Az incidens nem maradt észrevétlen. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) közgyűlésének 2014. március 17-i ülésén, amelyet a Krím annexiójának elítélésére hívtak össze, az izraeli képviselő távollétével tüntetett. Az Egyesült Államok nagy bánatára Tel-Aviv tartózkodott a szavazáson, amelyen arról döntöttek, hogy ne ismerjék el a félsziget csatlakozását az Oroszországi Föderációhoz. Az epizód ráerősített az Izrael és Oroszország közötti kapcsolatok amúgy is összetett jellegére. Márpedig, a szíriai helyzetre és az iráni nukleáris programra vonatkozó ellentéteik ellenére, a két ország konstruktív párbeszédet tart fenn.
Miközben mindinkább ostromlott várrá kezd válni a közel-keleti térségben, Izrael észleli az amerikai befolyás csökkenését a régióban, ami viszont a Kreml pozícióját erősíti. A szíriai konfliktus elősegítette Moszkva visszatérését a közel-keleti színtérre, és az „arab tavasz” után megkerülhetetlenné vált a régió geopolitikai átrendeződésében. Pragmatikus álláspontját, szemben a nyugati diplomácia határozatlanságával, határozottságát és kitartását Washingtonnal szemben figyelemmel követték, nem csupán az Öböl fővárosaiból, hanem Tel-Avivból is, ahol Oroszországot felemelkedő hatalomnak látják (1) .
Emberi híd
Az oroszok és az izraeliek üdvözölhetik a jó kapcsolatokat, amit alátámasztanak a szoros gazdasági kapcsolatok és egy „emberi híd”: közel egymillió izraeli állampolgár származik az ex-szovjetorosz térségből – közülük sokan ingáznak. (2) Az 1980-as évek vége óta a zsidó állam lakosságának közel egy hetede kettős állampolgár annyira, hogy Vlagyimir Putyin elnök Izraelt mint „oroszul beszélő országot” jellemezhette. Közösségük egyidejűleg autonóm és integrálódott a kulturális, a politikai és a gazdasági életbe. Az alapító atyák óta az izraeli politikai osztály soraiban mindig voltak az orosz származásúak, sokan még az egykori orosz birodalomban születtek. Például az 1898-ban Kijevben született Golda Meir (1969 és 1974 között miniszterelnök), vagy a posztszovjet térségből származó jelenlegi külügyminiszter, Avigdor Lieberman, aki 1958-ban Kisinyovban, Szovjet-Moldáviában született
A 2000-es években Izrael az orosz turisták mind legkedveltebb célpontja lett, akiknek egyébként is kedvezett a két ország közötti vízumkényszer 2008-as eltörlése. Az amerikaiak után a második legjelentősebb csoportot képviselik a látogatók között, ami valóságos manna a gazdaságnak: 2012-ben több mint 380 ezren jártak Izraelben, ez a turistaforgalom 13,2 százaléka (az amerikaiak 20,2 százalékot képviselnek). (3) Ezek a kapcsolatok elősegítik a kölcsönös megértést, Izraelt egyfajta „orosz világgá” teszik a Földközi-tenger keleti részén és a Közel-Kelet kapujában.
A kereskedelmi forgalom 1991-ben mindössze 12 millió dollár volt. 2013-ban már 3,5 milliárd dollár, ami 20 százalékos növekedés az előző évhez képest. A gazdasági válság következtében 2009-ben tapasztalt visszaesés tehát nagyrészt megoldódott: az Izraelbe irányuló orosz export 2013-ban elérte a 2008-as szintet, a kétmilliárd dollárt, s az Oroszországba irányuló izraeli export majdnem 1,5 milliárd dollárt volt. (4) Izrael főleg nyers gyémántot és szénhidrogéneket importál (ez az import értékének 46,5 százaléka), viszont az orosz import jóval kiegyensúlyozottabb: mezőgazdasági termékek (körülbelül 16 százalék), elektronikai termékek (közel 10 százalék) és orvosi berendezések (8,5 százalék).
A továbblépés szándékával a két ország 2013 decemberében, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) Balin tartott csúcstalálkozóján, elhatározta egy szabadkereskedelmi zóna létrehozását. 2014 márciusa óta munkacsoport tanulmányozza egy ilyen egyezmény létrehozásának lehetőségét Izrael, valamint Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán vámuniója között. Ezek az erőfeszítések a gazdasági kapcsolatok egyfajta ellenálló képességéről tanúskodnak a szíriai, az ukrajnai és az iráni válság ellenére, amelyek a jelek szerint nem veszélyeztetik a dinamikus és hosszú távú ígéretes partnerséget.
Moszkva és Tel-Aviv egyébként gyümölcsöző haditechnikai együttműködést fejlesztett ki a drónokkal kapcsolatban. Oroszország be akarja hozni lemaradását ezen a területen, és Izraelnek van az egyik legfejlettebb haditechnikai ipara. 2009 áprilisában Oroszország szerződést írt alá az Israel Aerospace Industryval (IAI) tizenkét megfigyelő drón vásárlásáról 53 millió dollár értékben. 2010 októberében az IAI és az orosz Oboronprom cég újabb eladásról állapodott meg 400 millió dollárért. A szerződés szerint három év alatt Searcher Mk-II és Bird Eye-400 típusú drónokat vásárolnak, valamint egy összeszerelő üzemet létesítettek az oroszországi Jekatyerinburgban, amely 2012-ben adta át az első drónokat az orosz hadseregnek.
Az energetikában a kapcsolatok azon alapulnak, hogy jelentős gázmezőket fedeztek fel az izraeli partok mentén; készleteik elérhetik az 1400 milliárd köbmétert. 2010-ig csak amerikai cégeknek volt joguk kitermelni a szénhidrogéneket. Tel-Aviv azonban diverzifikálni akarja finanszírozási forrásait, nem csak Washingtonra akar támaszkodni, és ezúttal a Gazprom tudott élni ezzel a lehetőséggel. Az orosz óriáscég így pozíciókat szerzett a cseppfolyósított földgáz (LNG) piacán. Fejlesztése az orosz energetikai stratégia egyik prioritása. 2013 februárjában a Gazprom egyik leányvállalata szerződést írt alá az izraeli Levant LNG Marketing Corporationnel: húsz éven keresztül az orosz fél kizárólagos felvásárlója lesz a Haifa melletti Tamar gázmezőn kitermelt LNG-nek.
Igaz, Moszkva damaszkuszi kapcsolatai árnyékot vetnek erre a jó kapcsolatra. De a szíriai válság megmutatta az izraeli–orosz partnerség tartósságát is, és a két szereplő képességét arra, hogy felülemelkedjenek ellentéteiken. Amikor 2011 márciusában kirobbant a konfliktus, Izrael azon országok közé tartozott, mint az Egyesült Államok, amelyek napokat, legfeljebb heteket adtak Basar Al-Asszad elnöknek. Bukása megszakította volna az Irántól Libanonig, Irakon és Szírián keresztül húzódó „síita ívet”, meggyengítette volna a Hezbollahot Libanonban, elszigetelte volna Teheránt csökkentve annak stratégiai jelentőségét. Ami Oroszországot illeti, kezdettől fogva a damaszkuszi rezsim egyik fő támogatója volt. Mindamellett Szíria „irakizálódása” és Asszad elnökségének váratlan tartóssága azóta módosította az izraeli érdekeket. (5)
Egyrészt Asszad megbuktatása – jelenleg úgy tűnik – nincs többé napirenden. Tel-Aviv észlelte ezt. Másrészt Moszkva ellenőrzi a szíriai vegyi fegyverek elszállítását, mivel félő volt, hogy radikális csoportok kezébe kerülnek. Sőt a szíriai hadsereg és a Hezbollah harca a dzsihádisták ellen, Oroszország anyagi támogatásával, Izrael biztonsági érdekeit is szolgálja, mivel segít megakadályozni megjelenésüket nyugaton, a Sínai-félsziget mögött, hogy ne alakuljon ki egy újabb zavaros övezet, ezúttal az északi szárnyon.
Kijevtől Gázáig
A fegyverszállítások ügye továbbra is kényes téma maradt. Izrael tudja, hogy Oroszország nem elhanyagolható hatalom: modern fegyvereket adhat el Szíriának vagy Iránnak, s némelyik a Hezbollah kezébe kerülhet. Tény, hogy Oroszország számára a Szíriának szánt fegyvereladások Washingtonra és Tel-Avivra gyakorolt hatásuk miatt többet jelentenek puszta bevételi forrásnál. 2009-ben például, amerikai és izraeli nyomásra, Moszkva befagyasztotta nyolc MIG-31E elfogó harci gép leszállítását, amelyről még 2007-ben írtak alá szerződést 500 millió dollárért. Később, 2012 januárjában, amikor Szíriában javában zajlott a háború, tárgyaltak Damaszkusszal egy szerződésről 36 darab Jak-130-as katonai gép eladásáról, 550 millió dollárért. 2012 nyarán bejelentették, hogy a tárgyalásokat felfüggesztették, hogy aztán 2014 májusában a repülőgépek eladása ismét napirendre kerüljön.
A Kreml tehát módosította fegyverkereskedelmét – úgy Szíriának, mint Iránnak –, amikor rugalmasabb álláspontot akart képviselni stratégiai kérdésekben. A Jak-130-asok esetében kétséges, hogy ezek egybeesése az ukrajnai válsággal és az ottani május 25-i elnökválasztással véletlen lenne.
Bár Moszkva sikerrel bővítette partnerségét Teheránnal anélkül, hogy ezek hatottak volna a Tel-Avivval fennálló kapcsolatokra, az iráni nukleáris program továbbra is komoly akadály. Egyik ország sem akarja, hogy Irán atombombához jusson, de Oroszország fenntartja együttműködését az iszlám köztársasággal a polgári nukleáris technológiában, és ezt egyfajta kártyaként használja a Nyugattal való kapcsolataiban.
2010-ben Dmitrij Medvegyev, aki akkor az Oroszországi Föderáció elnöke volt, rendelettel törölte az S-300-as légvédelmi rendszerek eladását, amelyekről 2007-ben közel egymilliárd dolláros összegben állapodtak meg. A Kreml ráadásul négy határozatot is megszavazott az ENSZ Biztonsági Tanácsában, amelyek sürgették Teheránt, hogy teljesítse a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) előírásait.
Mindamellett a szíriai válság közelebb hozta egymáshoz Iránt és Oroszországot. 2013 szeptemberében, amikor küszöbön állónak látszott egy amerikai beavatkozás, Putyin elnök találkozott Hasszán Rohani iráni elnökkel a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcsértekezlete kapcsán. Mindketten elhatározták, hogy amerikai–francia csapások esetén Irán új fegyvereket fog kapni, beleértve az S-300-asokat, és egy második nukleáris reaktort is elkezdenének építeni Busherben. (6)
Izrael nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a fenyegetést, és fenntartja a párbeszédet Oroszországgal. Június 1-jén a két kormány állandó titkosított telefonvonal létesítését jelentette be. A vezetők így „megvitathatják a két nemzet főbb érdekeit érintő kérdéseket, az Egyesült Államok közvetlen beavatkozása nélkül” (7) .
Tel-Aviv tudatában van Moszkva kulcsszerepének az iráni ügyben, és annak a módszernek is, ahogyan ezt felhasználja, ha nehézségei támadnak a „közeli külföldön”. Felméri a befolyását is a térségben, ami magyarázatot ad hallgatására az ukrajnai válságban. Az események kezdete óta a semleges és csendes megfigyelő szerepét játssza. Március 27-i távolmaradása az ENSZ-szavazástól azzal magyarázható, hogy nehezen ítélhetett volna el egy annexiót saját politikájának veszélyeztetése nélkül Palesztinában. De a Krím Oroszországba kebelezése esetén ki lenne téve a Kreml megtorlásainak is, hiszen kevésbé mutatná magát együttműködőnek a szíriai fegyvereladásokban vagy az iráni atomprogramban.
Sőt az ukrajnai válság mélyen megosztja a russzofón izraeli közvéleményt is. Ez távolról sem homogén, gyökerei főleg Ukrajnába és Fehéroroszországba nyúlnak, de Oroszországba és a Kaukázusba is. Miközben egyesek kifejezték szolidaritásukat az Európa-barát mozgalommal, másokat nyugtalanít, hogy Kijevben magas szinten vannak jelen az antiszemita szélsőjobboldal aktivistái és ezért inkább Oroszországot támogatják. A zsidók kiirtása a második világháború alatt az a szemüveg, amelyen keresztül számos izraeli szemléli az eseményeket, és eszerint az ukránok nem mutatnak nagyon pozitív képet. Putyin és Benjamin Netanjahu miniszterelnök 2012-ben Netanyában részt vett a náci Németország elleni küzdelemben a fronton, a Vörös Hadseregben harcolt elesett katonák emlékművének felavatásán. Ez a harc továbbra is emlékeztet a két ország közös harcára a holokauszttagadás ellen.
Az izraeli russzofónok egy része – kezdve azokkal, akiknek még élnek a szülei – nyugtalankodnak az ukrajnai zsidó közösség (mintegy kétszázezer ember, főleg Kijevben) biztonsága miatt. A Krím visszacsatolása Oroszországhoz, ahol tízezer zsidó él, tovább súlyosbítja a belső megosztottságot Izraelben, miközben a palesztin területek megszállásáról vitatkoznak. A russzofón közösség ezen belső törésével szembesülve, Netanjahu semmit sem nyerne, ha nyíltan bírálná Putyint. Ellenkezőleg: elidegenítené az orosz-izraeli szavazók egy részét, akik 1991 óta meghatározó súlyt képviselnek az izraeli politikai életben. (8) Lieberman szűkszavú nyilatkozatakor – a Kijevvel fennálló kapcsolatok normalizálásának szükségességéről – tehát nem csupán a Moszkvával kialakult jó kapcsolatokat nem akarta veszélyeztetni, hanem arra is vigyáznia kellett, hogy ne importálják az orosz–ukrán feszültséget az izraeli társadalomba.
Izrael valójában nem szövetségi, hanem partneri kapcsolatot akar kovácsolni Oroszországgal, amely stratégiai diverzifikációját szolgálná. Keresi a lehetőséget, hogy kompenzálja az amerikai politika változásait a térségben és megtörje saját diplomáciai elszigeteltségét. Washington kitartása a békefolyamat újraindítása mellett, a 2013 novemberében kötött megegyezés az iráni atomprogramról és az Egyesült Államok által Egyiptomban és Szíriában az iszlamistáknak nyújtott támogatás is viszály tárgya. Ebben a vonatkozásban a Moszkva és Washington vetélkedése kellemes meglepetéseket is hozhat Tel-Avivnak, amint azt a 2013. szeptemberi, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és John Kerry amerikai külügyminiszter között, a szíriai vegyi fegyverekről kötött megegyezés is mutatta. Izrael szeretne valami hasonló együttműködést és egyezményt látni az iráni nukleáris programról is.
Mindamellett a szíriai vegyi arzenál megsemmisítése inkább olyan tárgyalások megkezdéséhez vezethet, amelyek egy tömegpusztító fegyverektől mentes övezet kialakításához vezetnének a Közel-Keleten. És ebben az ügyben eltér Moszkva és Tel-Aviv álláspontja. 2013-ban, az IAEA éves ülésén az orosz képviselő megszavazta azt, az arab országok által előterjesztett javaslatot, amely felszólítja Izraelt, hogy írja alá az atomfegyverek terjesztésének megakadályozásáról szóló szerződést és helyezze saját nukleáris létesítményeit az ENSZ ellenőrzése alá. Putyin akkor figyelmeztetett: „Izraelnek egy nap el kell fogadnia, hogy felhagy a nukleáris fegyverkezéssel, ahogyan Szíria is feladta vegyi fegyvereit.” (9) E nyilatkozatok hangneme ellenére a realitás az, hogy az oroszok és az izraeliek kapcsolata a következő években közeledni fog.
