Legalizálható-e a prostitúció, és ha igen, milyen indokok alapján? Kajsa Ekis Ekman, svéd újságírónő szerint erre a kérdésre szinte minden politikai irányzatnak az a válasza: legalizálni kell a prostitúciót. A szocialisták szerint a prostituált „egy női munkavállaló, aki szakszervezetbe szerveződik”. A liberálisok szempontjából mindez „szabad akarat kérdése, és a prostituált nem más, mint egy szexuális vállalkozó”. A feministák azt mondják: a nőknek jogukban áll „saját testüket birtokolni”. A hetvenes évek mozgalmainak jelmondata („a testem az enyém”) ma már merőben eltérő üzenetet hordoz.
2014 januárjában több száz spanyol nő – az abortuszhoz való jog megkérdőjelezése ellen – magántulajdonként jegyeztette be testét az Ingó Javak Kereskedelmi Nyilvántartásába (Registro Mercantil de Bienes Muebles). Míg azelőtt a test egyet jelentett a szabadsággal, most valamiféle ingósággá redukálódott, amely akár pénzzé tehető egy adott piacon.
Kajsa Ekis Ekman szerint létezik egy ki nem mondott megállapodás „a posztmodern baloldal és a neoliberális jobboldal” (1) között. Ugyanerre a megállapításra jutott az amerikai feminista, Katha Pollitt, aki belefáradt, hogy a prostitúcióval kapcsolatban mindig a „szabadságról” hall. „És mi a helyzet az egyenlőséggel? - kérdezte rosszallóan, majd hozzátette: „Azt hittem a baloldal erről is szól…” (2) . A szexturizmus és a prostitúció céljából történő önkéntes vagy kényszerű kivándorlás nagyon is nyíltan és nyersen tárja elénk a gazdag Észak és szegény Dél országai közötti illetve az országokon belüli egyenlőtlenségeket. Portugáliában például a válság alatt olyan középosztálybeli nők is kikerültek a piacra, akik soha nem gondoltak a prostitúcióra. (3) Franciaországban egy 2014 elején indított amerikai internetes oldal, a Seekingarrangement.com keres tehetős urakat, és persze „tehetetlen” hölgyeket. Utóbbiak „akik kölcsön felvétele nélkül képtelenek lennének tanulmányaikat finanszírozni” (4) . Egyes férfiak a magas lakbérekből is hasznot húznak: szexuális szolgáltatásokért cserébe lakhatást biztosítanak az otthonukban, vagy egy külön garzonban. Egyikük – egy vezető tisztségviselő – azzal hencegett, hogy „kidobja azokat, akik nem tesznek eleget kötelességeiknek” (5) .
A baloldaliak és a neoliberálisok csendben megállapodtak?
Franciaországban a prostituáltak klienseinek büntethetőségéről szóló törvényjavaslat kapcsán sok baloldali aktivista, politikus és értelmiségi fejtette ki véleményét, melyben a prostitúció legalizálása mellett foglaltak állást. (A tervezet az 1999-ben megszavazott svéd törvényt vette alapul, melyben bírsággal sújtják a „nagykorú személy prostitúcióhoz való folyamodását”, miközben az utcai prostitúciót mint bűncselekményt eltörölte.) A prostitúció legalizálása mellett foglaltak állást olyan baloldali lapok, mint a Mouvements, a Vacarme, vagy olyan weboldalak, mint a Contretemps, a Période, és a Les mots sont importants. A legalizálásért egyébként már jó ideje harcol a Szexmunkások Francia Érdekvédelmi Szervezete (Syndicat du travail sexuel - Strass), továbbá egy olyan ismert feminista író és rendező, mint Virginie Despentes. Csupán néhány szocialista politikus (Najat Vallaud-Belkacem nőjogi miniszter, Sylviane Agacinski filozófus) és egy-két szimpatizáns egyesület (pl. az Osez le féminisme) tartanak ki a prostitúció eltörlése mellett. Mivel magyarázható mindez? „Miért akarja annyi baloldali, hogy a szexmunka legyen az új norma?” – teszi fel a kérdést az amerikai feminista Katha Pollitt.
Kajsa Ekis Ekman szerint az játszotta a döntő szerepet, hogy több országban megjelentek a „szexmunkás szakszervezetek”. A „szakszervezet” valamiféle varázsszó, az érdekeikért elszántan harcoló munkavállalót jeleníti meg, és világmegváltó képzeteket ébreszt. Morgane Merteuil call girl, a Strass egyik szószólója, a következőképpen fogalmazta meg követeléseiket: „Ismerjék el a prostitúció munka jellegét és ez majd lehetővé teszi, hogy kialakuljon az osztálytudatunk.”(Mouvements, 2013. december 16.)Hasonlóképp lépett fel a „kurvák szóvivőinek” önjelölt mozgalmaként 1973-ban a Coyote (azaz ”Call off your old tired ethics” [Mondj le a maradi erkölcsről]) az USA-ban, 1985-ben a De Rode Draad [Vörös Fonal] Hollandiában, 1992-ben a Global Network of Sex Work Projects (NSWP) [Szexmunkás Projektek Hálózata] világszinten, 2000-ben az International Union of Sex Workers (IUSW) [Szexmunkások Nemzetközi Szövetsége] az Egyesült Királyságban, 2009-ben a Strass Franciaországban. A „szakszervezet” nevet viselik ugyan, de mindenekelőtt a legalizálás érdekében kampányolnak. Ezt Thierry Schaffauser, a Strass egyik képviselője is elismeri, aki egyben a 2014-es párizsi önkormányzati választás zöld párti jelöltje. Mint mondotta: „A legfontosabb a prostitúció dekriminalizálása, vagyis büntethetőségének megszüntetése, mivel az illegálisan végzett munka az oka a legtöbb visszaélésnek, és a kizsákmányolásnak.”(Contretemps.eu, 2011. december 22.)
Amikor egyesek a prostitúcióhoz az osztályharc képzetét társítják, sikeresen elfedik azt a tényt, hogy a prostitúció a férfi uralmi rendszer része. Függetlenül attól, hogy ezt a tevékenységet döntő többségben nők végzik, és hogy a kliensek körét szinte kizárólag (hetero vagy éppen homoszexuális beállítottságú) férfiak alkotják, sikeresen hatott az érv: „ezt a szakmát férfi prostituáltak is űzik”. Számos feminista, aki más témánál azonnal felismerte a manipulálási szándékot, a prostitúció esetében (a „férfiak is” érvelésben) nem vette ezt észre. A feminista eszme ezen félresiklásának eredetét talán a hetvenes évek mozgalmának bukásában kell keresni. Sikerült kiharcolniuk számos egyenlőségi követelés jogosságát, azonban próbálkozásaik (6) ellenére maradt egy-két jog, amelyet nem sikerült a társadalmi tudatba bevésni.
A progresszivizmus cukormáza alatt a társadalom továbbra is úgy kezeli a nő és férfi közötti szexuális viszonyt, hogy az kizárólag a férfi vágyainak kielégítésére szolgál. Társadalmilag teljesen elfogadott, hogy kizárólag a nő hozzon áldozatot az erősebbik nem kiszolgálása érdekében, mivel a férfi fizikailag képtelen elviselni a frusztrációt. Ekképpen a prostitúció létét azzal igazolják, hogy ez egy szolgáltatás, amelyet a csúnyáknak és a magukra maradtaknak nyújtanak (7) . Nem számít, hogy csupán a kliensek egyharmada egyedülálló (8) kk – mint azt a szociológus Saïd Bouamama, és a prostitúció eltörlésért harcoló Claudine Legardinier egy felmérésében megállapította. Mindazonáltal a Libération napilap a prostitúció legalizálásáért folytatott ádáz harca során leközölte a születésétől kezdve súlyos fogyatékossággal élő Marcel Nuss, a Strass egyik tagjának történetét, aki a „szexuális támogatás” jogáért küzd. (Habár Nuss több gyermek édesapja, és már elfogyasztott két élettársat (9) .
A társadalom szemében a férfiaknak „joguk van a szexhez”. Ez a közhiedelem (male entitlement) tavaly májusban újra felütötte a fejét az USA-ban, amikor a 22 éves Elliot Rodger hat nőt ölt meg Santa Barbarában. Rodger, aki cselekménye után öngyilkos lett, hátrahagyott videójában arra panaszkodik, hogy egyetlen nő sem akart vele soha lefeküdni, ezért „meg akarja büntetni” őket. Ezt követően számos hozzászóló a prostitúció legalizálását követelte: Engedélyezésével elkerülhetőek lennének az ehhez hasonló tragédiák – állították.
Míg a férfiak egyéni érzelmeiről mindenki lelkesen ömleng, a nők érzelmei nem számítanak. A prostituáltaktól elvárják a GFE-nek, girlfriend experience-nek nevezett szolgáltatást, amelyben a prostituáltnak szerelmesnek kell mutatnia magát. „Csak semmi GFE, az túl kommersz és elcsépelt” – fejti ki véleményét egy (Kajsa Ekis Ekman által idézett) francia „fogyasztó” az egyik internetes fórumon, ahol a prostituáltakat osztályozzák. A filozófus Elisabeth Badinter sem vette figyelembe a prostituáltak gazdasági kiszolgáltatottságát, és a helyzetben rejlő alá-fölé rendeltségi viszonyt (10) , így a kliensek büntethetősége ellen foglalt állást. A prostitúciót pedig „szexuális tevékenységként” értelmezte, miszerint „az államnak nem kell az egyének szexuális tevékenységét szabályoznia” (11) .
A logika, amely az ellaposodott házastársi szexualitást állítja szembe a prostitúció bűnös vétkeivel, arról elfeledkezik, hogy a prostitúció kizárólag a férfiak fantazmagóriáit elégíti ki. Morgane Merteuil a Technikart-ban (12) megjelent interjújában azzal vádolta a prostitúciót ellenzőket, hogy egyoldalúan csak „az egymást szerető pár szemszögét” veszik figyelembe. A „heteroszexuális minta” ellen szólal fel, mintha a prostitúció nem szilárdította volna meg eléggé a heteronormatív modellt. Jelenleg – mint mondják – a nők felvállalhatják és érvényesíthetik cselekvőképességüket és vágyaikat. Ennek jegyében a Libération (13) „portré” rovatához mohón keresik a sorsukkal elégedett call-girlöket, máshol képregényírók munkáit közlik „szexuális bulimiáról”, a korlátlan szexuális vágyakról. Innen már a jó öreg „nimfománia” emlegetése sincsen messze…
Schaffauser, aki egy kizárólag férfiakból álló agresszív csoportocska a „Kurvák” társalapítója is volt, azt állítja, hogy a legális szexmunka javítaná a munkakörülményeket, így a férfiak számára vonzóbb tevékenység lenne a prostitúció. A nők pedig gyakrabban engednék meg maguknak, hogy kliensként élvezzék a szolgáltatást (14) . A valóság ennek ellent mond. Azok az országok, amelyek a prostitúció legalizálása mellett döntöttek, mint Németország és Hollandia, nem tapasztalták ezt a csodás pálfordulást. Ott is kizárólag a női prostitúció terjed, amelyet a férfi stricik és kereskedők irányítanak, mégpedig anélkül hogy a prostituáltak biztonsága bármilyen mértékben javult volna (15) .
