországhoz való csatlakozás mellett.
