Kína, a tehén és a tej

Kategória: 2014. október
Írta: Christophe Ventura
Találatok: 4221

2013-12-06-la-razon-le-muestra-las-claves-del-lanzamiento-del-satelite-tupac-katariA visszaszámlálás végre elért a nullához. A Kínai tévéadó (China Network Television – CNTV) fehér felhőt mutat – Evo Morales, Bolivia elnöke egészen meghatódik. A rakétakilövő fémkarjai kinyílnak, és a Hosszú Menetelés 3-B rakéta hamarosan elhagyja a Föld vonzáskörét. 2013. december 21-én a kínai hordozórakéta Föld körüli pályára teszi Bolívia történelmének első távközlési műholdját, a Tupac Katarit (TKSAT-1).

A különleges pillanat azt mutatja, hogy a 2000-es évek közepe óta az Andok országa, hasonlóan más latin-amerikai országokhoz, egyre szorosabb diplomáciai, gazdasági és technológiai kapcsolatokat alakított ki az ázsiai óriással. Több, az USA dél-amerikai „volt hátországában” már Kína vette át a vezető szerepet, például Brazília első számú kereskedelmi partnere ma már Kína. Havannában 2014. január 28–29-én tartották meg a Latin-Amerikai és Karib-Tengeri Országok Közösségének második csúcsértekezletét, amelyen a 33 ország és Kína úgy döntött, hogy az eddigi eseti és bilaterális kapcsolatok helyett állandó együttműködési fórumot alakítanak ki. A régió emancipációjáról vagy a világ egyensúlyi helyzetének ennél komolyabb változásáról van-e szó?

A nemzetközi kereskedelem átirányítása az ázsiai–csendes-óceáni térségbe nem hagyta érintetlenül Dél-Amerikát sem. Bár ma még az Egyesült Államok megmaradt a legnagyobb partnernek 843 milliárd dolláros forgalommal (2012), a HSBC Bank értékelése szerint 2030-ra Kína fogja átvenni a helyét.[1] 2000–2013 között a forgalom 10 milliárdról 257 milliárd dollárra nőtt.[2]

Kína saját belső piacának fejlesztésével akarja megtámogatni fejlődési modelljét, amihez biztonságos nyersanyagforrásokra van szüksége. Ebből a szempontból Dél-Amerika mint beszállító és mint kereskedelmi partner is számba jön. A kínai ipar már most is az első számú célországa Brazíliának, Perunak vagy Chilének (második Columbiának, Kubának, Uruguaynak vagy Venezuelának). A gabonák, az ásványok és a szénhidrogének a teljes export 70 százalékát adják.

 

A kereskedelem csapdái

A régi kereskedelmi útvonalak mintájára – amikor még az angol hajók vitték a rezet, a cukrot és a fűszereket Liverpool kikötőjébe és hozták a késztermékeket visszafelé Latin-Amerikába, az ömlesztett árut szállító hajók Kínába mennek, míg visszafelé a konténeres flotta Shanghai vagy Tiandzsin kikötőiből feldolgozott árukat szállít (a Latin-Amerikába irányuló kínai export 91 százaléka feldolgozott áru). A brazil piac első számú beszállítója ma már Kína és a legtöbb latin-amerikai országban is Kína a második helyezett.[3]

Az élénk kereskedelmi forgalom azonban gyakran nagyon is kedvezőtlen kísérő jelenséggel jár együtt, a „külkereskedelmi cserearányok romlásával”: az évek alatt a nem feldolgozott termékek ára fokozatosan csökken, míg a feldolgozott termékeké – ahogy egyre inkább modern technológiával készülnek – fokozatosan nő. Így Latin-Amerika nyersanyagexportja fokozatosan leértékelődött, míg a késztermékek importja megdrágult, s ennek következtében a dél-amerikai kontinens egyre nehezebben volt képes egyensúlyban tartani külkereskedelmi mérlegét.

A 2000-es években azután a nyersanyagárak az egekbe szöktek, miközben ezzel egy időben, ahogy a világ műhelye kelet felé tolódott el, a feldolgozott ipari termékek árai erősen csökkentek. Minden jel arra mutatott, hogy Latin-Amerikának nagyon kedvezően alakulhat a helyzete. De nem ez történt. A cserearányok a régiónak előnyös alakulása ugyanis egy még régebbi gazdasági veszélyt elevenített fel.

A 16. században a spanyol királyság megszervezi az Újvilág kifosztását. Az arany és más nemesfémek elöntik az Ibériai-félszigetet, a spanyol kereskedők pedig gazdag járadékosokká alakulnak át. A spanyolok gazdagsága Európa más országaiban akkoriban megszülető ipar számára nyújt kedvező piacokat: Spanyolország gyártókapacitása csökken, ami felgyorsítja a birodalom hanyatlását. „Spanyoloké volt a tehén, de a tejet mások itták meg” – foglalja össze az uruguayi író, Eduardo Galeano.[4]

A dolgok nem sokat változtak. Az ipari termelésben képződő hozzáadott érték továbbra sem képes megmaradni a régióban, és félő, hogy a Kínával kiépült intenzív kapcsolatok megint visszalökik a régiót a nyersanyagtermelők körébe: ennek pedig a világpiacoktól és a kitermelő szektortól való erős függés a következménye – ami alacsony foglalkoztatást és kevés gazdagságot termel. Tehát, ha ma van is tehene Latin-Amerikának, félő hogy a tejet mégsem ők isszák majd meg.

A nyersanyagkereslet felfutása másik problémát is felvetett: „Ha kinéznek az ablakon – mondja Andrés Velasco volt chilei pénzügyminiszter –, egy óriási vagyonhullám cunamija érkezik. Régebben ennek még örültek is és azt gondolták, hogy ez pozitív jelenség, de ma már kifejezetten ijesztőnek gondolom. Miért? Mert ez a cunami komoly politikai gondokat fog okozni… és nehéz makrogazdasági döntések elé állít minket.”[5]

Az Andrés Velasco említette probléma neve a „holland betegség”, és az 1950-es évek végén Hollandia északi részén Groningue-ban a világ leggazdagabb gázmezőjének felfedezéséhez kapcsolódik. A gázexport az egekbe szökött, a deviza bevételek is és ez felértékelte a holland forintot. Ennek az lett a következménye, hogy a helyi termékek megdrágultak a külföldi piacokon, miközben az importárak csökkentek, és végül az ipar szenvedte meg a gázmező „szerencsés” felfedezését.

A mai Latin-Amerika hasonló helyzetben van. A beáramló külföldi devizák (részben az export, részben a külföldi beruházók) miatt, a régió devizái jelentősen felértékelődtek a 2000-es években. A reál például 2010–2011-ben 25 százalékkal; a brazil pénzügyminiszter, Guido Mantega már a devizaháborút emlegette – ami alapvetően a kínai „partnerek” ellen szólt.[6] Azután amikor 2011-ben a brazil államelnök asszony, Dilma Rousseff Pekingbe látogatott, egyértelműen kérte a kereskedelmi kapcsolatok kiegyensúlyozását.

 

Kína finanszíroz is

Sikeres technológiai transzferről is szól a fáma, amikor például egy kínai vasúti kocsikat gyártó üzem települt le Brazíliában. De ezen kívül Latin-Amerika nem sok erőt képes felmutatni a kínaiakkal szemben, akik egyik partnerükkel szemben sem kerülnek energiafüggőségbe. Így amikor 2010 áprilisában Argentína anti-dömpingintézkedéseket vezet be különféle kínai árukra (cipő, textíliák, acéláruk), Kína könnyedén felfüggeszti argentin olajvásárlásait. Buenos Aires kénytelen-kelletlen meghátrál.

Az ázsiai óriás erőteljesen finanszírozza is a latin-amerikai országokat, részben – a becslések szerint – 10 milliárd dollár (miközben az USA 244 milliárd dollárnál tart) közvetlen beruházással,[7] részben például a Kínai Fejlesztési Bank (CDB) nyújtotta hiteleken keresztül, illetve államközi hitelekkel. A fedezet az olaj vagy a szója vagy más ásványok. Mezőgazdasági infrastruktúrát, energiai és bányászati, közlekedési fejlesztéseket, de lakásokat és tudományos kutatást is finanszíroznak –2005–2013 között összesen 102,2 milliárd dollár értékben.[8] Pekingnek sikerült belépni az Amerika-közi Fejlesztési Bankba (BID) és a Karibi Fejlesztési Bankba (BDC) is. Annak ellenére, hogyebben a körben a huszonhárom államból öt ismeri el Tajvant, a kínai beruházások az ötszörösükre nőttek 2003 és 2012 között.

Erős egyensúlytalanságot okoz, de a szoros partneri kapcsolat fontos politikai előnyökkel jár a latin-amerikai vezetők számára. Elősegíti egy – a nemzetközi sajtóban erősen ünnepelt – „új középosztály” megjelenését, amely a fogyasztói szokások változását hozza magával. A hatalmon lévő Munkáspárthoz (PT) közel álló brazil közgazdász, Marcio Pochmann szerint azonban a kifejezés tulajdonképpen „az elszegényedett dolgozókat” jelenti, akik csak azért járnak a szupermarketekbe, mert ott külföldön gyártott olcsó termékeket árulnak.[9]

A BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) csúcsértekezlete – a brazíliai Fortalezában 2014. július 14-16 között – nyújtott alkalmat Xi Jinping államelnök második latin-amerikai látogatására. Kína mindig diszkréten a háttérben maradt a „forró” konfliktusok idején, mint a jelenlegi venezuelai válság, a 2009-es hondurasi államcsíny vagy a 2010-es államcsínykísérlet Ecuadorban stb. Szigorúan betartja a külpolitikáját irányító „pekingi konszenzus” öt alapelvét: az államok szuverenitásának és területi egységének egyértelmű elismerését, az agresszió elvetését, a be nem avatkozást más országok belügyeibe, az egyenlőség és a kölcsönös előnyök keresését és a békés egymás mellett élést. A washingtoni módszerek felülírása nem maradt észrevétlen a déli kontinensen.[10]

Politikai és gazdasági függetlenségi törekvésükkor egy sor latin-amerikai ország tehát számít a kínai partnerségre: a 2000-es évek haladó politikai közhangulatából hatalomra került kormányok szemében az új függőség – amit Francisco J. Verdes-Montenegro Escánez[11]kutató szerint át kellene alakítani kölcsönös egymásrautaltságra – kedvezőbb, mint az előző időszak függősége volt. Kína, ma a világ második gazdasági hatalma, ebből a szempontból a szövetséges kapcsolatok lehetőségét hordozza magában. A partnerség egy többpólusú világ kialakulásával, a nemzetközi pénzügyi rendszer – főleg a Valutaalap (IMF), valamint a Világbank – és az amerikai hatalom alávetettségének lazulását jelenti.

Lehet-e azt mondani, hogy „erős dél” van kialakulóban, ami az uralkodó gazdasági rendszer és a gyarmati logika meggyengülésének ígéretét hordozza magában? Vagy pedig csak a régi és az új nagyhatalmak között a hegemóniáért vívott harc adott pillanatáról van szó?

 

A szerző a L’Eveil d’un continent. Géopolitique de l’Amérique latine et de la Caraïbe [Egy kontisens ébredése. Latin-Amerika és a Karibi térség geopolitikája] című könyv írója (Armand Colin, Párizs, 2014).

Fordította: Morva Judit

 


[1] Idézi a People’s Daily Online – Chinese enterprises in Latin America [Kínai vállalatok Latin-Amerikában], 2014. február 19.

[2] Mark Keller: China-Latin American Trade: An end to the good old days [Kína-Latin-Amerika kereskedelme: vége a régi szép időknek], Latin Business Chronicle, Coral Gables, 2014. június 11.

[3] Commission économique de l’Organisation des Nations unies pour l’Amérique latine et les Caraïbes (Cepal) [Az ENSZ Latin-Amerikai és Karibi térségi Gazdasági Bizottsága], 2013. november.

[4] Eduardo Galeano: Les Veines ouvertes de l’Amérique latine[Latin-Amerika felvágott érei], Plon, Párizs, 1981 (1re éd.: 1971).

[5] Idézi Chrystia Freeland: US policy no longer stands alone [Az amerikai politika nem áll egyedül], International Herald Tribune, Neuilly-sur-Seine, 2011. április 22.

[6] Lásd Laurent L. Jacque: Guerre des monnaies, mythes et réalités [Pénzügyi háborúk, mítoszok és a valóság], Le Monde diplomatique, 2010. december.

[7] A kínai külföldi beruházások (FDI) 13 százaléka Latin-Amerikába irányul, miközben a latin-amerikai beruházások Kínában 2010-ben kevesebb mint 0,1 százalékát (70-80 millió dollárt) jelentettek az Kínába irányuló összes FDI-nek.

[8] China to finance major projects in Latin America [Kína nagyprojekteket finanszíroz Latin-Amerikában], Reuters, 2014. június 15.

[9] Marcio Pochmann: Nova classe média ? O trabalho na base da pirâmide social brasileira [Új középosztály? A munka a brazil társadalmi piramis alján van], Boitempo Editorial, São Paulo, 2012.

[10] Lásd Maurice Lemoine: En Amérique latine, l’ère des coups d’Etat en douce [Az alattomos puccsok kora Latin-Amerikában], Le Monde diplomatique, 2014. augusztus.

[11] Amigos a la fuerza: las relaciones China-América Latina y el Caribe frente a los riesgos e interdependencias de una geoeconomía en transformación [Egymást segítő erők: a változó gazdasági erőviszonyok kockázatai és kölcsönös függőségei Kína, Latin-Amerika és a Karibi térség országai között], Instituto Español de Estudios Estratégicos, Madrid, 2014. május.