(1) ”, így a többi kérdésről nyugodtan folyhatnak tovább a tárgyalások…
Nagy harc volt – mesélik a bennfentesek.
„A kulturális kivétel” fogalma Franciaországban született meg, és az 1990-es évektől, a globalizált kereskedelem kiteljesedésével vált közismertté. A franciák ma is magukénak vallják az elvet: a kultúra nem olyan árucikk mint a többi. A kultúrát nem irányíthatják kizárólagosan a piaci erők. A nemzetek kulturális egyediségét a globalizáció folyamatában is őrizni és védeni kell – állítják. Így a kultúra mint áru, nem képezheti részét az óriáspiacról szóló tárgyalásoknak. (A szerk.megj.)
2013. május 13-ra kialakult egy közös front: Aurélie Filippetti francia kulturális miniszter tizenhárom uniós kollégájának támogatásával levelet írt az unió elnökségéhez és az Európai Bizottsághoz. Mellékeltek hozzá egy petíciót ötezer közismert ember aláírásával, melyben a „kulturális kivétel fennmaradása” mellett érveltek. A minisztérium honlapján nyilvánosságra hozott petícióban leszögezték: „nem hagyhatjuk, hogy kizárólag a piaci erők irányítsák a kultúrát”. A petícióban nem tettek említést a TTIP (Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodás (2) ) által generált szociális, munkajogi és szerzői jogi problémákról. Sem arról, hogy a multinacionális nagyvállalatok „méretre szabott” intézkedésekkel vetik alá az országokat egy olyan jogi procedúrának, nevezhetjük „magán bíróságnak” melynek a „befektető és az állam közötti vitarendezési mechanizmus” a hivatalos neve.[3]->#edn3]
Egy hónappal később, június 14-én Filippetti miniszter asszony már a francia kezdeményezés győzelmét jelenti be: országa elérte, hogy az Unió és az USA partnerségi tárgyalásain a franciák által (és újabban más államok által is) különösen fontosnak tartott audiovizuális szolgáltatásokat ne érintsék témaként.
Azt a kérdést azonban nem tisztázták, mit is értenek „audiovizuális szolgáltatások” alatt? Olivier Schrameck, az Audiovizuális Főtanács (CSA (4) ) elnöke szerint ez a hang és a kép egymáshoz rendelését jelenti, vagyis a TV-t, a filmet és az internetet. A francia rendszerbe azonban beletartoznak a francia alkotások arányára (előállításra és a forgalmazásra) megállapított kvóták és támogatások, melyeket alapvetően a Mozgóképek és Filmek Nemzeti Központja (CNC (5) ) kezel. A támogatások feltétele Franciaországban a szerzői jogi, a foglalkoztatási, és a szociális jogi előírások betartása. Ilyen széles értelmezés esetén azonban kérdéses, hogy a kulturális kivétel tényleg megmarad-e a TTIP aláírása esetén?
1992-93-ban, az Európai Parlamentben lezajlott első nagy csatározáskor – akkor még a GATT (Általános Vám és Kereskedelmi Egyezmény) keretében – éppen a kulturális kivétel elve alapján vették ki a kultúrát a nemzetközi szerződések hatálya alól. A kultúra az 1995 januárjában megalakult WTO (Kereskedelmi Világszervezet) tárgyalási témái közé sem került be, így megmenekült az audiovizuális szolgáltatás, és minden más kulturális terület. A színház, a zene, a könyv ugyanis sokféle „nem tarifális” kedvezménnyel (munkajogi előírásokkal, kvótákkal, támogatásokkal) védett terület, mely nem egyezik a szabad piaci verseny elvével. Amennyiben a TTIP keretében nem, vagy csak részlegesen vennék figyelembe a „francia kulturális kivétel” elvét, az súlyos következményeket vonna maga után.
A magánszektor jut hozzá a támogatásokhoz
A támogatások területe az óriáspiacról folyó tárgyalásokon vita tárgyát képezi. Franciaországban az élő előadások a fenntartóktól (állam, régió, város, stb.) támogatást kapnak. A bizottságnak adott tárgyalási megbízás 23. cikke azonban megállapítja: „a megegyezést aláíró országok szolgáltatást nyújtó szállítói a nemzeti szállítókkal azonos jogokat és előnyöket kapnak”. Ezek alapján a támogatásoknak el kell tűnniük, hiszen a „nemzeti hatáskör” elve torzítja az egyenlő versenyfeltételeket. Ha pedig mindenkinek támogatást nyújtanak, az azt eredményezné, hogy a magánszektor összességében a mostaninál is több támogatáshoz jut hozzá. A musical előadásokra specializált vállalkozások példája épp ezt mutatja. A cégek már sorban állnak, hogy a Washington és Brüsszel által kitalált „újításokból” hasznot húzzanak.
A szöveges színházzal ellentétben – a kivételeket leszámítva – a musicalek gyakran nagyon jól jövedelmeznek. Ha hihetünk a specialistáknak, akkor még több nyereséget hoznának, amennyiben Franciaország lemondana néhány megcsontosodott szabályozásról. Az amsterdami székhelyű Stage Entertainment, Európa legnagyobb musicalekre specializálódott produkciós cége benne van az ágazat tíz legnagyobb világcégében. Franciaországban két leányvállalata van: a Mogador színház, és a Holiday on Ice France. 2006-ban a Stage Entertainment France hozta létre a nyolc Molières díjra jelölt Cabaret előadást. A francia leánycéget dicséri A Szépség és a Szörnyeteg előadás is, ahol a bemutató pillanatától kezdve naponta kétezer jegyet értékesítenek.
A cég büszkén hirdeti internetes oldalán a művészi teljesítményt, amit a „legnagyobb nemzetközi produkciós cégek visznek színre európai színházaikban”. Az első ezek közül a Disney Theatrical Productions, de ők sok kockázatot nem vállalnak: általában a már sikeres filmeket adaptálják. A Stage Entertainmentmegvette a Sister Act-Apáca Show jogait (eredetiben Emile Ardolino rendezésében, és Whoopi Goldberg főszereplésével), és azóta „helyi” előadások sorát adják elő Londonban, Hamburgban, Bécsben, Milánóban és Párizsban stb. Az egész a McDonalds’s éttermek mintájára működik, ahol szintén kevernek egy kis helyi ízesítést az alapmodellhez. Amennyiben a TTIP ilyen irányba fejleszti tovább a kultúrát, akkor a végeredmény a regionális változatok kiteljesedése, és a nemzeti kultúra teljes kivégzése lesz.
A szociális jogok leépítése terén akár „gyorsulási versenyről” is beszélhetünk. A TTIP tárgyalási felhatalmazás 22-es bekezdése szerint szükség van a „beruházások védelemére és liberalizálására”. Ez azt jelenti, nehéz lesz megvédeni a színházakban vagy a szórakoztatóiparban alkalmazott speciális munkajogi státuszt, amit egyébként is minden oldalról támadnak. Minden jel szerint megpróbálják az ideiglenes, kikölcsönzött munkaerő státuszát ráerőltetni a művészekre...
A kis független könyvesboltok
Hogy mennyire ellehetetleníti a szabadkereskedelem a kulturális kivételt, az kiválóan megfigyelhető a könyvkereskedés területén is. 1981-ben – Jack Lang minisztersége idején és Jérôme Lindon könyvkiadó kezdeményezésére – egységes könyvárakat előíró törvényt fogadtak el, amely lehetővé tette, hogy a kis független könyvesboltok is fennmaradjanak. A törvény azonban engedélyezett egy 5 százaléknyi árkedvezményt, ami természetesen a nagy kereskedelmi láncoknak volt kedvező. Így a FNAC (6) például kialkudott magának a kiadóktól egy kedvezményes vételárat, majd a lehető legalacsonyabb áron árulta a könyveket.
A Jack Lang-féle törvénnyel még erőteljesebben szembe ment az Amazon által bevezetett kereskedelmi gyakorlat. Az 5 százalékos árkedvezmény mellett a cég átvállalja a postai költségeket, de csak azokban az országokban, ahol egységáron árulják a könyveket. A Francia Könyvszakszervezet (7) becslése szerint a nem kiszámlázott postaköltségek összességében – minden országot beszámítva – 3 milliárd dollárt tettek ki.
A bújtatott árkedvezmény miatt – amit a FNAC internetes vásárlói is megkapnak – a netes kereskedő cégeknek nincs nyeresége a könyveken, viszont ezen keresztül csalogatják magukhoz az ügyfeleket, miközben ellehetetlenítik versenytársaikat. A helyi kis könyvesboltok, amelyek nagyon alacsony kereskedelmi árréssel dolgoznak, nem képesek ellenállni ennek a dömpingnek (8) . 2013 októberében a parlament, majd januárban a szenátus is lelkesen elfogadott egy törvényt, amely megtiltotta a postaköltségek és az árkedvezmény egybevonását, de valamilyen átláthatatlan okokból a törvény azóta sincs kihirdetve...
Az Egyesült Államokban még kegyetlenebb a verseny. Tavaly tavasszal az Amazon harcba indult a Hachette Book, a francia cégcsoport amerikai leánya, illetve a német Bonnier ellen. A harcban a Hachette és a Bonnier könyvei nem elérhetők, vagy csak nagyon hosszú várakozási idővel az Amazonnál. A csata a kiadó és a terjesztő között a nyereség felosztásáért zajlik. Az Amazon hosszú évekig veszteséges volt a könyvszektorban. Mára viszont az USA könyvkereskedésének 30 százalékát kaparintotta meg, most pedig helyre akarja állítani a kereskedelmi árrését a kiadók terhére.
A papír alapú könyvek jövője különben is kérdéses. A szektor a numerikus korra készül, amelyben a kiadók szerepe csökken. Az Amazonnak például az a távlati célja, hogy kitúrja a közbenső szereplőket, így az e-könyvek esetében, kikerülve a kiadókat, már közvetlen kapcsolatot épít ki a szerzőkkel.
A két tűz közé került francia könyvesboltok jövője ettől a gazdasági háborútól függ. A francia kulturális piac árbevételének felét adják a könyvek; a Hachette árbevételének felét pedig az amerikai forgalom hozza. Még abban az esetben is, ami nem valószínű, hogy sikerül megúszni a TTIP hatását, az egységes könyvárak nem fognak fennmaradni. Az általánossá váló piac be fogja darálni a kulturális kivételt.
Szerzői jog kontra copyright
Egy másik francia „archaizmus” is a szemétkosárban végezheti, ez pedig a szerzői jog. A bizottság által 2013. december és 2014. február közöttre meghirdetett „társadalmi vita”, melynek célja „a törvényi előírások modernizálása és harmonizálása”, meglepő javaslatokat tartalmazott. A dokumentumok csak és kizárólag angolul jelentek meg, ami sérti az európai jogot. A kérdőívben pedig csak a copyright, avagy kereskedelmi jog szerepel, aminek csak távoli kapcsolata van a szerzői joggal. A copyright jelenleg az USA-ban, az Egyesült Királyságban és Írországban van érvényben.(Megjegyzendő, hogy az már USA 1971-ben is megtagadta a copyright és a szellemi tulajdonjogok harmonizálását célzó Berni Egyezmény aláírását.)
A copyright úgy határozza meg a szerzőt, mint aki az alkotás finanszírozását biztosítja. Előírja, hogy a műnek fizikailag (videón, számítógépes fájlon, vagy bármiféle adathordozón) léteznie kell. A szerzői jog viszont az alkotás létrehozójának személyére utal, és nem kell hozzá fizikai alapon megjeleníteni a művet. (Ilyen lehet például egy tánc koreográfiája.) A bevételekkel is foglalkozó, és az örökösök jogait is rögzítő szerzői jognak az anyagi kérdéseken kívül van egy erkölcsi oldala is, amiről a copyright egyáltalán nem rendelkezik. Nevezetesen: a mű megcsonkításának, vagy hátrányos helyzetű felhasználásának tilalma ebben a jogi szabályozásban nem szerepel. Az internet korában ez persze gondot okoz bizonyos cégeknek. A Google France például nem habozik azt állítani, hogy „a kisebb alkotók védelmét” ők látják el. A szabadkereskedelmi egyezmény alapvetően ezt a látásmódot fogja elterjeszteni.
Ezek után bátran kijelenthető, hogy a TTIP-ellenes mozgalom közelről érinti a művészeket és az értelmiségieket is. A kulturális kivétel megvédése eredetileg azt szolgálta volna, hogy a művészek és alkotók felsorakozzanak a TTIP mögé. Ha sikerül is kisiklatni a TTIP tárgyalásokat, kérdéses hogy a mögötte meghúzódó terveket sikerül-e véglegesen levenni a napirendről?
A tárgyalások végkimenetelétől függetlenül egy másik átalakulás is veszélyezteti a kulturális kivételt: ez pedig az igény szerint összeállítható videó programok, a VOD (video on demand) piaca. A hagyományos média (TV, rádió) szerepe csökken, helyét átveszi a YouTube és több más hasonló platform, ahol a programot maga a felhasználó állítja össze. Ezt az iparágat jelenleg a Netflix cég uralja, amely világelső a VOD piacán. A cégnek máris több tíz millió előfizetője van. Kizárólag ők férhetnek hozzá a filmek és sorozatok katalógusához, és mindenféle eszközökön – tableten, mobilon, hagyományos TV-n és számítógépen – nézhetik meg ezeket a tartalmakat. A Netflix nemcsak filmeket, hanem sorozatokat is árul, sőt már készít is. Ilyen volt például a nagyon sikeres House of Cards (Kártyavár) és az Orange is the new black. (Utóbbinak nincs még magyar címe – a ford). 2013-as adatok szerint ma már a Netflix a Gaumont (9) legnagyobb vásárlója, miközben terjesztési jogokról tárgyal, producerekkel szerződik, és saját filmgyártásra készül. Ősszel várhatóan piacra lép öt európai országban, köztük Franciaországban is.
A Netflix székhelye Amsterdamban lesz és erősen kérdéses, hogy vajon aláveti-e majd magát a VOD francia piaci szereplői számára kötelezően előírt szabályoknak. (Például annak, hogy az árbevétel 15 százalékát európai és francia játékfilmekbe kell beforgatniuk.) Az amerikai cég közvetlen verseny társa lesz a Canal Plus-nek, a fizetős TV csatornának. Jelenleg a Canal Plus évi 200 millió euróval vesz részt a francia filmgyártás fenntartásában. Összességében a filmkészítés 30 százalékát finanszírozza, ami azt jelenti, hogy az új filmek közül minden másodikat elővásárlásban ők veszik meg. A Canal Plus betartja a francia és európai művek kötelező programozási kvótáit, ám a Netflix érkezésével, várhatóan komoly árversenyre kell felkészülnie. Feltehetően jóval alacsonyabb lesz az előfizetési díjuk, és ez veszélybe sodorhatja működésük eddigi gyakorlatát. Félő, hogy a nagy francia csatorna is kizárólag a „piaci” elvárásoknak megfelelő programokat ajánl majd a nézőknek.
Frédérique Bredinnek, a Mozgóképek és Filmek Nemzeti Központja (CNC) elnök asszonyának azonban nem nagyon fáj a feje ezek miatt. Fennen hirdeti meggyőződését: „a francia audiovizuális szektor megerősödve kerül majd ki a piaci felélénkülést hozó versenyből” (10) . Serge Toubiana, a Cinémathèque igazgatója (a CNC előleg-fizetési bizottságának 2014-es elnöke), azt a meggyőződését hangsúlyozza, hogy a francia filmszektor túlfinanszírozott, és hogy „az amerikai finanszírozási rendszer átvételével új francia modellt lehet kitalálni” (11) .
A három nagy francia TV csoport (TF1, Canal Plus és M6) február 11-én levelet írt a miniszternek, amelyben panaszkodtak az 1980-as évekre emlékeztető, és Európában csak Franciaországra jellemző nehézkes, túlkomplikált szabályozási rendszerre. A Francia Produkciós Szervezetek Egyesülete (UPF (12) ) szerint: „a Netflix piacra lépése után hazai cégcsoportjaink jogosan fogják megkérdőjelezni kötelezettségeiket, ami elvezethet kulturális modellünk felszámolásához” (13) .
Mielőtt a francia kulturális kivétel ruhafoszlányainak utolsó maradékát is eltemetnénk, az európai kereskedelmi biztos Karel De Gucht ironikus szavait idézzük: „a bizottság még később is a tanács elé terjeszthet döntéseket és új tárgyalási megbízást kérhet, például ebben a témában is”.