hu | fr | en | +
Accéder au menu

Mennyit kérsz az adataidért? - A digitális utópiától a szociális krízisig

Negyvenöt évvel azután, hogy az ember a holdra lépett, a technológiai verseny különös helyzeteket teremt. A múlt év januárjában például egy internetre rákapcsolt frizsider meghibásodott, és szerteszét küldött egy egész sorozat e-mailt. A kissé vicces eset is jelzi: a hétköznapok teljes digitalizálása ütközhet a normalitással. Messze van már az a gazdasági modell, amit a Szilícium Völgy káprázatában képzeltünk el. Az internet és az okos eszközök használatával minden cselekedetünk megfigyelhetővé válik

JPEG - 172.2 kio

, és az így nyert információ pénzzé tehető. A kapitalizmus pénzügyi kapzsisága mindent profittermelővé változtat, így a személyes adatainkat is.

Ez év elején a Procter & Gamble céghez tartozó Oral-B elindította SmartSeriesHYPERLINK "http://connectedtoothbrush.com/" HYPERLINK "http://connectedtoothbrush.com/"BluetoothHYPERLINK "http://connectedtoothbrush.com/" HYPERLINK "http://connectedtoothbrush.com/"toothbrush kampányát, amellyel a “behálózott fürdőszoba” lényeges eszközeinek egyikét hirdeti. A kampányfilmben szereplő fogkefe összekapcsolható az okostelefonnal, amiben egy alkalmazás követi a fogtisztítás különböző lépéseit. A telefon képernyője megmutatja a szájüreg azon részeit, amivel többet kell foglalkozni, sőt kimenthetjük a fogtisztítási tevékenység adatait is, hogy később megmutathassuk fogorvosunknak. Hogy ezek után mi történik ezekkel az adatokkal, az bizony elég homályos. Nem tudni, hogy a fogorvoshoz kerül, vagy a társadalombiztosítóhoz, megmarad-e a saját telefonunkon, vagy hozzá csatolódik a Facebook és a Google adatainkhoz…

Az a felismerés, hogy a legmindennapibb eszközeinkből kinyert adatok használhatók jövedelemszerzésre, sokakban ellenérzést váltott ki. A Szilícium Völgy óriásvállalatai ugyanis milliárdokat keresnek azzal, hogy felhalmozzák az adatainkat, mi meg csak az ingyenes szolgáltatást kapjuk cserébe.

A furcsa és talán kicsit populista kritika ellenállásra szólít fel, és azt javasolja, hogy védjük meg magánéletünk adatait a digitalis óriásvállalatokkal szemben. Állítják: mindenki lehet független alkusz, aki a saját adatportfólióját gondozza. Áruba bocsáthatjuk például a génállományunkat egy-egy gyógyszervállalatnak, vagy - cserébe egy helyi étterem árengedményéért - feltárhatjuk szolgáltatónknak, hogy földrajzilag hol vagyunk. A legutóbbi időkben néhány könyv éppen ezzel foglalkozik. Így például Sandy Pentland „Social Physics” (Társadalomfizika) című könyve, vagy Jaron Lanier ”Who owns the future” (Kié a jövő?) című kötete. A szerzők látszólag a lehetetlent ígérik: a privát szféra jövőbeli védelmét, valamint egyfajta reményt a gazdasági jólétre és biztonságra. Amennyiben adatainkat szigorúan tulajdonként kezeljük, a modern jogérvényesítés biztosíthatja, hogy egy harmadik fél ne garázdálkodhasson az adatainkkal. Jó ha tudjuk: az internet és az okos eszközök használatával minden cselekedetünk megfigyelhetővé válik, és az így nyert információ pénzzé tehető. Úgy is mondhatnánk: a világban mindig van valaki, aki hajlandó pénzt adni azért, hogy megtudja mit fütyörészünk a zuhany alatt. (Már ha a zuhanyozónkban van érzékelő, és az rá van kötve az internetre. )

A frontvonalak világosak. Ha például a Google leányvállalata a Nest a mi aktív együttműködésünk mellett telerakja a házunkat különféle digitális termékekkel, akkor a Google teheti pénzzé a zuhanybéli fütyörészésünket. A dolog technikai értelemben pofonegyszerű. A Google különböző adatforrásokat integrál (a vezető nélküli gépkocsiktól kezdve az okos szemüvegeken át az e-mailekig), majd rendkívül szolgálatkészen áll a rendelkezésünkre. A széleskörű adattömeg megszerzéséhez csak annyi kell, hogy mindennapi digitalizált létünk üres területeit hajlandók legyünk Google szolgáltatásokkal feltölteni. A kisvállalkozások közben kiesnek ebből a versenyből, ugyanis az óriáscég adattárolóinak hatalmas mérete monopolhelyzetet eredményez. Az egyszerű embernek, vagy a kisvállalkozónak nem marad más lehetőség, mint hogy kövesse Pentland és Lanier tanácsait, azaz ragaszkodjon az adataihoz. Így talán marad egy kis esély a Google profitjából való részesedésre.

Hogy kié az adat, az a látszólagos különbség ellenére, egyazon ideológiai program két variánsát jelenti. Ahogy Will Davies brit szociológus „A neoliberalizmus korlátai” (The Limits of Neoliberalism) című új könyvében kimutatta: a Lanier és Pentland által kínált megoldás jól illeszkedik a német ordo-liberális hagyományokba. Azaz: a monopóliumokat veszélyesként kezelő gazdasági- és társadalomelméleti modellbe, amely a piaci verseny megőrzését erkölcsi projektként kezeli. A Google megközelítése ettől eltérő, inkább a Chicagói Egyetemen kimunkált neoliberális iskolát követi, melyben - a moralitással szemben - a hatékonyság és a fogyasztói elégedettség jelenti a prioritást. A neoliberális iskola szerint a monopóliumok nem feltétlen rosszak, hiszen néhány közülük társadalmilag hasznos feladatot is felvállal. Minden hivatkozás ellenére a jelenlegi vita megmaradt a szokásos keretek között: az információ bizony áru. Ennyiben egyértelmű, hogy a liberális rendszeren belül maradtunk.

Mielőtt az információ alternatív felfogásába, vagy a radikális demokraták kedvencébe a közjóba kapaszkodnánk, megkérdezhetnénk: az információ áru jellege, azaz piacosítása miért fogadható el minden kritika nélkül? Erre a jelenlegi történelmi pillanat a következő választ kínálja: a technológia ma az az isteni gépezet, a „deus ex machina”, amely munkahelyet teremt, gazdaságot ösztönöz és adót fizet. (Ez utóbbi nem minden vállalatra érvényes, hiszen az elitcégek és az óriásvállalatok adói az offshore biznisz központokban szoktak eltűnni.) Hogy mi történne az információ piacosításának leállítása után? Egyesek szerint a politika és az ideológia elveszíthetné a kapitalizmus utolsó pozitívumát, avagy mentőövét.

Vissza a 19. századba

A mai technológiának ezt az „isteni gépezet” jellegét még a pénzügyi válság legérzékenyebb megfigyelői sem értik kellőképpen. Wolfgang Streeck német szociológus 2013-ban megjelent Buying Time (Megvásárolt idő) című könyvében leírta, hogy a háború utáni kompromisszummal biztosított jóléti modell összeomlásának első jelei már a 70-es években jelentkeztek. A nyugati kormányok ekkor megpróbáltak időt nyerni, hogy elkerüljék a szükségessé vált szerkezeti átalakításokat. Három trükköt alkalmaztak: az inflációt, az állami eladósodást, és az olcsó hitelezést. Utóbbit azért, hogy a lakosság fogyasztási termékekre és ingatlanvásárlásokra költse a felvett hitelt. Az ezt követő megszorítási politika viszont azt jelenítette meg, hogy az átlagpolgár bár nem felelős a kialakult adósságválságért, de a büntetést ő fogja megfizetni.

Wolfgang Streeck nem említi az információs technológiát, pedig az időnyerési funkció már akkor is nyilvánvaló volt. A brit kormány korán felismerte, hogy a technológia új vállalkozói munkahelyeket teremt, és hatalmas gazdasági értékeket szabadít fel. (Persze csak addig, amíg mindenki meg nem tanulja, hogyan kell kódolni egy saját alkalmazását.) A britek egy ambiciózus, bár ellentmondásos módszer keretében eladásra kínálták a páciensek adatait a biztosító társaságoknak, majd a diákok adatait a mobil szolgáltatóknak és az energiaital-gyártóknak. (Igaz, biztosítás ügyben visszaléptek a tömeges tiltakozások miatt.) Egy felmérés - melyet a Vodafon is támogatott - a brit gazdaság és a személyes adatok összefüggéseiről kimutatta, hogy 16,5 milliárd font (21 milliárd euró vagyis több mint 6 000 milliárd forint) lehetőség van abban, ha megkönnyítik a személyes adatok kezelését (eladását). Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a kormány biztosítja az új adatközvetítők legális beiktatását a fogyasztók és a szolgáltatók közé.

A fentről jövő kormányzati erőfeszítések kiegészülnek a lentről induló időnyerési módszerekkel. Ebben elsők voltak a Szilícium-völgy induló vállalkozásai. Azzal az ötlettel álltak elő, hogy az olyan szolgáltatások, mint az Uber (melyben a magánautók taxiként is szolgáltatnának), és az AirBnb (melyben a magánlakások hotel funkciót is betöltenének) az ósdi és analóg javakat modern profittermelő szolgáltatásokká alakítanák át - csinos jövedelem kiegészítést biztosítva az autó-, vagy a lakástulajdonosoknak. Ahogyan Brian Chesky, az AirBnb ügyvezetője mondta: „Rekord-magas a munkanélküliség és óriásiak a jövedelmi egyenlőtlenségek, de egy aranybányán álldogálunk… A legjobb megoldás az lesz, ha megtanuljuk, hogyan hozzuk létre saját adattartalmainkat, - és miért ne tanulhatnánk meg? Így saját magunk alkalmazottai lennénk, sőt esetleg saját iparágat is kialakíthatnánk.”

És valóban, beindult a folyamat.

A Szilícium-völgy mindig is gyorsan hasznot tudott húzni az ellenkultúrából. Egyszerűen felhasználta a közösségi gazdálkodáshoz fűződő álmokat, és átvette a már kialakult közösségi próbálkozásokat. Arra törekedtek, hogy az olyan induló vállalkozásokat mint az Uber és AirBnb, a „részvételi gazdaság” részévé tegyék. Ez volt a régóta várt utópikus jövő, amelyet az anarchisták és a libertáriánusok olyannyira kedvelnek: az egyének a nagy közvetítők megkerülésével közvetlenül léphetek kapcsolatba egymással. A közvetítő szolgáltatást vállaló taxi vállalatok helyébe azonban az Uber-féle informatikai szolgáltatók léptek. Ez utóbbiakat ugyanakkor a Goldman Sachs-féle jól ismert anarchia-párti bankárok finanszírozzák.

Mivel a taxisok és szállodások általában nem túl népszerűek, a közbeszédben képesek voltak bátor újításként bemutatni az új információs technológiát. Olyan lehetőségként tálalták, amelynek segítségével a társadalom képes lesz felülkerekedni a monopol helyzetükből élő vállalkozásokon. Az ilyenfajta torz ábrázolás átsiklik néhány tényen. Azon például, hogy a „részvételi gazdaság” induló vállalkozásai olyan közeget teremtenek, amit a jóléti államot megelőző modellként írhatunk le. A munkásoknak olyan kockázatokat is magukra kell vállalni, amit korábban a munkaadó vállalt. A szociális védelem minimális mértékű lesz, s a kollektív megállapodásnak még a lehetősége sem marad meg.

A „részvételi gazdaság” élharcosai az ilyen helyzeteket Friedrich Hayekhez méltó retorikával igazolják: ha a visszacsatolási mechanizmusokkal helyettesítjük a jogszabályokat, teljesen eltekinthetünk a szabályozási keretektől. Ahogyan Fred Wilson prominens kockázati tőkés a közelmúltban mondta: „ha olyan helyzetet teremtünk, ahol a rendszerek valójában önkormányzók és önszabályozók, akkor nincs szükség törvényi szabályozásokra”. A piaci szereplők, és a szolgáltatások minőségét állandóan értékelő, mindenütt meglévő visszacsatolási hurkok majd mindent megoldanak – állította.

A mindennapi élet digitalizálása és a pénzügyi kapitalizmus kapzsisága azzal a kockázattal jár, hogy mindent profittermelővé változtat – kezdve az ember genetikai adottságától a hálószobájáig. Ahogyan Esther Dyson ismert befektető, és egy genomikával foglalkozó cég a 23andme igazgatósági tanácsának tagja mondta: „a 23andme olyan, mint az ATM, ami hozzáférést ad a genetikai tulajdonságaidban rejlő vagyonodhoz.” Ezt a jövőt kínálja nekünk a Szilícium-völgy. Elegendő érzékelővel és internet-kapcsolattal az egész életünk egy hatalmas ATM lesz?

Akik a Szilícium-völgy ATM-típusú ígéretét visszautasítják, csak saját magukat vádolhatják – állítják egyesek. A „részvételi gazdaság” visszautasítása előbb vagy utóbb nevezhető akár gazdasági szabotázsnak is, vagy a növekedés gyorsítását szolgáló erőforrások eltékozlásának. A részvétel elutasítása olyan bűnös színezetet kaphat, mint a takarékoskodás vagy az adósságtörlesztés elutasítása. A kizsákmányolást pedig ismét sikeresen elfedné egy vastag erkölcsös lakkrétek.

Így aztán természetes, hogy a kevéssé szerencsések, akik máris a megszorítások terhei alatt görnyednek, konyháikat éttermekké, kocsijaikat taxivá, s személyes adataikat pénz-fialó javakká változtatják. Mi mást is tehetnének? A Szilícium-völgy számára azonban ez csak a vállalkozóképesség diadala. Spontán műszaki fejlődés, aminek semmi köze a pénzügyi válsághoz. Ez a helyzet azonban olyan, mint amikor valakit a lakbérfizetési-kényszer űz a prostitúcióba, vagy abba, hogy saját szerveit eladja. A kormányok ideig-óráig ellenállhatnak az új gazdasági hullámnak, de egyszer nekik is ki kell egyenlíteni a költségvetési hiányaikat. Jobb tehát ha hagyják az Uber-t és az AirBnb-t, így legalább nő az adóbevételük, miközben az elszegényedő polgárok hónapvégi gondjai is oldódnak valamennyire.

Csak a siránkozás marad

A „részvételi gazdaság” nem fogja megoldani a lakosság általános eladósodását, épp fordítva: a kettő kiegészíti egymást és együtt fog létezni. Az egyre több rendelkezésre álló adat például lehetővé teszi a bankoknak, hogy Big Data megcsapolásával az eddig nem hitelképesnek tartott ügyfelek köréből is kiválasszanak egy még hitelezhető csoportot – kiszűrve a tényleg deviáns egyedeket. A lakossági hitelállomány így várhatóan még tovább fog nőni. A ZestFinance induló vállalkozás, amely 70 ezer szempontot vizsgál: például azt is, hogyan érintjük a számítógépünk billentyűzetét, és hogyan használjuk a mobiltelefonunkat. A cég kifejezetten a hitelfelvevő megbízhatóságát elemzi és a bankoknak adja el az információkat. A columbiai Lenddo (a hitelezési szektor egy másik csavaros eszű induló vállalkozása) úttörő módszert vezetett be a hitelkérelmek jóváhagyására: az ügyfél hitelképességét a közösségi médiában követett aktivitása alapján ítélik meg. Így minden klikkelésünk befolyásolhatja hitelképességünket. Ennek alapján - mondja Douglas Merill, a ZestFinance társalapítója - „minden adat hitel-adat”. Nos, ha minden adat hitel-adat, akkor az egész életünk – amelyet a körülöttünk lévő érzékelőkkel figyelnek – kezd az adósság ütemére táncolni.

A Szilícium-völgy hasznos idiótái erre azt felelik, hogy ők a világ megmentői. Ha a szegények hitelt akarnak felvenni, miért ne segítenének nekik? A kölcsönök iránti megnövekedett keresletnek van bizonyos összefüggése a munkanélküliséggel, a szociális ellátás lefaragásával és a nettó fizetések csökkenésével. Igaz, egy merőben másfajta gazdaságpolitika képes lenne visszafordítani a szociális helyzet állandó romlását, de akkor nem lenne szükség hitelfelvételre. És persze a kiváló adatbányász Big Data, meg a hozzá hasonló cégek sem virulnának. Mindez azonban meghaladja a Szilícium-völgy digitális futurológusainak képzelőerejét. Egyetlen céljuk hogy a hitelezési problémák megoldására eszközöket kínáljanak, ugyanakkor nem tekintik feladatuknak a társadalmi problémák politikai és gazdaságkritikai vizsgálatát.

Ebben a Szilícium-völgy hasonló bármilyen más iparvállalathoz: amíg profit van, a vállalatok nem kívánnak radikális társadalmi változásokat. Azonban az Uber, a Google, vagy az AirBnB érvrendszere sokkal mélyebb, mint például a Goldman Sachs-é, vagy a JP Morgan-é. Ha ez utóbbiakat merjük bírálni, akkor a kapitalizmus, vagy a Wall Street, vagy épp a bankmentő csomagok gyűlölőjének festenek le bennünket. (Ez ma már annyira általános, hogy senkit sem zavar.) Ha viszont a Szilícium-völgyet bíráljuk, kivívjuk magunknak a „technikai fejlődés ellenessége” címkét, és jó esetben az iPhone előtti békeidők nosztalgiájával vádolnak. A technológiai fejlődés neoliberalizmussal vegyítve olyan felállást eredményez, amely nem tűri a politikai kritikát. Ilyenkor azonnal megkapjuk, hogy a modernizálást magát utasítjuk el. A bírálókat automatikusan retrográdnak festik le, akik semmi mást nem szeretnének, csak Heideggerhez társulni a Fekete Erdőben, s utálattal bámulni a szívfacsaró, lelket nyomorító duzzasztógátakat.

A Twitter és az e-könyvek elleni folytonos berzenkedés is sokat ártott. Néhány technológia-kritikus a Twittert és az e-könyveket okolja a kulturális hanyatlásért, ahelyett hogy társadalmi-gazdasági prizmán keresztül figyelnék a mai valóságot. (Ahogyan például Walter Benjamin és Sigfried Kracauer tette a korabeli sajtóban.). Ma meg kell elégednünk Nicholas Carr-al, aki a neuro-tudományokkal bíbelődik, vagy Douglas Rushkoff-al, aki a gyorsulás biopszichológiai hatásait elemzi. Vajon van-e értelme bármiféle elméleti kutatásnak, amely a technológiai fejlődést leválasztja a gazdasági és szociális hatások vizsgálatáról?

Mi pedig technológia-kritikusként értelmetlenül azon vitázunk, hogy az iPad-ek képernyője befolyásolja-e az agyunkat... Ahelyett hogy azt vitatnánk, hogy az iPhone-ból kinyert és összegyűjtött személyes adataink miként befolyásolják a kormány megszorító intézkedéseit, és hogy miként tudnánk megakadályozni a mostaninál mélyrehatóbb válságot.

Evgeny Morozov

Kleinheincz Ferenc

Megosztás