hu | fr | en | +
Accéder au menu

„Vigyétek közelebb a mikrofont az ablakhoz!”

JPEG - 29.3 kio

A hallgatók mindig visszatérnek: türelmesek és hűségesek. Ezt a mondatot akár fel is véshetnénk – csupa arany betűvel – a naponta több mint ötmillió hallgatót vonzó France Inter épületének homlokzatára. Franciaország második számú közrádiója nagy népszerűségnek örvend. Amikor a hallgatóság csökken – például egy új elnök érkezésekor – mindig megszólal egy-két bizakodó hang: „dehát a hallgatók úgyis visszatérnek!”.

A France Inter hallgatósága leginkább egy lomha folyóra hasonlít: 40 év alatt csupán háromszor fordított hátat sértődötten kedvenc rádiójának. 1974-ben, a Francia Rádiós és Televíziós Műsorszóró Hivatal (ORTF) felbomlásakor; 1981-ben, amikor (a baloldal hatalomra kerülésével, a monopóliumok megszüntetésével) berobbantak a szabad rádiók; és végül 2005-ben, az európai alkotmányról szóló népszavazáskor (1) . A hallgatók minden egyes alkalommal visszatértek.

Egy évben háromszor, az igencsak átláthatatlan Médiamétrie Közvéleménykutató Intézet felméréseinek közlésekor, mégis némi aggodalom árasztja el a France Inter folyosóit, különösen az igazgatói iroda környékét. Ilyenkor tudós beszélgetések hangfoszlányai szűrődnek ki az irodából, ahol a közösségi média fontosságát, vagy Edgar Morin médiakutatásainak összetettségét dicsérik. Valójában azonban csak a Médiamétrie felfelé vagy épp lefelé mutató statisztikai „nyilai” számítanak.

A kávégép melletti trécselés alkalmával újságírók leplezik le a Médiamétrie kutatási módszereit, valamint az intézet magánrádiókat tulajdonló részvényeseit, akik mindenekelőtt a saját reklámtarifájuk meghatározásáról igyekeznek gondoskodni. Bár a közrádió is tulajdonosa a Médiamétrie nagyvállalkozásnak, őket nem érintik a reklámtarifák, hiszen nem is sugároznak reklámokat.

A közrádió, mivel képtelen saját különbözőségét meghatározni, szolgaian másolja a magánrádiók gyakorlatát, vagyis igazodik a piac törvényeihez. Kérdés, hogy a France Inter ebben a helyzetben megmarad-e annak, amire valamikor létrehozták: az állampolgárokat segítő népnevelő, közvéleményformáló eszköznek, a sajtószabadság őrzőjének, mely független az államtól, a pénz hatalmaktól, és a külföldi behatástól...

A France Inter számára az egyetlen irányadó tényező a hallgatóság. A „sok” által megszűnik az „ok” – állítják. A kávégép-forradalmárok ironizáló megfogalmazása szerint ha a Médiamétrie-n múlott volna, nem győzedelmeskedett volna Galilei, Vincent Van Gogh vagy Albert Einstein szelleme sem, mert minden nagy szellemi győzelem, és kollektív felszabadító eszme kezdetben kisebbségi és felforgató – épp úgy a gondolkodásban, a művészetben, mint a politikában. (Esetükben vajon Roland Barthes nyilacskái felfelé vagy lefelé mutatnának?) A France Inter újságíróinak nagy része úgy gondolja: az üzleties gondolkodás megfertőzte a rádió közösséget szolgáló értékeit, és a silányabb minőség felé halad – ahogy ez történt a postai szolgáltatás, az egészségügy, az oktatás és a tudományos kutatás esetében. Képzeljünk el egy lovat, mely kénye-kedve szerint futkározhatott a szabad mezőkön, és egyszer csak barázdákat szántó munkalóvá változik. Nem viszi már a vágya új mezőkre: se szellem, se felfedezés. Marad a megszokott nyomvonal a többi munkaló mellett a barázdában... Ez talán jól szimbolizálja a piac törvényeihez igazodást, az üzleti gondolkodás előre nyomulását.

A Radio France-nál – melyhez a France Inter csatorna is tartozik – évente négyszer komoly grémium előtt foglalkoznak a mindent meghatározó mutatókkal. A számok bűvöletének temploma mindenre kiterjed. Olyan rituálisan vizsgálják, tanulmányozzák és magyarázzák a mágikus számokat, mint az antik jósok a madarak röptét és a csirkék beleit. Mindezt azért, hogy alátámaszthassák a császár nyilvánvalóan furcsa rendeleteit...

Ám a hallgatóság felmérésének jelenlegi módja nélkülözi a minőség, a hasznosság, a szolgálat, és a vita értékelését. Kétségtelen, hogy ismernünk kell a rádió közönségének véleményét, hiszen azt szeretnénk, hogy meghallgassanak. Mégis milyen az igazán jó közrádió?

A France Inter igazgatója még a hetvenes évek végén kissé tudományoskodva így magyarázta a kereskedelmi rádió és a közrádió közötti „hallható különbséget”: az előbbi az ügyfelekhez szól, az utóbbi pedig az állampolgárokhoz. A „különbség” szófordulat nemrégiben újra előkerült, de most egészen mást jelent: különbségtételt. A France Inter hallgatói többek közönséges halandóknál. A jelenlegi igazgató, Philippe Val szerint „a France Inter-t ki kell érdemelni, mert nem maradi, nem demagóg, és nem is közönséges.” Philippe Val egy igencsak körülhatárolt közönségnek szánt művelődési misszió vezetőjének érzi magát, mint nem is olyan rég a gyarmatokon. „A horda bosszant, de én is bosszantom a hordát. ”  (2) – mondotta.

Valaki nemrég kemény kritikát fogalmazott meg a France Inter elitizmusáról: „Ötvenöt adást tekintettem át.Ha kizárunk bizonyos információszeleteket, észrevehetjük, hogy szinte minden program a kulturális szektor szolgálatában áll. Ha énekes, zenész, színész, rendező, író vagy, van egy kis esélyed, hogy beszéljenek rólad és művészi tevékenységedről. Nem kevesebb, mint tíz zenei, legalább nyolc multikulturális magazin fut. A mozi, a színház mindig a középpontban van, de nem feledkeznek meg a tudományról, a történelemről, a gazdaságról, valamint barátainkról az állatokról sem, mint ahogy a konyhaművészetről és az éjféli szexműsorról sem. A művelt és diplomás hallgatót tehát agyon ajnározzák. De vajon helyet kapnak-e az állampolgárokat leginkább aggasztó témák is a műsorban? Úgy mint a munkavállalás és a munka világa, az egészségügy és a szociális háló, vagy a lakhatás problémája... Ó, igen: a Périphéries magazin minden vasárnap 13:20 és 13:30 között foglalkozik a külvárosokkal és lakóikkal! Az elitizmus ezeket a témákat elnyomja.”

Ennek ellenére a hallgatók mindig visszatérnek… Hogy miért is? Az érvek kifogyhatatlanok: a minőség, a tehetség, az igazgató zsenialitása, a franciák szenvedélyes viszonya a közrádióhoz… És a legtöbbet hallható érv: nincs reklám! Mindenki tisztában van vele, hogy a franciák mennyire utálják a reklámot...

Világos tehát, hogy az anyavállalatot, a több nemzeti csatornát működtető Radio France-t az előfizetők tartják fenn. Évente 650 millió euró biztosítja az első számú francia rádiócsoport hét nemzeti rádiócsatornáját, a napi 14 millió hallgatót, a 4 727 állandó munkatársat, melyből 700 az újságíró. De fenntartják az előfizetők (sofőröstől) azt a luxus autót is, melyben a közszolgálati vállalat elnöke ül...

Mindezek tükrében azt mondhatnánk, nem is kell félni a globalizáció hatásaitól, sem attól, hogy Brüsszel éppen mit diktál. Minden adu ász a kezében van a közszolgálatiság védelmezőinek, hiszen nem a profit a cél.

De vajon akkor mi a cél? 2013 decemberében a France Inter fennállásának ötvenedik évfordulóján sokan kutakodtak a rádióarchívumában, és érdekes dolgokat találtak. 1963-ban például a szakértők még úgy látták, hogy a televíziózás – úgy általában – elnyomja majd a rádiót, és csupán a zenei aláfestés szerepét tölti be. Két év múlva azonban – a rádiószékház megnyitásakor – Charles de Gaulle köztársasági elnök egész más lehetőségeket fogalmazott meg: „A francia rádiónak a szabadságot, a méltóságot és az emberi szolidaritást kell sugároznia. Részrehajlás és kizárólagosság nélkül kell tájékoztatnia az eseményekről, művészetről, tudományról és politikáról.”

A közszolgálati rádió valójában már húsz évvel korábban, 1944. augusztus 20-án megszületett.

Ahogy a sajtó, úgy a rádió is a németekkel való kollaborálás sarában dagonyázott. Akkoriban egyszerre vallotta sajátjának a szabadság szárnyait („Itt London beszél”…) és a gyilkos fegyvert. „A Radio Paris hazudik, a Radio Paris német” – ezt a Pierre Dac dalocskát sokan dúdolgatták összeszorított szájjal a metró peronján.

1944. augusztus 17-én a Radio Paris leállítja az adást, a Champs-Élysén a kollaboránsok felgyújtják az archívumot. Erre a pillanatra vártak a rue de l’Université 37. alatt, a Vichy rádió egyik stúdiójában gyülekező fiatal ellenállók. Míg titokban ott dolgoztak, Jean Guignebert kezdeményezésére 1943-ban megalapították a Rádió Felszabadító Bizottságát. Ennek tagja egy bizonyos Pierre Shaeffer, aki kapcsolatban állt a belső ellenállással. Az ellenség karmai között is kitartanak, várják, mikor jön el a váltás pillanata.

Augusztus 18-án, a hadsereg feloszlásakor kihasználják a lehetőséget, és birtokba veszik a helyiségeket. A helyükre kerülnek a mikrofonok, antennák, az eszközök. Az ellenség még jelen van az utcákon, az ablak alatt lövések visszhangoznak, messziről harckocsik, szirénák hangja hallatszik. Augusztus 20-án, vasárnap jön el a nagy nap. A PTT (Postes, Télégraphes et Téléphones) ellenállóinak köszönhetően a titokban elhelyezett adót most hallhatták először az emberek. 22 óra 30 perckor – négy év után először – felcsendül a Marseillaise, majd megszólalt Pierre Crénesse újságíró-riporter: „Itt… a francia nép rádióadása.” Ez az egyetlen mondat hangzik el a Marseillaise aláfestésében. 22 óra 31 perckor megszületett a mi rádiónk! Csordultig telt mindenki érzelmekkel...

A rádió legelső riportjában, 1944. augusztus 21-én az utcán vagyunk, az élet sűrűjében, a történelem forgatagában, a Place de la République-on felhangzó lövések kereszttüzében. Fedezékbe kell húzódni, hogy az Ellenállás Nemzeti Tanácsa (CNR) nevében megszólaló Georges Bidault hangja hallható legyen. Mondatait közeli lövések szakítják meg. A hivatalos megfogalmazást megelőzve, a felszabadulás megrészegült hangulatában így szólt a bemondó : „A hírigazgató utasításának megfelelően kérjük a papokat, hogy most rögtön kongassák meg teljes erővel a harangokat, mert a szövetségesek bevonultak Párizsba!” És megszólalnak a párizsi harangok... Előbb a távolban, majd egyre közelebb. A mikrofonba egy izgatott és boldog hang kiabálta: „Vigyétek közelebb a mikrofont az ablakhoz!”

1945 márciusában a Francia Nemzet Rádiójából (RNF) Francia Rádió lesz, aztán 1949-ben Francia Rádió és Televízió (RTF), 1964-ben ORTF, majd tíz évvel később a Radio France nevet veszi fel. Működésének alapkoncepcióját kezdetektől az ellenállás emléke és eszméje határozza meg. Ezt rögzítették is az Ellenállás Nemzeti Tanácsa programjában: „Biztosítani a sajtó szabadságát, becsületét, valamint az államtól, a pénz hatalmától és a külföldi behatástól való függetlenséget”. A pénz hatalmával szembeni függetlenség tehát megmaradt. Íme a magyarázat, hogy miért nincs reklám, amiért azután a hallgatók tényleg mindig visszatérnek.

Az archívumok részleges feltárása után sem tudunk sokat a rádióról, sőt annak mai működéséről sem. Annyit tudunk, hogy naponta 14 millióan hallgatják, és műsorát nem éri kritika. A történészek és a kutatók nem igazán érdeklődtek a rádió iránt. Franciaországban néhány egyetemi figura, és pár darab értékes mű foglalkozik vele, ám ez igen kevés e médium közvélemény-, érzékenység-, nyelv- és képzeletformáló erejéhez képest. Kevés ehhez a csodálatos népnevelő eszközhöz, mely alkalmas a kulturális szakadékok elleni harcra, alkalmas a kollektív fejlődés, és az emberi személyiség kibontakozásának elősegítésére.

A krízis ólomszürke ege alatt néhány kifinomult fül már hallani véli a közszolgáltatókat elvágó nagy kasza suhogását. Veszélyben a Radio France, és vele együtt a France Inter? Nem tudjuk. Ma csak azt vizsgálják, hogy Roland Barthes nyilacskái felfelé vagy lefelé mutatnak...

* A szerző újságíró, a hétfőtől csütörtökig, 15 órakor sugárzott « Là-bas si j’y suis» műsor producere a France Internél.

Daniel Mermet

Zelei Bori

(1A Rádió a közvéleménnyel ellentétben, nyíltan kampányolt az Alkotmány mellett. Ezt a hallgatók úgy értékelték, hogy a Rádió elveszítette függetlenségét és a kormány álláspontját erőszakosan sújkolta.

(2 Télérama, Párizs, 2013. december 2.

Megosztás