Az október 25-ről 26-ra virradó éjszakán, egy rendőrségi gránát megölte Rémi Fraisse-t, a 21 éves tüntetőt. A francia kormány csak két nappal később reagált az eseményekre. Még a Total olajvállalat vezetőjének halálakor is sokkal gyorsabban reagáltak, pedig ő repülőgép szerencsétlenségben vesztette életét. Sőt, a Tarn Megyei Tanács szocialista elnökének véleménye szerint elveinkért meghalni „buta és felesleges” dolog. Az igazat megvallva, az általa követett eszmék – miszerint is a megyei kiskirályok követelésének megfelelően duzzasztót kell építeni a megyében – mellett soha nem kell majd annak a veszélynek kitennie magát, hogy meg kelljen halnia egy idea érdekét szolgálva. Ennek ellenére most fogják újjáválasztani a Szenátusba, bár úgy tűnik, hogy ez a rendőrségi gránát egyúttal a duzzasztó tervét is megölte. Így a kérdést most a következőképpen tehetjük fel: meg kell-e halnia valakinek egy tüntetéskor azért, hogy elveit elfogadtassa a világgal?
2011 januárjában a francia külügyminiszter, Michèle Alliot-Marie azt ajánlotta a tunéziai diktátornak, Zine El-Abidine Ben Ali-nak, hogy ha meg akarja menteni a már haldokló rendszerét, akkor „vegye át, és alkalmazza a világon mindenütt elismert francia biztonsági erők által kialakított szaktudást”. Azonban ez egy vitatható eljárási mód: ugyanis nem lehet pozitív felhanggal említeni azt az 1961. október 17-én meggyilkolt több tucat algériait, illetve azokat az egy évvel később februárban, a Charonne metró állomásnál megölt kilenc civilt és a másik négy francia tüntetőt, akik a rendőrséggel való összecsapásban veszítették életüket. (1)
Rémi Fraisse tehát az ötödik a sorban. Nem sokkal a halála után, a területi akciócsoport rendőrségi vezetője nyilatkozatában bejelentette, hogy a megyei közigazgatási vezető azt kérte a rendvédelmi szervektől, hogy a „lehető legkeményebben lépjenek fel az tiltakozókkal szemben”. Azon az éjszakán összesen negyvenkét rendőrségi gránátot dobtak a tüntetők közé.
Manuel Valls miniszterelnök úgy tűnik mintha kényszeresen a harcias kijelentések rabjává vált volna, és valamilyen ködös, iszlámbarát aktivisták által jelentett veszélyre hivatkozva a „belső ellenséget” emlegeti. Az általa vezetet kormány pedig a tüntetőkre hárítja a felelősséget – ahogy ő fogalmaz — a „drámáért”. Ugyanezt a mélyre szántó gondolatot követve, az egyik rendőr szakszervezet azon aggódik, hogy „a 70-es évek forradalmi mozgalmaihoz hasonlóan, a zöld vagy a vörös mozgalmak elkötelezett tagjainak egy része a fegyverekhez nyúl majd”. (2)
A parlament pedig majdnem teljesen egyhangúan egy új, antiterrorista törvényt szavazott meg, a tizenötödiket 1986 óta. Az állam, a törvény által, hivatalosan is meg akarja tiltani a franciáknak, hogy dzsihadistaként csatlakozzanak az Iszlám Államhoz – közigazgatási eszközökkel tiltja az ország területének elhagyását, és ezt „egyéni terrorista bűncselekményként” nevezi meg – de ez az elgondolás bármikor, ugyanígy alkalmazható bármelyik másik harchoz való csatlakozásra egyaránt.
2001-ben a francia parlament már elfogadott egy sor, ehhez hasonló megtorló intézkedést. Akkor az egyik szocialista szenátor, kicsit a bajsza alatt ugyan, de így próbálta igazolni a szavazást: „A sürgősségre tekintettel kénytelenek voltunk elfogadni ezeket a kellemetlen intézkedéseket, de remélem, hogy hamarosan, még 2003 vége előtt, visszatérhetünk a köztársasági jogállamisághoz”. (3) Most, tizenegy évvel később, a jövő nélküli, valamint önmagát teljesen lejáratott hatalom nem képes meglenni „belső ellenség” nélkül.
