Az emancipációra szavazunk

Kategória: 2014. október
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 3723

presse22013. augusztus 20-án a Libération című napilap a következő reklámmal jelent, hogy erősen gyengélkedő forgalmát fellendítse: „Amikor rohan az idő, akkor nincs más megoldás, mint még gyorsabban rohanni!”Láthatólag nem ez volt a jó megoldás, mert egy évvel később a lapeladások még tovább csökkentek, végül pedig a vezetőség az alkalmazottak egyharmadának egyszerűen felmondott. Ugyanakkor a megmaradtaktól elvárják, hogy több témában írjanak tartalmas cikkeket. Az új vezérigazgató Pierre Fraidenraich pedig azokat, akik esetleg készek lettek volna ellenállni az új vezetési stílusnak, így fenyegette meg: „Vagy ez, vagy a halál!” Nagy valószínűséggel nem lesz választás a kettő között, hanem ez is az is!

 A bolygónkon persze vannak a szenvedésnek a végtelen agóniába süllyedt kisvállalkozásoknál – csökkenő árbevétel és elmaradozó kliensek – jóval szívbe markolóbb esetei is. Ennek ellenére ez a másodlagos fontosságú példa, mai korunk regényének két fontos elemét is megmutatja: az írásos sajtó a hanyatlás és a teljes kómába zuhanás között ingadozik, gazdasági jövőjében és demokratikus feladatában saját vezetői sem hisznek; a baloldali kormány ma már képtelen más értékeket kifejezni, mint ellenfeleinek egyébként jól megfizetett szenvedélyét („Szeretem a vállalkozásokat!” – mondja a szocialista miniszterelnök). A Liberation napilap is e között a két véglet között vergődik: a „halál” ami a napilapot kerülgeti, logikus hogy csak az előszele a „Eltűnhet a baloldal” csatakiáltásnak, amellyel Manuel Valls miniszterelnök próbálja utolsó híveit egybetoborozni.

Az újság esetében, gyógymódként csupa olyan kezelést találtak ki, amelyek messze állnak az újságírástól: az önkormányzatok – akik ezt jó drágán megfizetik – számára szerveznek konferenciákat[1], a lap részvénytulajdonosának, az SFR-Numéricable kábelhálózat egyéb termékeinek „cross-marketingje”, a kifejezetten elegáns negyedben található székhely földszinti termeinek kibérlése, stb. Ami pedig a baloldali kormányzás kilátásait illeti, nem áll másból, mint kikönyörögni a még megmaradt hívektől, hogy tartsanak ki, még akkor is, ha a „szélsőjobb már a hatalom ajtajában toporog”, és azt ismételgetni nekik, nincs más megoldás… hiszen meg kell, akadályozzuk, hogy a szélsőjobb hatalomra kerüljön.

De ha nem akarunk az újságírók szokásos hibájába esni, miszerint kiadatlan hírként tálalunk régi nagy igazságokat, meg kell mondani: már régen tudjuk, hogy a Liberation mai igazgatója Laurent Joffrin össze sem hasonlítható Jean-Paul Sartre-tal, a lap alapítójával, ahogy Francois Hollande sem örököse Jean Jaurès-nek[2]. Kellett egy adag hidegvér ahhoz, hogy a francia elnök bejelentse miszerint „igazi ellenfele” maga a pénzügyi szektor, miközben semmit sem kíván tenni ellene. De akkor mit mondhatunk a Libération igazgatójáról, amikor egy interjúban egyszer bejelenti, hogy az ő lapja a „legszabadabb lap egész Franciaországban”, majd egy kicsit később figyelmezteti a még ott dolgozókat, hogy „nem szabad sértegetni a részvénytulajdonosokat, akik 18 milliót költöttek a lapra[3].”

Tényleg jobb, ha a dolgozó nem sértegeti a tulajdonosokat, főleg ha félő, hogy hamarosan újra a zsebükbe kell majd nyúlniuk. Ugyanakkor, ha a legnagyobb médiák „részvénytulajdonosai” Franciaország legvagyonosabb emberei közül kerülnek ki, akik a jövedelmüket dinamikusan fejlődő ágazatokból nyerik (mint a luxusipar, az építési közmunkák, a fegyvergyártás vagy az internet) és folyamatosan változtatják a befektetéseiket egyik napilapról a másik TV-csatornára, internetes hírportálra, akkor a jelenlegi államelnök vagy miniszterek elleni felháborodás vagy gúnyolódás azt jelenti: olyan színielőadást kritizálunk, amelyikben előtte az egekig magasztaltuk a rendezőt.  

A kiadók felelős vezetőinek szerelmi vallomásai a tulajdonosoknak mindenesetre azt jelzi, hogy az újságírók és a befektetők közötti erőviszonyok aggasztóan megváltoztak: „Bár minden újságnak és médiának olyan részvényese lenne, mint a miénk”, jelentette be a Le Point igazgatója és a Pinault[4] családról áradozott…

Ma a sajtó sérült ágazat, amely nem képes ellenállni a nagyvagyonosok könyöradományainak, ha átvállalják a deficit kifizetését. A Libération napi vesztesége 22 000 euró, ami úgy 16 százaléka az árbevételének. Tavaly csak a két napilapnak – a Les Echos és La Gazette des courses – sikerült növekedést elérnie, 1,86 és 2,60 százalékot, a tizennyolc napilapból, amelyeket számba vesz a Terjesztés-ellenőrző Szövetség, az OJD[5]. Ugyanakkor a háromszáz heti, kétheti, havi és negyedéves lap közül 244-nél csökkent az eladott példányszám, gyakran kifejezetten jelentősen: - 21 %-kal az Les Inrockuptibles, -19%-al a Marianne, - 16%-kal a Le Canard enchaîné.

Az olvasók akkor pártolnak el, amikor a reklámbevételek is erősen visszaesnek – az írott sajtóban 27 százalékkal 2009 és 2013 között. Így érthető hogy a vagyonos tulajdonosok nem a pénzügyi nyereség reményében vásárolják be magukat a médiába. „Serge Dassault – mint azt a Capital nevű magazin megírta – csak a Figaro napilappal 15 millió eurót veszített átlagosan és évente az utóbbi öt évben. Michel Lucas a Crédit Mutuel nevű nagybank elnöke, átlagosan 33 milliót a Kelet-Franciaországban tulajdonolt kilenc vidéki napilapon. Claude Perdriel mielőtt eladta volna, átlagosan évi öt milliót veszített a Nouvel Observateur-el. Bernard Arnault a Les Echos felvásárlása óta 30 millió euro veszteséget szedett össze. Az egyetlen menekült hosszú évekig a Le Point-el François Pinault volt, aki évi 2-3 millió nyereséget termelt majd 2014 első negyedévében veszteségesre fordult ez is[6].”

Ha viszont Patrick Drahi úgy döntött, hogy kész 14 millió eurót költeni a Libération megmentésére, akkor valamilyen formában vissza akarja majd kapni a befektetett tőkéjét. „Kétszer is meggondolja valaki, hogy nekimenjen-e egy sajtómágnásnak – folytatja a Capital cikke. A SFR-Numericable nevű kábelszolgáltató ismeretlen tulajdonosa Patrick Drahi, csak egy „nobody” volt, mielőtt megszerezte az SFR mobil telefonszolgáltató céget. Így azután mindenki rátámadt, adó elkerülésről, Bahamákra bejegyzett kétes holdingokról, bizonytalan francia nemzetiségi okmányokról csicseregtek a verebek. Így jött képbe a Libération. Ez persze nem az 1-es Tv csatorna, de az elrettentő hatás azért itt is megjelenik. Xavier Niel, amióta társtulajdonosa lett 2010-ben a Le Monde-nak, telekommunikációs kalózból az establishment megbecsült tagjává lépett elő. Végül is nem túl drágán: a tőzsdén jegyzett vagyonának napi ingadozása több mint 30 millió euró, vagyis amennyiért bevásárolta magát a laptulajdonosok közé.

A vagyonosoknak ahhoz, hogy csaknem az összes médiában a megszorítások szükségességét és a liberális álláspontot képviseljéknem szükséges minden pillanatban nyomást gyakorolniuk. A gazdasági újságírók többségének képzése és társadalmi beilleszkedése, csakúgy, mint a vezércikkíróké is, garantálja, hogy ugyanúgy gondolkozzanak, mint a Valutaalapnál az IMF, vagy a Számvevőszéknél, vagy mint általában a munkáltatók. Paul Krugman szinte minden héten kiemeli a New York Times hasábjain: a monetaristák félelmeit meghazudtolta a valóság, konkrétan, hogy a költségvetési deficit nem okoz galoppírózó inflációt, miközben a keynesiánus közgazdászok figyelmeztetését, miszerint a megszorítások agyoncsapják a növekedést, igazolta az élet.

Ennek ellenére, mint azon Paul Krugman sajnálkozik, a médiák többségében mégis a megszorítások és a liberalizmus hívei vannak nagy többségben. De hogyan is kételkedhetnénk abban, hogy miközben eltűnt a független sajtó, és a kormányok gazdaság- és szociálpolitikáját fokozatosan az erős gazdasági érdekcsoportoknak vetették alá, mindez egy konzervatív közhangulatot vált ki a válságban lévő Európában?

A Franciaország köztársasági elnöke által követett gazdaságpolitika már két éve követi főbb vonalaiban a média által ajánlottat. Az eredmények ennek következtében nagyon rosszak. De ahelyett, hogy hálásak lennének Hollande elnöknek, amiért ennyire figyelmes volt a katasztrofális javaslataik iránt, a vezető újságírók most arra szólítják fel, hogy gyorsítsa fel ugyanezt a politikai irányvonalat vagy pedig, ha már elvégezte feladatát, akkor… mondjon el. „Mivel már úgyse fogják újraválasztani – inti a volt szocialista képviselő az Europe 1 rádió hullámain – akkor vigye végig a reformokat így bekerülhet a történelembe”. A Figaro hasábjain pedig, a vezércikkíró, illusztrálva a média sokszínűségét, az államfőt ugyanerre az áldozatra szólítja fel: „Úgy tűnik, hogy Hollande-nak semmilyen esélye sincs a népszerűség visszaszerzésére. Egy okkal több tehát, hogy mindent feltegyen egy kockára. Vigye végig bátran és elszántan a liberális reformokat még akkor is, ha a saját többsége is cserbenhagyja.” [7]. Nicolas Sarkozy „visszatérése” viszont garantálja, hogy a szinte ugyanannak a politikai irányvonalnak a képviselői között dúló személyeskedő viták fogják uralni az elkövetkező évek politikai nyilvánosságát Franciaországban. A média pedig a véleményfelmérések és a terrorista támadások veszélyeivel adja majd meg a végső táncrendet ennek az egész kényszeres cirkusznak.

1989 óta a France Inter Là-bas si j’y suis népszerű műsora lehetővé tette a társadalom nagyon különböző rétegeiből jövő hallgatóságnak, hogy kikerüljék a manipulálásnak ezt a körét, és az aktuális hazai és nemzetközi, de a szociálisan érzékeny témákról is rendszeres információkat kapjanak. A Le Monde diplomatique újságíróit is rendszeresen meghívták a műsorba. Múlt júniusban, a műsorvezető Daniel Mermet életkorára és a hallgatottsági adatokra hivatkozva a rádió vezetősége hatalmi szóval bezárta a szabadságnak ezt a még nyitott ablakát. Pedig a rádió rendszeresen foglalkoztat tapasztalt újságírókat, mint például Christine Ockrent-t és másokat, akiknek a műsorát tényleg nem sokat hallgatják, így Nicolas Demorand-ot, akit el kellett bocsátani nemrégiben a Libération napilap vezetőségéből az után, hogy az alkalmazottak 89,9 százaléka ezt követelte. De ők sosem kerülnek majd a süllyesztőbe, annyira elkötelezett hívei a globalizáció tulajdonosi (Christine Ockrent) vagy szociálliberális (Nicolas Demorand) irányzatának[8]. Az országos rádió egyetlen olyan napi műsorának megszüntetése, amely kilógott a médiakoncertek tipikus sorából, mert megszólaltatta a szociálisan kiszolgáltatott rétegek képviselőit is, így komoly csapást mért a pluralizmusra[9].

A Le Monde diplomatique védelme, olvasottságának és befolyásának megerősítése ezért is válik tényleg fontos feladattá. 2013-ban az olvasók mozgósítása sikeres volt. A havi eladott példányszám (OJD mérés szerint) -0,61 százalékkal esett ugyan, de az jóval elmaradt az átlagtól és azt jelzi, hogy a lap jobban ellenállt, mint más lapok. És idén, 2003 óta először az utolsó három hónapban eladott példányszám nőtt a tavalyi adatokkal összehasonlítva. Az olvasók anyagi támogatása – ami elengedhetetlen támaszává vált a lap finanszírozásának – erőteljesen nőtt, elérte a 240 000 eurót (180 000 volt 2013-ban). Végül pedig a digitális archívum előfizetőinek száma nulláról (2012) 6 947-re (2013) majd 11 382-re nőtt 2014. szeptemberre.

Ez az utolsó példa mutatja, hogy próbálunk előre nézni, elfogadva, hogy az eladott példányok száma csökken, miközben a reklámbevételek aránya az összbevételekhez képest marginális (1,6 százalék 2013-ban). Így újabb és újabb módokat kell kitalálnunk a digitális lehetőségek közül is, hogy megismertessük nézőpontunkat. Új olvasókhoz kell eljutnunk, hogy álláspontunk súlya a közbeszédben erősödjön. A múlt hónapban megjelent Kritikus történelmi kézikönyvünk (Manuel d’histoire critique) ezt a szerkesztői és politikai perspektívát képviseli. A többi között ez egy olyan projekt, amelyet az Önök hozzájárulása nélkül – előfizetés és támogatás – nem tudtunk volna megvalósítani.

2013-ban a Le Monde diplomatique „eltűnt”, lekerült a legnagyobb állami támogatást kapó lapok 200-as listájáról, ahol azelőtt a 178-dik helyen állt. Ezzel párhuzamosan a Closer magazin viszont fennmaradt a lista 88-dik helyén (533 221 eurós támogatással) és most először felkerült a nagytőkések napilapja a L’Opinion[10]. A képtelenségek ilyetén sorozata mondatja azt velünk, hogy a sajtótámogatások rendszerét teljesen újjá kell alakítani. Olyan lapok kell, hogy támogatást kapjanak, amelyek részt vesznek a demokratikus vita fenntartásában, és amelyek nem függenek a nagyvagyonosok perselyadományaitól. De ettől ma nagyon messze vagyunk: a Télé 7 jours a Lagardère hadiipari csoport lapja 7 millió eurót kap évente, miközben a Le Monde diplomatique … 108 600 eurót. De itt is, olvasóinknak hála végül is kiegyensúlyozódik a helyzet, hiszen támogatásaik kétharmadát adókedvezmény formájában visszakapják a Kincstártól.

A digitilás világ egy káoszos önkiszolgáló korszak beköszöntését hozta magával. A különféle termékek minden rendszerezés nélkül egymás mellé bedobálva találhatók. Ugyanakkor érezhető egy bizonyos kifáradás, mintha ráuntunk volna a felszínes információk folyamatos áramára, az azonnali, a legkisebb (állítólagos) hírt kísérő és előre kiszámítható megjegyzések sorára, a durvaságokra, a narcisztikus ömlengésekre és látványos kirohanásokra vagy a lelki összeomlás köldöknéző kiteregetéseire.

És ezért válhat megint előnnyé az egyediségünk, mert lehetővé teszi, hogy ne azonnal, heves, de leegyszerűsített válaszokat adjunk. Persze lépnünk kell, be kell számolnunk a megbeszéléseinkről és a terveinkről, ki kell alakítanunk a stratégiánkat. Vagyis röviden: meg kell állnunk, gondolkoznunk kell, hogy utána nyitott szemmel haladhassunk előre.

Amennyiben a Le Monde diplomatique sokat változott az elmúlt hatvan évben, akkor azt ennek a nyugodt racionális, a haladás reményét ápoló véleményünkkel tettük lehetővé, amely mindig megtagadta, hogy együtt üvöltsön a farkasokkal, és amelyben a háborús uszításnak sosem volt helye. Egy olyan korban, amikor a lakosság széles körei fordulnak a sötét maradiság, a félelem és a paranoia felé, mi továbbra is azt gondoljuk, elvárható, hogy az ésszerűség, a tudományok, az oktatás, a tudás és a történelem továbbra is fölé kerekedjenek a kizárólag az érzelmekre, szokásokra, előítéletekre, babonákra és a fatalizmusba vetett hitre épülő világképnek. És képesek legyünk megint az emberi nem felszabadulására alapítani a jövőnket.

Nem vagyunk rabjai a dekadenciát előtérbe állító világképnek, mivel az emancipációra szavazunk. Hogy legyenek eszközeinek ehhez a harchoz, az önökön is múlik.

Fordította: Morva Judit

támogatás kTisztelt Olvasóink! A MagyarDipló a híres francia kultúrát közvetíti Önöknek. Öröm, hogy lapunkat sokan szeretik. Munkánkat önkéntes alapon végezzük, de így is vannak költségeink. Csatlakozunk „anyalapunk” támogatási felhívásához és kérünk mindenkit, hogy aki csak tud, támogassa a Le Monde diplomatique Magyar Kiadását.

A MagyarDiplót a Közép-Európai Fejlesztési Egyesület számlaszámán támogathatja (10918001-00000071-90490006). A Közleményben tüntesse fel: „Támogatás”.

Segítségét köszönjük!

 


[1]Julien Brygo: Des forums locaux pour renflouer Libération  [A helyi fórumbeszélgetések aLibération megmentésére], Le Monde diplomatique, 2013. szeptember.

[2] Pierre Rimbert: Libération, de Sartre à Rothschild [Liberation Sartre-tól Rothchild-ig], Raisons d’agir, 2005, és Benoît Bréville és Jérôme Péllissier: L’art de tuer Jaurès [Hogyan lehet még megölni Jaurès-t], Le Monde diplomatique, 2014. július.

[3] 18 millió euró – ebből 14 milliót adott be a Numericable kábelszolgáltató elnöke Patrick Drahi. « L’instant M », France Inter, 2014. szeptember 16.

[4] Pierre Rimbert: La joie de servir [A szolgálat öröme], Le Monde diplomatique, 2014. június.

[5] Az Office de justification de la diffusion (OJD) magyar megfelelője a Matesz, lásd: http://matesz.hu/

[6] Capital, 2014. szeptember.

[7] Le Figaro, Párizs, 2014. szeptember 15.

[8] Egy 2013. március 5-i figyelmet keltő vezércikkében, aLibération akkori igazgatója a következő felhívásra ragadtatta magát: „le kell mondani a nehéz harcokban kivívott jogokról és a szociális biztonságról. Igen, a vállalatokon belül kompromisszumokat kell kötni, különben bezárnak. Igen, ki kell mondani még ha régebben ez lehetetlen lett volna is, hogy többet kell dolgozni ugyanannyi bérért vagy még kevesebb bérért is. Ez a helyzet ezerszer jobb mint a munkanélküliség.”

[9] Daniel Mermet: A Radio France, rapprocher le micro de la fenêtre [Vigyétek közelebb a mikrofont az ablakhoz], Le Monde diplomatique, 2014. május. A http://www.la-bas.org honlapon ismerhetjük meg Daniel Mermet terveit. És három régi munkatársának műsora van a France Inter-en minden szombaton 16 órától „Comme un bruit qui court [Erről beszélnek”] címmel.

[10] Le Monde diplomatique disparaît [Eltűnt a Le Monde diplomatique], La valise diplomatique, 2014. május 9.

http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2014-05-09-le-diplo-disparait