"Ugyebár, kedves fiam, mikor Marius visszajött a barbár Afrikából a kulturált Rómába, és diadalmenetet tartott olyan formán, hogy Jugurthát végighurcolta az utcákon, láncra verve és kifestve, ezer ékszerrel felkarikázva, (…) ugyebár ez kétségtelenül az erkölcs és a műveltség, a történelemi igazság és a római jog, az esztétikai magasabbrendűség és a fehér faj elíziumi hivatásának volt igazolása? Lehet itt kétség? Látod, Cicero, azt a félkiklós aranykarikát Jugurtha orrában? Látod azokat a zöldre-kékre mázolt stucctollakat Jugurtha köldökébe tűzve? És a kötélhágcsóknál hosszabb és nehezebb fülbevalókat elálló fülében? Ez a barbarizmus. És a kultúra? - őt láncra verni, kéjelegni a győzelem bestiális mámorában, duplára hízni egy fél óra alatt az érzéstől, hogy Jugurthát megaláztam, kéjelegni Jugurtha szenvedésében, nagyokat bandzsítani a diadalmenet aranykocsijából a római erkélyről lenéző arisztokrata és demokrata, optimata és populista hölgyecskékre..."
(Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)
Ahogy a nagy Franz Fanon (aki többek között pszichiáter is volt) mondta egyszer: úgy tűnik, hogy az európai iszlám vallásúak „fobogenikus tárgyai” társadalmunknak. Önmagukban tökéletesen veszélytelenek, azonban nagyon is veszélyes reakciókat válthatnak ki erre hajlamos emberekből. Őket hívjuk fóbiásoknak.
Erről a kínos betegségről szeretnénk most szólni.
Minden nagyobb szabású elemzést, esszét illett egy időben azzal kezdeni, hogy talán a két legolvasottabb kortárs politikai gondolkodó, Samuel P. Huntington és Francis Fukuyama: tévedett. Kissé árnyalta ezt a dolgot, hogy a tévedés tényét leszögező szerzők maguk két dologról voltak meggyőződve: a civilizációk harcban állnak egymással, és a kapitalizmuson túli horizontok egyszerűen elképzelhetetlenek. A történelem nagyon is véget ért.
A két neves szerző szerencsésen kiment a divatból, de persze a helyzet mit sem változott: a kapitalizmus örökkévalósága (a maga ontológiai jellemzőivel) éppúgy vitathatatlan tény, mint a dzsihád és a nyugati, univerzális [sic!] értékek engesztelhetetlen küzdelme. Ennek a háborúnak jelentik az ötödik hadoszlopát az Európában élő muzulmánok, akik így értelemszerűen veszélyforrásként értékelődnek.
A fenyegető iszlám
Az európai iszlámról (és a dolgok logikájából következően a „bevándorlásról”) szóló minden képet, leírást, esszét és a legtöbb „szociológiai” tanulmányt alig tagadhatóan mintegy eleve determinál maga a „veszély” létének a feltételezése. Az ezt megoldani hivatott javaslatok variálódhatnak az állampolgárságtól való megfosztástól a tömeges kiutasításon át egészen a fizikai erőszakig (1) .
A feltételezett „muzulmán problémából” közvetlenül eredő iszlamofóbia legfontosabb következménye az agambeni (2) értelemben értett „rendkívüli állapot” – azaz a rendes jogrend felfüggesztése egy meghatározott társadalmi csoport esetében.
Akik minimális mértékben sem tudják elviselni tőlük különböző emberek közelségét, azok általában a „kulturális relativizmus” ellen való harccal kezdik végtelen litániájukat, amelynek tartalmát gyakran illetik az „univerzalizmus” jelzővel. Ne tévedjünk: mindez nem másról szól, mint saját felsőbbrendűségi érzésük szánalmas kifejeződéséről. És persze milyen jól is hangzik ez hogy: „olyan emberekkel kell tömegével együtt élnünk, akik nem hasonlítanak ránk” Vagy: „még csak nem is igyekeznek azon, hogy ránk hasonlítsanak, azaz más identitásúak, kultúrájúak, mint mi vagyunk”.„Kommunitarizmus”, „a köztársaság, a laicitás, az univerzális értékek vége”. Fantasztikus.
Az ilyen hülyéskedésnek mindig az a vége, hogy úgy maradnak. Az ország iszlamizációjáról szóló mítosz, melyet terjesztenek, valódi kollektív kényszerképzetté válik (3) . Liogier beszél egyébként „metafizikiai muzulmánról”, azaz arról, hogy az európaiak az iszlám hit legkisebb külső jelét is azonnal „túlzónak” és „inzultálónak” ítélik meg, ezzel is kompenzálva saját hitetlenségüket és az ebből fakadó félelmeiket. Végül is a muzulmánok gyűlölete válik minden csalódásuk, elsősorban egzisztenciális frusztráltságuk forrásává.
A média-ipar mindebben játssza a maga szokásosan sötét szerepét: alájátszanak az emberekben kialakult káros fixációknak. Ez üzleti értelemben igen rentábilis, épp ezért a médiának nincs is nagy skrupulusa az ügyben.
Néhány francia hetilap-címlap az utóbbi egy-két hónapból: „A hódító iszlám”; „Franciaország, a jövő iszlám köztársasága?”, „Az iszlám, a francia identitás fenyegetője”, „A jövő nélküli ifjúság az integrizmus felé fordul”, „Az iszlám, a laicitás aláásója”, „Az iszlám, az asszimiláció akadálya”... E címeket csak az írott sajtóból idéztük, és még nem is szóltunk az elképesztő televíziós reportage-okról, az internetről, a facebook-csoportokról stb.
Franciaország, bevándorlás, iszlám
Európa számos országában az „iszlám jellemzők” sok alkalommal „problematikusnak” értékelődnek, és magyarázatként szolgálnak azokra a társadalmi problémákra, melyeket a „muzulmánok” okoznak - legyenek ezek valóban iszlám vallásúak, vagy éppen csak „iszlám külsővel bírók”. Hogy az uniformizáló és egyszerűsítő képet megcáfoljuk, tényeket hozunk nyilvánosságra a franciaországi bevándorlásról és az iszlámról.
Ennek a köztudomású hiedelemvilágnak két alapvető eleme van: Franciaországban egyre több a bevándorló, és ezek egyre kevésbé „integrálódnak” a társadalomba.
Mondanunk sem kell, hogy mindkettő hamis.
Franciaország (Japán és Csehország után) a legzártabb ország az OECD-tagállamok közül. A francia hatóságok a kétezres évek eleje óta minden évben 200.000 tartózkodási engedélyt (carte de séjour) állítanak ki (Németországban 300.000-t, Nagy-Britanniában 320.000-t), ehhez jön még hozzá nagyjából évi 55.000 főre tehető unión belüli bevándorlás. Ez azt jelenti, hogy például 2011-ben a bevándorlók aránya a francia összlakosságon belül 0,33 százalék volt, mely az OECD országok közül az egyik legalacsonyabb adat. Svájcban ez az arány 1,57 százalék, Norvégiában 1,22 százalék, de még Portugáliában (0,35) vagy éppen Írországban (0,75) is magasabb ez az érték. Ráadásul jól tudjuk, hogy az emberek nem csak bevándorolnak egy országba, hanem el is hagyják azt. Hogy jól érzékeljük az arányokat: a 65 milliós Franciaország népességének migrációs többlete 2012-ben 62.000 főre volt tehető...
Ha másik szempontból nézzük a kérdést, azaz nem az aktuális folyamatokra vagyunk figyelmesek, hanem magára a fennálló helyzetre, akkor sem mondhatunk nagyon mást. A 2010-es Insee-felmérés (4) szerint Franciaországban 5,5 millió bevándorló él, mely a népesség 8,5 százaléka. (Bevándorló alatt értünk mindenkit, aki nem az országban született, tehát még az elvesztett gyarmatokról érkezőket is, így például az Algériából repatriált fehér franciákat is.) Csak példaként említenénk, hogy a bevándorlók országos népességen belüli aránya az Egyesült Királyságban 12 százalék, Spanyolországban 14,6 százalék; még Ausztriában is 16 százalék, nem beszélve Svájcról (27,3), vagy Luxemburgról (42,1).
Röviden: a mai Franciaország nem célpontja valamiféle masszív bevándorlásnak. Másként volt ez a két világháború között és a Trente gloireuse (5) idején.
Túl a rosszindulaton, a politikai érdekeken, és a rasszizmuson, vajon mi az oka, hogy a masszív bevándorlásról szóló fantazmagória ilyen életképes? Érdekes kérdés az is, hogy a franciák kit gondolnak bevándorlónak? Vérlázító dolog, de a francia identitást a külvárosi utcagyerekektől féltő Alain Finkielkraut-t senki sem tartja lengyel zsidónak, a roma-táboroktól rettegő párizsi főpolgármestert, Anne Hidalgo-t spanyolnak, a bevándorlófaló nizzai polgármestert, Christian Estrosi-t olasznak - és így tovább. De egy Saint-Denis-ben született, az országot soha el nem hagyó, csak franciául beszélő fekete srác „bevándorló”. Lehet találgatni miért...
Ebben a tekintetben Franciaország valóban olyan ország, ahol a bevándorlás nagyon is komoly szerepet játszott. Ha nem a bevándorlókról beszélünk, hanem a bevándorlókról és a bevándorlók leszármazottairól együtt, akkor az országos arány 27 százalék. Ez ugyan Európában a legmagasabb, de nem kiugró. (Összehasonlításként: ez az arány Spanyolországban 20 százalék, Nagy-Britanniában 22 százalék, Németországban 24 százalék, és az EU-átlag 17 százalék).
Ma már a második, harmadik generáció jóval népesebb mint a szó szoros értelmében vett bevándorlók csoportja. A francia modellt évtizedeken át húzódó lassú, ámde folyamatos bevándorlás jellemzi, és nem egy sokkszerű tömeges betelepedés. Kostrowitskytől (talán Appollinaire-ként ismertebb) Vasarelyn, Platinin és Lino Venturán át egészen a besszarábiai Copelovici-ig, akinek az unokája Jean-Francois Copé, a nagy jobboldali párt az UMP vezetője, határozottan állították: „a bevándorlás veszélyezteti a nemzet identitását”.
Ha nem vagyunk egészen nyíltan rasszisták (azaz nem teszünk bőrszín alapján különbséget bevándorlók gyerekei között), akkor ki kell jelentenünk, hogy franciaországi „bevándorló-probléma” távolról sem olyan jelentős, mint azt hinni szokás.
Ugyanez a helyzet a másik bevett a „bevándorlásról szóló igazsággal” is, azaz hogy „a bevándorlók integrációja egyre rosszabbul működik”. Ezzel szemben az Insee adatai szerint az első generációs bevándorlók 61 százaléka franciának tartja magát. Ez a szám a második-harmadik generációnál egyenesen 91 százalék! Ezt azért talán már nevezhetjük integrációnak! Ugyancsak sokat mondó, hogy az országban tartózkodó nem francia állampolgároknak majdnem a fele franciának tartja magát. A médiában állandóan szereplő „kommünotarizmus”, „a nemzetet veszélyeztető iszlám integrizmus” szemmel láthatóan csak egy nagyon szűk kisebbségre jellemző. Aki járt vagy élt már párizsi külvárosban az pontosan tudja, hogy radikális, integrista iszlámra utaló jeleket szinte sohasem lehet látni. A külvárosokban bőrszínek, nemzetiségek elképesztő kavalkádja uralkodik, ahol a vitathatatlan közös nyelv a francia.
Figyelemre méltó, hogy az első generációs bevándorlók házastársai csaknem felerészben nem ugyanabból az országból származnak, mint maguk az első generációs nemzedékek. Azaz a fő vádpont, az etnikai kommunitarizmus, nem is lehet érvényes. Igazolhatóan 68 százalékuk beszél „jól” vagy „nagyon jól” franciául és a statisztikák rácáfolnak arra a rosszindulatú hazugságra is, hogy a „bevándorlók szülik tele az országot”. A bevándorló asszonyok és az „eredeti” francia nők szülési hajlandósága igen gyorsan konvergál egymáshoz. Tény, hogy folyamatosan nő Franciaország népessége, de ez elsősorban a nagyon bőkezű gyermek- és családtámogatási rendszernek köszönhető.
Persze ettől még igaz, hogy maga az „integráció” egy igen összetett folyamat: az út a diszkriminációkon, a társadalmi egyenlőtlenségeken, az iskolázási problémákon át vezet. A válság (meg a „válságkezelés”) persze nem sokat segített a dolgon: a nem európai bevándorlók körében a munkanélküliség a 2007-es 19 százalékról 2013-ra 25 százalékra nőtt. Vagy vegyük például az iskolát. Ha a bevándorlók 30 és 49 év közötti leszármazottjai 18 százalékának nincs érettségije (ez a népesség egészében 14 százalék), akkor az jóval kevésbé etnikai származásuknak köszönhető, mint szociális helyzetüknek. Például azok aránya, akiknél egyik szülő sem rendelkezik érettségivel, de ők mégis megszerzik azt, 37 százalék a teljes népesség körében éppúgy, mint mondjuk a magreb-i (6) bevándorlóknál... Mit mondhatnánk? Természetesen azt, hogy a bevándorlók gyermekei esetében az iskolában a társadalmi helyzet játssza a legnagyobb szerepet – éppúgy mint a teljes társadalomban. És hát ők bizony gyakrabban jönnek szegény családból. Erre azt mondani, hogy „nem működik az integráció” (sőt: „nem is akarnak integrálódni”) egyszerű ostobaság, vagy rasszista ízű rosszindulat.
A társadalmi mobilitás nem működik, éppen ezért akik alul vannak, jobban megszenvednek mindent, legyenek azok bevándorlók, vagy sem.
A két generáció
Az Európában élő mintegy 16 millió muzulmán mintegy harmada él Franciaországban, mely az összlakosság 7 százaléka. Nagyjából három millióan vannak Németországban, Olaszországban valamint Hollandiában pedig egy-egy milliónyi iszlám vallású embertársunkkal számolhatunk. A franciáknál ez a szám 4 és 6 millió között ingadozik. Hogy melyik számot említik, az függ a megszólaló érdekeitől... Pontos kimutatás nem létezik, mert az országban tilos etnikai vagy vallási eredetre utaló hivatalos statisztikákat készíteni. Ez persze elég erős metodológia kételyeket is magában rejt: hogyan különböztethetnénk meg egymástól a kulturális identitást és a vallási hovatartozást? Muzulmánnak nevezhetünk-e valakit az etnikai gyökerei miatt? Egy ezredvégi nem hivatalos családi kutatásokra alapozódó becslés 3,7 millióra teszi az iszlám vallásúak számát. Ez kiegészül a nem ilyen családi gyökerekkel rendelkező áttértekkel, mintegy 4 milliós számot kiadva. Ezek fele lehet francia állampolgár.
A bevándorló népesség országon belüli eloszlása távolról sem egyenletes. Nyugat-Franciaországban például – Normandiától Bretagne-on át Aquitániáig – elenyésző a muzulmánok száma. Mintegy 35 százalékuk él Ile-de-France-ban (azaz a nagy-párizsi agglomerációban), 20 százalékuk Provence-Alpes-Côte d’Azur régióban, 15 százalékuk Rhône-Alpes-ban, míg 10 százalékuk Nord-Pas-de-Calais-ban. A két déli régió felülreprezentáltságát az észak-afrikai Maghreb térség közelsége magyarázza, míg a másik kettő az iparosodás fellegvára volt, amely az első esetben kiegészül a főváros sokrétű vonzerejével.
A Franciaországban élő iszlám vallásúak között nem kevesebb mint 123 nemzetiség található. 80 százalékuk a kevert etnikumú Maghreb térségből származik, ezen belül is főleg Algériából, Marokkóból, és kevesebben Tunéziából.
Az iszlám bevándorlás már az első világháború előtt megkezdődött, de a bevándorlás oroszlánrészét az ún. Trente gloireuse (a második világháborút követő nagymértékű iparosítást magával hozó gazdasági felfutás harminc éve) hozta magával. Az ekkor bevándorlók többnyire fiatalok voltak, erős többségükben férfiak, és igen kevéssé iskolázottak. Ők adták a fentebb említett iparosodás munkaerejének egy jelentős részét. Integrációjukban a fő szerepet a helybéli francia szakszervezetek játszottak, (mindenekelőtt a kommunista CGT), valamint a saját szociológiai jellemzőik szerinti munkás szervezetek. A vallás szinte teljesen visszaszorult a privát életükbe. A hetvenes évekig az iszlám jelenléte a francia közterületeken szinte észrevehetetlen volt. A kultusz máig legfontosabb helyének, a párizsi Nagy Mecsetnek (Grande Mosquée de Paris) 1926-os felépítése inkább hommage (7) volt a Franciaország mellett harcoló gyarmati csapatoknak, mint valamiféle elismerés, vagy éppen meglevő igény jelzése. Az iszlám vallási gyakorlatok színhelyei sokáig lakások, hotelszobák, kisboltok hátsó szobái („l’islam des arrières boutiques”) voltak. Éppen ezért e korszakról nem sok információ áll rendelkezésünkre, inkább a személyes beszámolók utalnak arra, hogy viszonyuk a valláshoz nem volt túl szoros. A nagyon kemény munka, és a meggyőződés, hogy franciaországi tartózkodásuk csak átmeneti, nem alakították ki bennük az igényt, hogy nyilvános tereken is jelenlevővé tegyék az iszlám vallást. A hit gyakorlása amúgy sem jelentett prioritást számukra. Az arab világ országaiban ez idő tájt köszöntött be az arab nacionalizmus és a modernizáció korszaka, mely ott sem kedvezett a vallásosságnak.
A helyzet gyökeresen változott meg a hetvenes években. Először is az igazi „munkavállalói” bevándorlás 1974-ben (jogilag is) megszűnt, helyét átvette az ún. családegyesítő bevándorlás. (A korábban érkezettek lehetőséget kaptak arra, hogy Franciaországban együtt éljenek a hátrahagyott családtagjaikkal). Ezzel egyszerűen megváltozott a „környezetükhöz” fűződő eddig elég passzív viszony: Franciaország az otthonukká vált. A családtagok itt leltek újra egymásra, már Franciaországban születtek a gyermekeik. Mindez szintén teljesen természetesen a vallási kérdéseket is érintette, ráadásul az addig háttérbe levő iszlám - nem függetlenül a nemzetközi jelenségektől - újra a felszínre került. A vallás most már a véglegesen hátrahagyott szülőföld iránti nosztalgia megjelenési formája lett. A gazdasági válság idején egyre súlyosbodó szociális problémák közepette pedig vigaszt jelentett.
A kerületi, külvárosi imaház jó szolgálatot tett bizonyos közösségi kötelékek újraszövésére, a társadalmi kapcsolatok megélésre. Az egyre keményebb világban az iszlám vallás identitásképző erővé vált, egyfajta ellenállást testesített meg a környezettel szemben. Nem véletlen, hogy elsősorban az első generáció fordult (persze csak kisebbségében) a vallás felé. Szociális vigasz volt ez, és egyfajta „helyettesítő nemzettudat” (une nationalité de substitution) - ahogy a francia szociológusok emlegetik.
Franciaország többé nem ideiglenes állomáshely volt, hanem a közösséghez tartozás teljesen természetes terepe, a második generáció számára pedig egyenesen a szülőföld. Jól jelzi mindezt az egyre hangosabb követelés a temetőkben kialakítandó „iszlám parcellákra”, mely az ország „földjében” való végleges meggyökerezés szimbólumává vált.
Komoly gondot jelentett az iszlám vallási építmények felállításában, hogy ez a bevándorló-népesség igen szegény volt. A híres francia laicitás (az állam és az egyház elválasztását kimondó törvény) 1905-óta előírja, hogy mindez a hívők ügye, az állam ebben nem vállal szerepet. (Azaz: nem adnak rá pénzt). Ennek az lett a következménye, hogy a mecsetek, imaházak iránti igényt többnyire külső segítséggel, jórészt az Öböl-államok pénzén kellett kielégíteni. Mindez persze nem maradt hatástalan arra, hogy Franciaországban mely iszlám vallási irányzatok jelentek meg. Később más megoldásokkal is próbálkoztak: kulturális központokat létesítettek a mecsetek mellett, melyekre már igényelhető volt állami támogatás.
Akik úgy gondolják, hogy egységes iszlám társadalomról beszélhetünk Európában, hatalmas tévednek. A feltételezett „európai (mondjuk: francia) iszlám közösség” nem csak a végtelen etnikai nyelvi sokszínűség terepe, hanem mindenekelőtt a lehető legváltozatosabb egyéni és csoportos stratégiáké. Létrejött egy közösség, amelyben az emberek valamiképpen megélhetik az iszlám vallásukat. Minden kutatás arra mutat, hogy a valláshoz való viszonyuk ezerféle: az iszlám külsőségek megjelenítésétől az egyszerű hiten, vagy a tradicionális szokások betartásán át a spirituális istenkeresésig. Józan ésszel aligha lehet meglepő, (persze az iszlámhoz való viszonyulásban éppen a józan ész a hiánycikk), hogy ezzel a vallással is ugyanaz történik, mint más hitekkel. A vallásos meggyőződés beleszületett automatizmusból egyéni döntéssé vált - a mai társadalmakra jellemző modern individualizmus jegyében. Kereszténynek sem születünk, hanem azzá válunk, ha van erre indíttatásunk. A veszett iszlamofóbia éppen ezt akadályozza meg. Ahogy a XIX-XX. századi antiszemitizmus idején a többség mondta meg ki a zsidó, manapság azt mondja meg, hogy ki a muzulmán.
Mivel egy történelmi folyamatról beszélünk, amely az európai iszlám esetében nem is olyan régi, ezért a valláshoz való viszonyulásban generációs különbség is létezik. A fiatalabb nemzedékek számára már más mindennek a logikája mint szüleiknél. Nincs szó valamiféle kulturális és szimbolikus patrimónium megőrzéséről, vagy éppen a származási országhoz való kötelékek (erősen fiktív) megőrzéséről. Ezek a fiatalok, akár részesítették őket vallásos nevelésben akár nem; akár őrizte a családi közösség az iszlám hagyományokat akár nem, már választják az iszlám vallást, és nem egyszerűen beleszületnek (8) . Az iszlám tehát individuális választás ügye lett. Ez egyben azt is jelenti, hogy az iszlám társadalmi szokások sokszor háttérbe kerülnek a vallási meggyőződéssel szemben. A származási ország nemzeti kereteiből érkezett „etnikai” iszlám, amely a szülők esetében volt fontos, most teljesen eltűnik.
