Hosszan tartó, és végtelennek tűnő szünet után újból megjelent a kapitalizmussal (leginkább annak neoliberális változatával) szembeni globális ellenállás. Több mint négy évtizede már, hogy ilyen erőteljesen és globális szinten robbantak be az antikapitalista mozgalmak a világban. Bár mindig is voltak kisebb-nagyobb rengések, röpke epizódok, amelyek időlegesen kisiklatták a mindent végigsöprő neoliberális projektet, azok korántsem mérhetők mindahhoz, aminek az elmúlt két évben Európában, a Közel-Keleten és az amerikai kontinenseken szemtanúi lehettünk.
A tiltakozó mozgalmak visszatérésével jól láthatóvá vált, hogy az ellenállás nélkül eltelt három évtizedért komoly árat kell fizetni. A dolgozók számára elérhető politikai erőforrások ma gyatrábbak mint az elmúlt évtizedekben bármikor: a baloldali szervezetek, szakszervezetek, pártok kiégtek, vagy, ami még rosszabb, a megszorítás-menedzsment cinkosaivá váltak. A baloldal gyengesége azonban nemcsak politikai és szervezeti gyengeség: elméleti síkra is kiterjed.
A mögöttünk álló évtizedekben elszenvedett vereségeket elképesztően erős intellektuális nehéztüzérség kísérte. Nem mintha fényévekre kerültünk volna a radikális elméletektől vagy az ezekhez kötődő intellektuális programok melletti elköteleződéstől. Ellenkezőleg, az egyetemeken– legalábbis Észak-Amerikában – szép számmal akadnak haladó szellemiségű, vagy éppenséggel radikális értelmiségiek. Arról van inkább szó, hogy megváltozott a radikalizmus fogalmának tulajdonképpeni értelme. A posztstrukturalista* elmélet hatására a szocialista hagyomány alapvető fogalmai ma már vagy gyanúsan hangzanak, vagy pedig eleve elutasítottak. Hogy ne csak egy példát említsünk, az a gondolat, miszerint a kapitalizmus szerkezete valós kényszert gyakorol a társadalom tagjaira, hogy a társadalmi osztály fogalma a kizsákmányoláson alapuló kapcsolatokban gyökerezik; hogy szervezett munkásmozgalomra van szükség – mindezek az eszmék, amelyek egykor a baloldal közhelyei voltak majd’ két évszázadon át, ma már reménytelenül időszerűtlennek tűnnek.
A materializmus és a politikai gazdaságtan elvetése, bár általában posztstrukturalista közegben látta meg a napvilágot, különösen élesen nyilvánul meg ennek az áramlatnak a legfrissebb hajtásában, amely posztkoloniális* elméletként vált ismertté. Az elmúlt néhány évtizedben a baloldal elméleti örökségére mért támadások nem támaszkodtak a francia filozófiai iskola hagyományaira, s a vádat érdekes módon egy sor dél-ázsiai (1) , és általában a déli (Global South) államokban élő gondolkodó képviseli. Közülük a legbefolyásosabbak vagy legalábbis a legismertebbek talán Gayatri Chakravarty Spivak, Homi Bhabha, Ranajit Guha és a Subaltern Studies* csoport (Alávetettség-tanulmányok Kutatócsoportja), de közéjük tartoznak mások is, mint a kolumbiai Arturo Escobar antropológus, a perui Anibal Quijano szociológus, és az argentin irodalomteoretikus Walter Mignolo. Célpontjuk természetesen a marxista elmélet, de haragjuk kiterjed a felvilágosodás eszmerendszerére is. A posztkolonialista teoretikusokat leginkább a felvilágosodás alapvetéseinek egyetemesítő hajlama bosszantja. Elemzéseikben a marxizmus úgy jelenik meg, mint az az eszmerendszer, amelyik a legfélreérthetetlenebbül juttatja kifejezésre a felvilágosodás szellemi örökségét.
A marxisták ragaszkodnak az osztály, a kapitalizmus, és a kizsákmányolás kultúra-függetlenségéhez. Ezek a marxista fogalmak alkalmasak arra, hogy leírják nem csupán a keresztény Európa, hanem a hindu világ és az iszlám országok gazdasági folyamatait is. A posztkolonialista gondolkodók számára azonban ez az egyetemesítési buzgalom problematikus és káros. Nem csak azért utasítják tehát el, mert tévesnek tartják, hanem azért, mert úgy gondolják, megfosztja a Dél országait a hatékony politikagyakorlástól. Káros, mert félrevezető, és a politikai cselekvést sem képes helyesen irányítani – állítják. Téves, mert elutasítja a helyi szereplők lokális autonómiáját és kreativitását. Az univerzalista elméletek a helyit és a sajátosat is ugyanarra az európai tapasztalatból levezetett merev kaptafára húzzák rá. A posztkoloniális elméletet viszont a felvilágosodás radikalizmusának kritikusaként, és leváltójaként definiálják.
A posztkoloniális tanulmányok egyik széles körben ismert jegyzetéből például azt tudjuk meg, hogy „az egyetemesség hipotézise azért a gyarmatosító hatalom alapvető építőköve, mert az emberiség »egyetemes« vonásai valójában pontosan azoknak a jellemvonásai, akik betöltik az uralkodó politikai hatalom pozícióit”
Az univerzalizmus mint koncepció megerősíti a gyarmati elnyomást, mivel úgy állítja be az európai tapasztalatot, mint amely az egész emberiség történetére ráhúzható. Azt állítják, hogy az univerzalizmus gyarmati uralkodást elősegítő mechanizmusa a teljes emberiségre globálisan érvényes, az európai kultúra néhány kiragadott tényét pedig összehasonlítási alapként kezelik. Azokat a kultúrákat, amelyek nem felelnek meg ezeknek a sajátságos definícióknak, elmaradottaknak, civilizációs oktatást igénylőknek, önrendelkezésre alkalmatlanoknak bélyegzi. Az említett jegyzet szerkesztőinek álláspontja szerint „[az] egyetemesség mítosza tehát az imperialista elnyomás elsődleges stratégiája (…)” Feltételezésük szerint ami »európai, az egyenlő az univerzálissal« ” (2) .
A dolgozók jólétüket védelmezik
Ebben az érvelésben a posztkolonialista gondolkodók két legelterjedtebb nézete érhető tetten. Egyik formális, inkább meta-elméleti eszme, mely szerint az egyetemesség igénye belső lényegéből fakadóan gyanús. Figyelmen kívül hagyja a társadalmi sokszínűséget és peremre szorít minden olyan tettet vagy társadalmi konvenciót, ami nem illeszthető bele az univerzalitásba. Az egyetemesség-koncepció az európai hegemónia bűntársa, az elméletek világát pedig fölényesen uralják a nyugati eredetű gondolatok. Amennyiben ezek az elméletek megszabják az intellektuális kutatás kereteit, vagy tájékozódási pontot képeznek a politikai gyakorlat számára, annyiban kitartó eurocentrizmusról beszélhetünk. Bár a felvilágosodástól örökölt keretrendszerek és elméletek magukban hordozzák keletkezésük földrajzi helyének lenyomatát, ez nem könnyen felismerhető. Működése pont olyan alattomos, mint doktrínáinak rejtett rendszere. A posztkolonialista kritika feladata ezt eltörölni, mégpedig úgy, hogy megmutatja jelenlétét és rávilágít hatásaira.
Ez magyarázza tehát a marxizmus és a progresszív liberalizmus „nagy narratíváival” szembeni ellenségességet.
Az egyetemes elméletekkel szembeni ellenségesség érdekes következményeket hordoz magában. Marx és Engels óta a politikai elemzés a radikális tradíció két alapvető premisszájára támaszkodik. Ezek közül az első az, hogy miközben a kapitalizmus az egész földgolyón szétterjed, útja során bizonyos kényszereket – a szereplőket érintő gazdasági korlátozásokat – állít fel. Így aztán, amint gyökeret ver Ázsiában, Latin-Amerikában, Afrikában és másutt, a gazdasági termelés mindenütt valamiféle általános szabályrendszernek kényszerül engedelmeskedni. A régiók fejlődése, a fejlődés módja, a növekedés ritmusa persze nem lesz azonos. A régiók különbözőségei olyan közös kényszerekre adott válaszként alakulnak ki, amelyek az őket működtető kapitalista szerkezet sajátjai.
A politikai elemzés ténynek veszi azt, hogy azzal, ahogyan a kapitalizmus rákényszeríti minden emberre a maga logikáját, gazdasági és politikai dominanciáját, a dolgozó csoportokból ellenállást vált ki. Ellenállnak a kifosztásnak, hogy megvédjék saját jólétüket – kulturális és vallási identitásuktól függetlenül. Ellenállásuk oka, hogy a kapitalizmus támadást indít olyan alapszükségleteik ellen, amelyek minden emberben közösek. Természetesen az ellenállásnak sem a formája, sem pedig az elterjedése nem ugyanaz, de gyakorlásának potenciálja egyetemes.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyetemességet, hiszen következményei mélyrehatók. De mi marad a radikális analízisből, ha elmélete eszközkészletéből eltávolítjuk a kapitalizmus fogalmát? Hogyan elemezhetjük a 2007. óta tartó globális válságot, hogyan magyarázhatjuk az Atlanti-térségen végigsöprő megszorítási hullámot, ha nem a profit maximalizálásáért folytatott fáradhatatlan küzdelem logikáját követjük? Kairótól Buenos Airesen át Madisonig és Londonig ugyanazok a szlogenek. Valóban: miként foghatnánk bele a kapitalizmus bármilyen elemzésébe anélkül, hogy legalább néhány egyetemes kategóriát használhatnánk?
Azt gondolhatnánk, hogy a posztkolonialista teoretikusok megkegyelmeznek az olyan fogalmaknak, mint a kapitalizmus vagy az osztályérdek, mivel ezek egyetemes kategóriák. Nos ezek történetesen nem csak felkerültek a támadók listájára, hanem egyenesen kiemelt fogalmai mindannak, amit gyanúsnak tartanak a marxista eszmerendszerben. Gyan Prakash a felvilágosodás (voltaképp a marxizmus) eszmevilága elleni kirohanásában ezt így értékeli: „a kapitalizmust [a történelmi elemzés] alaptémájaként aposztrofálni annyit tesz, mint homogenizálni az egyes helyi történeteket, amelyek pedig mégis heterogének maradnak” (3) . A marxisták – állítja Prakash – nem veszik észre azokat a konvenciókat és gyakorlatokat, amelyek függetlenek a kapitalizmus dinamikájától. Téves, sőt egyenesen eurocentrikus az a gondolat, hogy a társadalmi képződmények vizsgálata gazdasági dinamikájuk – azaz termelési módjuk – alapján lehetséges. Ahogy Prakash megjegyzi: „miként több 19. századi európai gondolat, úgy ez is a tizenkilencedik századi területi imperializmus analógiájának tekintendő” (4) .
„Európa provincializálása” c. (2007) nagyhatású könyvében Dipesh Chakrabarty bővebben fejti ki a fenti érvelést. Az egyetemes kapitalizmus létezésének eszméje a helyi történeteket a „sok variáció egy témára” sémájává változtatja – állítja a szerző. Az országokat aszerint osztályozza, mennyire egyeznek, illetve mennyire térnek el a kapitalizmus sematizált koncepciójától. Ezáltal egy adott regionális történelem sosem szabadulhat meg attól, hogy csupán az európai tapasztalat egyik lábjegyzete legyen. A marxisták kapitalizmus sémájához kapcsolódó második tévedéseként aposztrofálja a szerző azt, hogy a kapitalizmus univerzális volta megfosztja a történelmi fejlődést a benne rejlő összes lehetőségtől. A rendszer egyetemesítő dinamikájában való feltétlen hitük megfosztja a marxistákat a „történelmi folyamatok diszkontinuitásainak, szakadásainak és váltásainak” (5) észlelésétől. Mivel nem veszik figyelembe az emberiség eredendő „szabad akaratát”, így a történelem marxista jövőképe egy előre meghatározott végkifejlet felé vezető egyenes úton halad.
Összefoglalva: olyan fogalmakról, mint a kapitalizmus, azt feltételezni, hogy egyetemesítőek, nem csak tévedés, hanem politikailag veszélyes is: a nem-nyugati társadalmakat lekicsinylő módon megfosztja saját jövőjük alakításának lehetőségétől.
Mindenesetre tagadhatatlan tény, hogy a múlt század során a kapitalizmus valóban az egész világra szétterjedt és beépült a korábban gyarmatosított világ legnagyobb részébe. Ha pedig valahol gyökeret vert, legyen az Ázsia vagy Dél-Amerika, akkor ott az intézményi rendszerre is hatással volt. A tőkefelhalmozás nyomására ezek a gazdaságok átalakultak, és az átalakulás logikájához igazodva a nem-gazdasági intézmények zöme is megváltozott. A már idézett, „Európa provincializálása” c. művében Chakrabarty csakugyan megerősíti, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen globalizálódott a múlt században, de míg elismeri globalizációjának tényét, tagadja hogy ez egyenértékű lenne a világ egyetemessé válásával (6) . Ezáltal lehetővé teszi önmaga és teoretikus társai számára a kijelentést, hogy a kapitalizmus mint kategória, alkalmazható lenne a világon már mindenütt jelenlévő piaci függőségek jelenségeinek elemzésére.
Chakrabarty számára a kapitalizmus a saját működési elvének rendel alá minden társadalmi cselekvést: „bármennyire globális lenne is az elterjedése, a tőkének nincs semmilyen történelmi formája, így tehát nem lehet univerzális. Az egyetemes tőke működési elvét sem a globális tőke, sem pedig a lokális tőke nem képviseli.”
Eszerint az érvelés szerint az egyetemes kapitalizmusnak minden társadalmi kapcsolatot alá kell vetnie a maga működési elvének, ami nem tűr meg más független társadalmi kapcsolatokat. A kapitalisták befektetéseik elérhető legmagasabb megtérülését hajszolják, és mindaddig amíg működésük zökkenőmentes, vajmi keveset törődnek az őket körülvevő környezet szokásaival. A kapitalisták számára mindegy, hogy a „különböző égövek alatt milyen emberi életmódok” alakultak ki. Vészcsengőjük csak akkor szólal meg, amikor a környezet bizonyos jelenségei megakasztják a nyereség növekedését. Amikor pedig ez bekövetkezik, akkor akcióba lendülnek, és a változtatás érdekében célba veszik azokat. Következésképp el kell utasítanunk Chakrabarty kijelentését, miszerint a globalizációnak nem következménye az egyetemesítés. Ha a globálisan elterjedt folyamatokat kapitalista folyamatokként azonosítjuk, akkor ezek egyszersmind egyetemesek is. Ha kimondhatjuk, hogy a globalizáció gyakorlata a kapitalizmust terjesztette el a világban, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a kapitalizmus egyetemes folyamat.
A kapitalizmus a profit iránti olthatatlan szomja által vezetve a világ minden sarkába beszivárog, és eközben a globális lakosság egyre növekvő arányát uralma alá hajtva egy valódi univerzális történelmet hoz létre: a tőke történetét. A posztkolonialista gondolkodók bár elismerik a kapitalizmus globális elterjedését, tagadják a kapitalizmus lényegét. Ami igazán kényelmetlennek bizonyul számukra, az a materialista elemzés második összetevője: az ellenállás jelenségének hangsúlyozása. Nem fér kétség ahhoz, hogy a kapitalizmus terjedése társadalmi ellenállást gerjeszt (munkáslázadások, földjükért harcoló földművesek, a bennszülött lakosság tiltakozásai stb.), ebben mindenki egyetért. A hasonlóság azonban csak a felszín. Míg a marxisták az alulról jövő ellenállást a dolgozó csoportok valós érdekeinek megnyilvánulásaként értelmezik, addig a posztkoloniális teoretikusok elzárkóznak az objektív, egyetemes érdekekről szóló bárminemű vitától. A tiltakozás és a küzdelem forrását csakis helyi konfliktusnak tekintik. Úgy értékelik, mint az adott dolgozó csoportok kultúrájának sajátját, a hangsúlyozottan egyedi lokalitást, nem mint az egyetemes, alapvető szükségletekből fakadó érdekek megnyilvánulását.
A kizsákmányolás hatása
Nincs és soha nem is létezett a világon olyan kultúra, amelyben a cselekvő egyén ne tartaná szem előtt a maga fizikai jólétét. Bizonyos alapvető szükségletek – táplálék, lakhatás, biztonság stb. – helytől és időtől függetlenül léteznek, hiszen elengedhetetlenek bármely kultúra újratermeléséhez. Kijelenthetjük tehát, hogy az emberi lét bizonyos vonatkozásai, nem a helyi kultúrából adódnak. Ezek a vonatkozások az emberi psziché időtől és tértől független jellegzetességeiben gyökereznek – egyszerűen emberi természetünk elemei.
A kulturalizmus* hívei lelkesen tanulmányozzák a fogyasztási tárgyakat, lakhatási preferenciákat, ruházkodási hajlamokat mint a helyi szokások és történelemi lehetőségek lenyomatát. Mindennapos, hogy kultúraelméleti szakemberek úgy mutatnak a fogyasztás formáinak változatosságára, mint annak bizonyítékára, hogy a szükségletek mindössze kulturális konstrukciók. Közben elfelejtenek bármit is mondani arról, amihez szinte minden ember ragaszkodik: ahhoz hogy ne halljon éhen, ne fagyjon meg, és ne a reménytelenség hálójában élve vergődje végig az életét.
A jólétre törekvés emberi szükséglete az, ami lehorgonyozza a kapitalizmust. Ahogyan Marx is megállapította: a „gazdasági viszonyok unalmas kényszere” elégséges ahhoz, hogy a munkásokat a kizsákmányolás hálójába kényszerítsék. Ez pedig független a történelmileg kialakult különböző kultúráktól és ideológiáktól. Amennyiben a munkás rendelkezik a munkaerejével (és csak azzal), akkor el fogja adni, hiszen ez az egyetlen módja életfeltételei megteremtésének. A munkás persze szabadon választhatja a munkavállalás elutasítását is, de – mint erre Engels rámutatott – ez csupán azt jelenti, hogy szabadon választhatja az éhenhalást (7) .
Az ember élni akarása és jólétre törekvése teszi lehetővé a kizsákmányolást, ugyanakkor ez a vonás a központi forrása az ellenállásnak is. Ugyanaz a jólétért való küzdelem hajtja a dolgozókat a kapitalisták karjaiba, mint ami a kizsákmányolás feltételei ellen való tiltakozásukat mozgatja. A munkáltatók könyörtelen profithajszolásának egyik legfontosabb megnyilvánulása a termelési költségek leszorításának állandó keresése. Az egyik ilyen költség természetesen a munkabér. Csakhogy a bércsökkentés, míg a profitnövekedés egyik feltétele, szükségszerűen a dolgozók életminőségének megszorítását is jelenti – ilyen módon pedig támadás a jólétük ellen. A csúcságazatokban és a jó érdekképviselettel rendelkező szektorokban a bérmegszorítások még az elviselhetőség határán belül maradhatnak úgy, hogy bár az életszínvonal fenntartásában némi nehézséget okoznak, az alapszükségletek kielégítését nem fenyegetik. Azonban a legtöbb déli országban, és a fejlett ipari országok egyes ágazataiban, a tét ma már ennél jóval nagyobb. Miközben a munkáltatók a termelésiköltségek további csökkentését erőltetik, a (tőke)felhalmozás szisztematikusan a dolgozók jóléte ellen hat. A tőketulajdonosok megpróbálják kitolni az elavult gépek élettartamát, fokozzák a munkavégzés sebességét és intenzitását, meghosszabbítják a munkaidőt, és végül támadásokat intéznek a nyugdíjak és a szociális juttatások ellen is. A munkásmozgalmat gyakorta az életfeltételek újratermelődésének veszélybe kerülése izzítja be, nem pedig az életszínvonal emelésének szándéka.
A folyamat első fázisában a munkások kénytelenek alávetni magukat a munkaszerződéseknek és ebből következően képes gyökeret verni a kapitalizmus a világ összes szegletében. A második fázisban viszont mindenütt, ahol a kapitalizmus megtelepedett (8) , megjelenik az osztályharc. A kapitalizmus egyetemességének ellenpárja a dolgozók egyetemes harca a saját jólétük védelméért.
Személyes nézőpontom az, hogy az emberi természet nem redukálható le egyetlen alapvető, biológiai szükségletre. Léteznek a különböző regionális kultúrákon túlmutató, általános emberi elvárások, így például az a szükséglet, hogy az ember mindennemű elnyomással szemben fenntartsa szabadság- és autonómiaigényét. De ezek közé sorolható az alkotó önkifejezés, vagy a tisztelet utáni vágy is. Ugyanakkor az alapvető emberi létszükséglet igenis létezik, még akkor is ha ez kevésbé „nemes” és rangos, mint más szükséglet. Sokat elárul a baloldali értelmiségi kultúra mai helyzetéről, hogy egy ilyen evidenciáról képes „elfelejtkezni”.
Miközben az újra megizmosodott kapitalizmus teljes erővel fejti ki romboló hatását, az amerikai egyetemeken oktatott elméletek segítettek lebontani azokat a fogalmi pilléreket, amelyekkel érthetőbb lenne maga a válság, és amelyekkel kidolgozhatnák a kilábalás stratégiáját.
A posztkoloniális teoretikusok erőteljesen hozzájárultak a nativizmus és az orientalizmus* masszív újjáéledéséhez. Nem csupán arról van szó, hogy az univerzálissal szemben nagyobb hangsúlyt kapott a lokális. A „helyi” felértékelésével, a kulturális sajátosságok rögeszmés kutatásával azt próbálják elhitetni, mintha ez lenne a politikai harc egyetlen motorja. Paradox módon ezzel újraélesztik azt az egzotizmust, amelytől azelőtt olyannyira iszonyodott a baloldal, hiszen a gyarmatosítók a legyőzöttek irányában érzett mély megvetését és elutasítását fejezte ki.
Napjainkban a posztkoloniális elmélet az anti-eurocentrizmus nevében támasztja fel azt, amit a haladó gondolkodók – helyesen – az imperialista uralom ideológiai igazolásának tekintettek. Lehetséges-e kibúvót keresni az emberi jogok megadása alól azzal, hogy a jogot puszta ideaként értékeljük, és kétségbe vonjuk az egyetemes érdekeket? Feléledhet-e a nemzetközi és demokratikus baloldal anélkül, hogy meg ne szabadulna a régi sémáktól, és ezáltal elfogadná a két univerzalizmust: egyetemesen közös emberi mivoltunkat és az azt fenyegető, gonosz módon egyetemesítő kapitalizmust.
Szójegyzék
Az egyes iskolákat és szellemi áramlatokat nem annyira belső összefüggéseik alapján, mint a rivális gondolatrendszerekkel szemben, illetve az uralkodó gazdasági és társadalmi erőkkel való kapcsolatuk alapján lehet meghatározni.
Strukturalizmus: A háború utáni korszak divatjával: a humanista filozófusokkal és a szubjektum szabadságával ellentétben (Jean-Paul Sartre), a strukturalizmus célja, hogy azonosítsa a rendszerességeket és az objektíve létező struktúrákat, amelyek anélkül hatnak az egyénekre, hogy az utóbbiak azok tudatában lennének. E szellemi áramlat az 1950-es években bontakozott ki Franciaországban. Előbb a nyelvtudományban (Ferdinand de Saussure), majd az antropológiában (Claude Levi-Strauss), a történelemben (Jean-Pierre Vernant), a filozófiában (Louis Althusser) és a pszichoanalizisben (Jacques Lacan) stb.
Posztstrukturalizmus: Az egyértelmű igazságok kinyilvánítására hajlamos modern társadalomtudományokkal szemben a posztstrukturalizmus elutasít mindenféle olyan törekvést, amely a „valóságnak”, a dolgok és a létezők csoportjai „természetének”, „lényegének” a megragadására irányul. Azt állítja, hogy a valóság „konstruált”: különböző egymásba fonódó diskurzusok szövevénye, amelyeket dekonstruálni kell. E posztmodern irányzat, amelyet francia filozófusok (Jacques Derrida és Michel Foucault) munkái ihlettek, az 1980-as években az amerikai egyetemeken teljesedett ki, főként a filozófia, az irodalom és az esztétika területén. A posztstrukturalizmus adja némely feminista, homoszexuális és fekete mozgalom elméleti-tudományos hátterét is.
Posztkoloniális tanulmányok: A harmadik világban zajló gyarmati felszabadítási harcok árnyékában, történészek, antropológusok és irodalmárok kezdték el használni a posztstruktualista fogalmi keretet, újragondolandó az etnicitással, az identitással, a gyarmati népek történelmével és kultúrájával kapcsolatos kérdéseket. Az irányzat, amely szintén a szövegelemzésen alapul, szakítani igyekszik a nyugati uralkodó nézőponttal, s a
Orientalizmus: A Keletnek a nyugati kultúrában – festészetben, szépirodalomban – elterjedt sztereotípiák hatását tükröző értelmezése, miszerint a Kelet alapvetően különbözik a Nyugattól. Edward Saïdnak, az összehasonlító irodalomtudomány professzorának 1978-ban megjelent Orientalizmus című könyvét (magyarul: Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000), Frantz Fanon munkáival együtt, a posztkolonialista tanulmányok alapművének tekintik.
Subaltern Studies (alávetettség-tnulmányok): A történetírás egyik irányzata, amely a posztkoloniális mozgalom keretében fölülvizsgálat alá veszi az indiai szubkontinens történelmét az elnyomott és elfeledett embercsoportok szemszögéből, mind társadalmi, mind pedig etnikai, vallási, szexuális. tekintetben. Az irányzat legfontosabb alakja három egyetemi kutató: Partha Chatterjee, Homi Bhabbha és Dipesh Chakrabarty. Létrejötte idején, az 1980-as években, a Subaltern Studies, Ranajit Guha és Gayatri Spivak vezetésével – ellentétben a posztmodern szerzők többségével –, Antonio Gramsci marxizmusa követőjeként határozta meg magát.
Kulturalizmus: Olyasfajta érvelés, amely valamely embercsoport kultúráját állandónak és mozdíthatatlannak tételezi, ugyanakkor éppen ezt a kulturális adottságot tekinti a csoport történelme legfőbb magyarázó tényezőjének, szemben a társadalmi, gazdasági, politikai stb. feltételekkel.