Naomi Klein régen várt új könyve, This Changes Everything: Capitalism vs. the Climate (Ez mindent megváltoztat: Kapitalizmus és klímaváltozás) meglepően reménykeltő ugyanakkor pedig mélyen személyes is, mivel beleszövi mondandójába, hogy hogyan várta első gyermekét miközben a természeti világ lehetséges összeomlását tanulmányozta. A könyvben Klein kihívást intéz mindazok elé, akik aggódnak a klímaváltozás miatt, felhívva a látszólag lehetetlenre: a politikai és a gazdasági hatalom újraelosztására. Érvelése szerint ez mind szükséges, mind pedig lehetőséget ad arra, hogy a ma ismertnél igazságosabb és emberibb társadalomban éljünk.
John Tarleton: Ha a klímaválságról van szó, szinte eszünkbe se jut, hogy a kapitalizmusról kell beszélnünk. Ön azonban könyve középpontjába állítja ezt. Miért?
Naomi Klein: már az elején a kapitalizmus és a klímaváltozás kapcsolatát hangsúlyozom, mivel a földgolyó életet támogató rendszereinek megrendülése azt jelzi, hogy van valami alapvetően rossz a gazdasági rendszerünkben. A kapitalista rendszerben a gazdaság működése folyamatos növekedésre ítéltetett és arra, hogy egyre több erőforrást – a véges erőforrásokat is beleértve – kell kiszívnunk a természeti rendszerből.
A klímaváltozás tudománya ezt az alapvető ellentmondást fényesen teszi nyilvánvalóvá, mellyel tabut dönt. És ha tabut döntünk, pusztán a kimondása is megkönnyebbülést okoz. Erre jöttem rá én is, miközben nevén neveztem a dolgokat. Mindez végül egy valóságos vita kiindulópontja lehet.
Miért jelent tabut az USA-ban, ha együtt, egymással összefüggő fogalomként említjük a kapitalizmust és a klímaváltozást?
Azt hiszem azért, mert a kapitalizmus az USA-ban akár vallásnak is nevezhető. Mivel a baloldal az Egyesült Államokban keynesiánus, (bár Keynes maga megkérdőjelezte a gazdasági növekedést), a vita a gazdasági növekedés hasznának újraelosztásáról folyik, nem pedig a gazdasági növekedés leglényegibb kérdéseiről. A baloldalon vannak iskolák, amelyek elvetik a gazdasági növekedés minden formáját. Én azonban egy szelektív nem-növekedésről (de-growth), egy irányított gazdasági növekedéséről beszélek a könyvemben. Vannak olyan részei a gazdaságnak, amelyeknek növekednie kellene, és amelyeknek minimális a hatása a környezetre. Ezek például a szociális-gondozási szakágak, az oktatás, és a művészet, melyek munkahelyeket, jólétet és egyenlőbb társadalmi viszonyokat teremtenek. Ugyanakkor csökkenteni kell gazdaságunk azon részeit, amelyek önmagukért növekszenek. Ilyen például a pénzügyi ágazat, ami a fogyasztás növelésében játszik nagy szerepet.
Azt mondja, hogy a baloldal állítson össze egy a rendszert érintő tervet a klímaváltozás kezelésére és arra, hogy hogyan szakítson a piacgazdasági ortodoxiával. Mit ért ez alatt?
Az iparosodott országoknak el kell kezdeniük kibocsátásuk csökkentését évi 8-10 százalékkal, ami azonban a kapitalizmussal inkompatibilis cél. Nem lehet ezt a csökkentési szintet összehangolni egy olyan gazdasági rendszerrel, aminek folytonosan növekednie kell. Csak az 1930-as nagy világgazdasági válság idején láthattunk ilyen nagymértékű kibocsátás-csökkentést. Amint képesek vagyunk eltávolodni a mai status quo-tól, az megteremti az újfajta társadalom-szervezés feltételeit. Ki kell alakítani egy egészséges átmenetet, mely magában foglalja a közszférába, a közösségi közlekedésbe, a lakásépítésbe, az infrastruktúrába és a szolgáltatásba fektetett jelentős beruházásokat. Így felkészülhetünk a már küszöbön álló szélsőséges időjárásra, egyben csökkenthetjük a kibocsátásunk szintjét. A haladó erőknek hozzá kell látniuk e terv végrehajtásához. Csak ez ad lehetőséget arra, hogy az átmenet méltányos legyen, és a gazdaság átalakulása méltányos legyen. Ellenkező esetben hagyjuk, hogy a gazdaság összeomoljon és felégjen, ami szörnyű gondolat és rendkívül sok ember kerülne végzetes helyzetbe.
Ez az utóbbi jó „story” lenne egy hollywoodi filmhez…
Engem megdöbbent, ha a vagyonosok és a vagyontalanok közötti – a mai helyzetnél még szélsőségesebben – kettészakított világot természetes állapotként vetítünk fel. Ez a kép annyira a kultúránk része lett, hogy normálisnak gondoljuk, ha társadalmunk a Snowpiercer, az Elysium (Zárt világ), vagy a The Hunger Games (Az éhezők viadala) című sci-fikben bemutatott világhoz lesz hasonló. Egyáltalán nem kizárható, hogy erre haladunk. A kérdés ma az, el tudunk-e képzelni a válságra adott válaszok közül mást, mint az egyenlőtlenség mélyülését, kapitalizmussal párosuló romboló technológiai megoldásokat? Mert úgy tűnik, ma az emberek ezt látják a jövőben.
Az Ön által felvázolt terv az államnak adna nagy szerepet. A baloldalon sokan aggályosnak látják a hatalom centralizációját, légyen az bármilyen hatalom, s még inkább aggályos számukra a rendszer megváltoztatása érdekében „a gyeplők megragadása”, ahogyan Ön mondja.
A mi balos generációnkban negatív választ váltott ki az előző generációk centralizált államszocializmusa. Ez nyilvánvaló és érthető. A 2008-as gazdasági válság óta azonban a fiatalabb generációban több kedvet látok, hogy részt vegyenek a politikában, és a hatalomváltást is megkíséreljék. Láthatjuk ezt a spanyol Indignados mozgalomban, akik saját pártot alapítottak, és részt vesznek a választáson. Vagy itt van Izland, ahol a Kivülállók a saját feltételeik alapján lépnek fel. De látható ez Seattle-ben is, ahol önkormányzati szinten harcoltak a minimálbérét.
Ha az inga elég erősen kileng, úgy vissza is lendül: Nem, mi nem akarjuk azokat a régi centralizált struktúrákat lemásolni, de a dolgok ma olyan sürgetővé és borzalmassá váltak, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a különféle intézmények szerepét, így pl. a törvényhozásét sem.”
Ez a megközelítés volt-e már valahol hatással az energia- és a klímapolitikára?
Németország nagyon jó példa erre. Ma már az ott előállított villamosenergia 30 százaléka megújuló forrásokból származik, többnyire szél- és napenergiából. Ezeket jórészt közösségileg kontrollált decentralizált vállalkozások, és energiatermelő szövetkezetek működtetik. Olyan nagy városok mint München, ellenzik a városi villamos rendszer privatizálását, és ezáltal az energia-forradalom részesei lesznek.
A német példa azért érdekes, mert rámutat arra, hogy határozott politikai döntésre van szükség ahhoz, hogy egy ilyen változás bekövetkezzen.Nem arról van szó, hogy rajta, csináljunk egy energiatermelő szövetkezetet. Nem, az ilyen kisléptékű kezdeményezések bálványozása nem vezet célra, viszont rendszerszerű decentralizálással, intelligens politikával elérhetünk oda ahová akarunk. Németországban néhány év alatt elérték, hogy a villamos áram 30 százaléka származik megújuló energiából, de 2030-ra akár 50-60 százalék is lehet ez az arány. Ez megmutatja, hogy a politika képes rendszerszerűen decentralizálni.
Mi indította Önt a könyve megírására? Volt egy kitüntetett pillanat, amikor felismerte: most kellene a klímaváltozásról könyvet írnia?
2009-ben határoztam el, hogy a témában elmélyedek, amikor részt vettem egy antirasszista ENSZ-konferencián Genfben. Korábban a dél-afrikai Durbanban volt egy konferencia, ahol egyre erősebb vita bontakozott ki arról, hogy az USA-nak és Európának kártérítést kellene fizetnie azokért a károkért, amiket az afrikai népeknek okoztak a rabszolga-kereskedelem és a gyarmatosítás során. Az ügyet később 9/11 után levették a közösségi viták napirendjéről és ma már tisztán látszik mennyire sokat veszítettünk ezzel.
Más érdekes téma is felkeltette figyelmemet a 2009-es konferencián. Itt találkoztam Angélica Navarro-val, aki Bolívia kereskedelmi tárgyalódelegációját vezette, és egy rendkívül érdekes tanulmányon dolgozott a klímaváltozás és a kártérítések összefüggésiről. Benne is felmerült, hogy a klíma-tartozások koncepcióját be kellene vinni az ENSZ klímatárgyalásaira. Ekkor érkezett el a pillanat, amikor felismertem, hogy a klímaváltozásokért való történelmi felelősség tudományos megközelítésével lehet csak megvalósítani azokat az igazságos célokat, amelyekért a társadalmi mozgalmak hosszú ideje harcolnak.
Könyve reménykeltő jel ebben a félelmetes témában.
Nagyon nehezen írok, ha reménytelenséget érzek. Öt évig tartott ennek a könyvnek a megírása, mert kezdetben reménytelennek éreztem a témát. Aztán egyszerre robbant ki társadalmi ellenállás az olyan erőforrás-felélő projektekkel szemben, mint a palagáz-kitermelés, az olaj-vezetékek vagy a szénterminálok. Ezek a tüntetések globálisan és hálózatszerűen robbantak ki, és a korai globalizáció ellenes mozgalmakra emlékeztettek.
Ez az elmozdulás fellelkesített, úgy éreztem elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor a gazdasági igazságosságért küzdő mozgalmak összejöhetnek, és egy új lökést adhatnak az alulról jövő mozgalmaknak. Ha az emberek harcolnak a palagáz kitermelés, vagy a nagy olajvezeték projektek ellen, általában nem a klímaváltozásra gondolnak, hanem a saját lakóhelyükre. Gyakran a vizeik védelme, vagy a gyermekeik egészsége a motiváció. De a klímaváltozás minden bizonnyal egy figyelmeztető jel arra, hogy a szenet hagyjuk a földben, és hogy az égés végtermékét ne bocsássuk ki az atmoszférába. A könyvem pedig része lehetne ennek a mozgalomnak.
Néhány éve született a gyermeke. Ez a tény befolyásolta-e a klímaváltozásozással kapcsolatos szemléletét? A változás egyre komolyabb mértékű jelei nem késztették-e Önt megfontolásra, hogy egyáltalán szülő legyen?
38 évesen döntöttem el, hogy gyereket akarok. Ez elég későn jött. A férjemmel beszélgethettem volna tovább arról, hogy mennél többet olvasok a klímaváltozásról, annál inkább érzem, hogy a gyereket kiszolgáltatom az őrült Max jellegű jövőnek, ahol a társaival harcolhat az élelemért és a vízért. Ilyen disztópikus (1) jövőt képzeltem el, s nem tudtam mást elképzelni.
De mint már említettem, a társadalmi mozgalmak megjelenésével reménykeltő jeleket láttam, s ez részben hozzájárult ahhoz a döntésemhez, hogy gyereket akarjak. De azért eléggé dühít, ha valaki csak azért törődik jobban a jövővel, mert kisbabája van. Én Toma születése előtt is aggódtam a jövőért. Olyan emberként, akinek sokáig nem volt gyereke és nehezen esik teherbe, tényleg gyűlöltem, amikor az emberek így gondolkodtak, mert ebben valamiféle kirekesztést éreztem irányomban. De szülőként megértem, miért gondolkodnak így az emberek, amikor azt hallják, hogy 2050-ben ennyi meg annyi lesz a hőmérséklet, s belül, a lelkükben kiszámolják, hogy „hány éves is lesz akkor a gyerekem”? De én éppúgy aggódtam a jövőért még Toma születése előtt, mint a legtöbb gyermektelen ember. Úgyhogy az ilyen kijelentésekkel vigyáznunk kell.
Óriási szervezést tapasztalhatunk itt New Yorkban az Emberek Klímamenetére[ii] készülve. Miért gondolja, hogy ez a tüntetés számít valamit, és hogy tartós hatása lesz?
A klímaváltozás az unokáinkat érintő ügyből jelen idejűvé vált. A közös ügy összekapcsolja az embereket, főleg ha olyan alapvető dolgokért küzdenek, mint a tiszta levegő vagy víz. Az emberek Klímamenete változatosabb lesz, és a korábbiaknál dühödtebb. Úgyhogy azt hiszem a jövőben egész más klímamozgalmat fogunk látni mint eddig. Az új klímamozgalom első jele már Seattle-ben is látszott. Az 1999-es seattle-i megmozdulás a gazdasági erőforrások igazságosabb elosztását követelő mozgalom (3) volt, egyfajta coming-out-ja a mai klímamozgalmaknak.
Az elmúlt két évtizedben voltak olyan pillanatok, amikor a klímaváltozást rövid időre a közvélemény homlokterébe emelték. Ilyen volt a Rio-i Föld Csúcstalálkozó, vagy az Al Gore kezdeményezte Sandy hurrikán film. Aztán persze az érdeklődés hamarosan kihunyt.
A múltban a klímamozgalmak hihetetlenül elitisták voltak. Az a nézet terjedt el, hogy nincs szükség alulról jövő kezdeményezésekre, ha a mozgalom mellé áll több olyan celeb és milliárdos, mint a korábbi alelnök Al Gore. Azt hiszem, ez tette az egészet tiszavirág életűvé. Kétes értékű, ha a stratégiád abban merül ki, hogy egy csomó celeb és milliárdos melléd áll… A hiúság vására gerjeszti az éppen divatban lévő zöld gondolatot, amivel aztán csak egy-két évig foglalkoznak, mert a divatok változnak. A felülről jövő stratégiákkal az a baj, hogy nincsen gyökerük, s így a szelek elfújhatják. A klímaváltozás ügye mögött ma már Észak-Amerikában egy alulról jövő mozgalom áll, ami bizonyíthatóan meggyökeresedett.
Az interjúban idézett könyvről bővebben itt: thischangeseverything.org.
Forrás: http://indypendent.org/2014/09/12/i...http://indypendent.org/2014/09/12/interview-naomi-klein-breaks-taboo
