címmel, az elmúlt hetekben jelent meg Finnországban. A hazai jobboldali történetírással oly kritikus, ám laikusként is kitűnő elméleti felkészültséggel rendelkező írónak öt hazai kötet után ez az első idegen nyelven megjelent munkája. A szerző, a mostani kötetet három korábbi könyvéből szerkesztette, hogy a finn olvasók jobban megértsék a magyar történelmet. A siker nem maradt el. Csernok Attila könyvbemutatójáról Finnország legnagyobb 500 ezres példányszámú napilapja számolt be, csaknem fél kolumnás terjedelemben. A cikket Veli-Pekka Leppanen, a Helsingin Sanomat című napilap kulturális rovatának vezető kritikusa írta.
Ha valakik, akkor a magyarok hajlamosak aggályok nélkül politikát csinálni a történelemből. A jelenlegi hatalom és a média sajátos képet fest a magyarok mesebeli múltjáról, melyben az ország felvirágzását mindig az idegen, vagy a belső ellenség titkos szövetsége rombolta le. Az áldozat szereppel kevert hősi imázsban mindig mások rosszindulata állt a magyarok boldogságának útjában.
Ezt a szélsőségesen konzervatív-nacionalista történelem szemléletet teszi helyre Csernok Attila (sz. 1929), A kettészakadt híd - Magyarország elfelejtett történelme című, Finnországban megjelent könyvével.
Csernok, aki korábban közgazdászként, pénzügyes szakemberként dolgozott, nem is akarja a történészi kutatás kereteit kitölteni, figyelemre méltó elméleti felkészültséggel kommentálja a magyar történelmet, melynek utolsó évtizedeit személyes visszaemlékezéseivel egészítette ki.
A dualizmus korát (1867-1918) eltékozolt évtizedeknek nevezi, amikor az ország vezetői elmulasztották a lehetőséget a nemzetiségekkel való megegyezésre, a nyelvhasználattal kapcsolatos törvény megalkotására, a békés egymás mellett élés megvalósítására. A magyar uralkodó elitet inkább a túlfűtött nemzeti érzelem, és a magyar felsőbbrendűség tudata vezérelte.
Ahogy az akkor liberálisnak nevezett Széll Kálmán miniszterelnök (1908) megfogalmazta: „Magyarországnak ősi, szent és törvényes joga van a magyar állameszme megvalósítására. Ezt az országot a magyarok részére foglalták el és nem másoknak. A magyarok dominanciája és hegemóniája teljesen jogos”
Az általános választójogot, amelyet I. Ferencz József császár bevezetett az osztrákok körében, Magyarországon nem tudta keresztül vinni. Szándéka megfeneklett a feudális arisztokrácia merev ellenállásán, így Magyarország valamiféle szociális hátsó fertályként élt tovább.
Csernok döntő tényezőként értékeli a korabeli nemzetiségi arányokat. 1910-ben a népesség mindössze 40 százaléka volt magyar, a többiek pedig nagyobb nemzetiségi népcsoportokat alkottak. A kényszer-magyarosítás akkori politikai gyakorlatát tekintve, ezek az arányok elgondolkodtatóak.
Csernok nem vonja kétségbe, hogy a Trianoni békeszerződés megrokkantotta az országot, hiszen a terület kétharmadát és a népesség több mint felét elcsatolták, és ez aránytalan veszteséget okozott. Azt azonban a szerző elutasítja, hogy Magyarországot Trianonban térdre kényszerítették. A háborút a magyarok totálisan elvesztették, vereséget szenvedtek a harcokban, és nem a tárgyalóasztalnál.
A háború kegyetlen volt, és a békekötés kemény. A döntésbe - 1919-44 között - egy pillanatig se nyugodtak bele Horthy Miklós oligarchikus és leplezetten diktatórikus rendszerében. A Csonka Magyarország-nak nevezett területen a zsidókat kiáltották ki bűnösöknek, és még a náci Németország létrejötte előtt faji törvényeket hoztak. Magyarországon a zsidókat már ekkor pontosan regisztrálták, így a több mint fél millió áldozattal járó holokauszt gördülékenyen valósult meg.
Csernok a Horthy rendszer legfőbb bűnét és egyben lényegét a feudális gazdaság vazallusi-hatalmi szerkezetében, valamint a magyar felsőbbrendűségi tudattal és fajgyűlölettel átitatott revíziós propaganda gyakorlatában látja.
A háború utáni időszak bemutatása során Csernok feleleveníti személyes élményeit is. Megemlékezik családi gyökereiről, így például édesapjáról, aki állatorvos volt, és katonatiszt a Horthy hadseregben. Ez utóbbi életrajzi szál megnehezítette pályáját, de végül statisztikus-bankárként dolgozott.
Az 1956 őszi eseményektől Csernok távol tartotta magát. A népfelkelést gyanakvással elemzi, helyes útnak az apró reformok útját tartotta volna. 1956-ot ma úgy látja, mint a feldühödött tömegek ámokfutását, ami ismét pusztulásba vitte az országot. Ez a megállapítása mondandója lényegét fejezi ki, és nem csak 1956-tal kapcsolatban. Csernok szerint a magyarokat nem egyszer a történelmi vakság, és a hirtelen elhatározások sokasága jellemezte. A holnapért, valamint az emberéletekért érzett felelősség elveszett a minden alap nélküli, de növekvő önbizalomban.
Csernok leteszi voksát a modern Magyarországot hosszú évtizedekig vezető politikus, Kádár János mellett. Szerinte az 1900 évek politikusai közül ő volt az egyetlen, aki megérdemli, hogy államférfinak nevezzék. Ahogy fogalmazta: Kádár érdeme, hogy az „összekötött lábbal táncolást” legalább valamelyest meg lehetett valósítani.
Csernok nemzeti történelmi megállapításai kérdéseket és vitákat gerjesztenek ma Magyarországon. A témában megjelentetett köteteit tömegesen olvassák.
A Finnországban megjelent könyv fedőlapja, az 1945-ben felrobbantott Duna híd, telitalálat. Pontosan erről van szó, Budapest felrobbantott hídjairól, hiszen az ellentétes tömbök nézetei nem találkoznak, és különösen nem közelednek egymáshoz.
