hu | fr | en | +
Accéder au menu

A büntető gépezet

JPEG - 36.8 kio

Az európai utópia lassan egy büntető gépezetté alakult át. Miközben működése kifinomodott, egyre inkább az az érzés alakul ki, hogy az elit, a tökéletesen helyettesíthető és lecserélhető elit, minden válság ürügyén, egyre keményebb megszorító politikát vezet be és kikényszeríti a föderalizmus felé való erőltetett menetelést[i]. E cél mögé felsorakoznak az igazgatótanácsok és a szerkesztőségek tagjai. Ha ehhez a nem túl népes társasághoz hozzáadjuk a tőkéjük járadékából élő németeket, néhány luxembourgi strómant és a francia szocialista párt majd’ minden vezetőjét, akkor sem sikerül komoly lakossági hátteret összehozni az „Európa projekt” mögé.

Az Unió megállás nélkül, fáradságot nem kímélve ostorozza azokat a tagállamokat, amelyek nem az egyetlen cél, a költségvetési hiány lefaragása – a munkanélküliség növekedése árán is – érdekében tevékenykednek. Mivel a kormányok többsége minden ellenállás nélkül, nagyon is készségesen szolgálja ezt a célt, így az Unió, tizedes pontossággal és hónapra lebontva kiszámított végrehajtási programot ír nekik elő. Ezzel szemben egyre több európai ember beteg. Mivel nincs rá pénze, lemond a gyógykezelésről, a gyermekhalandóság növekszik, Görögországban pedig újból megjelent a malária. Emiatt azonban az európai tagországok kormányainak nem kell a Bizottság haragjától tartania. A Bizottság ugyanis, bár rendkívül szigorúan felügyeli az eladósodottság mértékét, egyszerűen nem állított fel „konvergencia kritériumokat” a foglalkoztatottság, az oktatás vagy az egészségügy kérdéseiben. Pedig a dolgok összefüggnek: a közkiadások csökkentése okozza, hogy egyre kevesebb a kórház és az orvos, és várni kell az orvosi beavatkozásokra.

Igazából – bár általában és főleg a nyilvánosság előtt őt hibáztatják – nem is annyira „Brüsszel” a hibás, hiszen két különböző politikai erő tette a monetáris elvek kiszolgálóivá az öreg kontinenst. Évtizedek óta a szocialisták és a liberálisok osztják meg egymást közt a hatalmat és a vezetést az Európai Parlamentben[ii], a Bizottságban és a legtöbb tagállami kormányban is. Az ultraliberális, az iraki háborút is támogató José Manuel Barrosót nem véletlenül választották újra a 27 tagállam kormányfői öt évvel ezelőtt az Európai Bizottság vezetőjének, egyhangú – ideértve a szocialistákat is – támogatásával, miközben mindenki elismerte, hogy tevékenységének eredménye gyengébb mint közepes.

Most egymással versenyben a német szociáldemokrata Martin Schulz és a luxemburgi kereszténydemokrata Jean-Claude Juncker pályáznak a posztjára. Április 9-én egy tv-vitában „ütköztek meg” egymással. Vajon kettőjük közül melyik mondta: „ahhoz hogy visszanyerjük a piacok bizalmát, megszorításokra van szükségünk”? Amire a másik azt válaszolta: „a költségvetési megszorítások elkerülhetetlenek”. Az első, aki szerint párttársa, Gerhard Schröder kegyetlen „reformjai” „mintául” szolgálhatnának arra, hogy mit is kell tenni, kibökte: „nem is tudom mi különböztet meg minket”. Hát biztosan nem az, hogy bármelyikük is szeretne végre kitörni az európai gazdasági kényszerzubbonyból.

[i]  Lásd: Fédéralisme à marche forcée [Föderalizmus erőltetett menetben], Le Monde diplomatique, 2012. július.

[ii] 2009. július 7-én az Európai Néppárt (EPP, jobboldal) és a szocialisták aláírtak egy „technikai megállapodást”, mely szerint a szélsőségesen konzervatív lengyel Jerzy Buzek lépett elő az Európai Parlament elnökévé 2009. július és 2012. január között. A német szocialistaMartin Schulz követte.

Serge Halimi

Megosztás