„A háború túl fontos dolog ahhoz, hogy a katonákra bízzuk” - mondta Georges Clémenceau. Minden állam, amely úgy véli, hogy számít a világ színpadán, katonákat és egészségügyi személyzetet küldött az ebola fertőzés megfékezésére. A katonák közegészségügy területén való bevetése azonban sokak szerint megkérdőjelezhető.
Minél jobban terjed az ebolajárvány Nyugat-Afrikában, annál több kommentárban jelennek meg harci kifejezések. Még az Orvosok Határok Nélkül (Médecins sans Frontières) igazgatója, Brice de Le Vingne is úgy emlegette a vírus terjedése elleni harcot, mint egy háborút. A sajtó ilyen címekkel riogat: „Harci riadó az ebola ellen (1) ”, vagy „Út az ebola elleni csata elvesztése felé (2) ”. A felszínes és a bulvár médiában egyetlen New York-i fertőzött ember nagyobb figyelmet kapott, mint ezer halott Libériában. A halálos balesetekre gyakran alkalmazott távolsági törvény tehát jól érzékelhető volt. Amikor a betegség kiszökött Afrikából, a laboratóriumok „háborús főhadiszállássá (3) ” váltak. A képeken és híradásokban – az orvosok és ápolók mellett – megjelentek a katonák, mégpedig olyan védőruhákban, amelyek a „nukleáris-biológiai-vegyi” katonai egyenruhákra emlékeztetnek.
A fejlett országok lakói közvetlenül a képernyőn követik a front képeit azzal a ki nem mondott reménnyel, hogy a háború a távoli országokban marad, és hogy semmiféle veszteséget nem okoz a saját csapatoknál. Az ellenfél szenvedései, vagy a „járulékos áldozatok” láthatatlanok maradnak, névtelenül jelennek meg a lélegzetelállító számok között, amelyeket gyorsan elfelejtünk. Ha egy katona fertőzésgyanús, azonnal hazaküldik, ám a megfelelő terápia kísérleti stádiumban van – persze csillagászati áron.
A november elejéig ötezer halálesetet okozó ebolavírus gyors terjedése újra mozgásba hozta a félelem mechanizmusát, pedig a betegség csak közvetlen érintkezéssel terjed. Nem a betegek létszáma, hanem az érintett személyek 50 százalék körüli halálozási rátája indokolja, hogy ezt a vírust félelmetesebbnek ítélik. Sokkal több áldozatot szedett Afrikában az AIDS (1 millió 200 ezer halott 2012-ben (4) ), vagy a malária (1 millió 100 ezer halott 2010-ben (5) ), de milliók halálát okozza például az ivóvíz hiány, az éhezés, és a helyi háborúk sora.
Kutatás helyett ellenőrzés?
Az ebolajárvány hatalmas lökést adott az ellenőrzés társadalmának. Szinte mindenütt komoly határellenőrzéseket vezettek be, a repülőtereket hőkamerákkal szerelték fel, és a legcsekélyebb gyanú esetén bárkit berendelhetnek a védőoltó központokba. Ám a félelem kezelhető kell hogy legyen, ellenkező esetben kitör a pánik. Hatását már láttuk néhány érintett országban: orvosi kocsik elől menekülő, köveket dobáló, sőt gyilkosságra is vetemedő emberekkel. Az amerikai törvényhozási választások idején az újságírók és a felelős politikusok igyekeztek megnyugtatni a közvéleményt, amely akár az elszámoltatást is követelheti. Igaz ritkán a hadseregtől, inkább a választott politikusoktól és a kutatóktól.
Márpedig az emberek jogosan kérdezhetik: az ebolavírus 1976-os felfedezése óta milyen eredményeket hozott a vérzéses lázzal kapcsolatos kutatás? Az Országos Egészségügyi és Orvosi Kutatási Intézet (INSERM) mikrobiológiai és fertőző betegségek osztályának igazgató-helyettese valamiféle széleskörű és aktív kutatásról igyekezett meggyőzni a közvéleményt. Mint mondotta: „sok olyan közlemény jelent meg a szakirodalomban, amely az ebola által okozott láz terápiás, vagy védőoltásos megközelítésével kapcsolatos” (6) .
Az erre a témára specializálódott PubMed (7) adatbázisa azonban azt jelzi: a „széleskörű és aktív” kutatás mostanáig elkerülte a gazdag országokat. Összehasonlításképpen: az 1983-ban felfedezett AIDS-vírussal kapcsolatban 2014. októberéig 280 ezer tudományos közlemény jelent meg. Az 1989-ben felfedezett hepatitis C-vírusról körülbelül 35 ezer hivatkozást találunk. Ugyanakkor az ebola-vírusról 40 év alatt csak 2100 cikk jelent meg, ezek közül körülbelül 440 idén...
A világon folyó AIDS-kutatás 20 év alatt lehetővé tette, hogy bizonyos terápiákkal hatékonyan ellenőrizzék a betegséget, persze elsősorban a fejlett országokban. Ugyanez a helyzet a hepatitis C-vel, amelyet ma egy betegenként 58 000 euróba kerülő amerikai gyógyszerrel képesek vagyunk gyógyítani. A francia betegbiztosítási rendszer erre a kezelésre 2015-ben akkora összeget irányzott elő, amely egyenlő Libéria bruttó hazai termékének felével.
A franciaországi ebola-kutatás csak araszolva halad. Az Élettudományi és Egészségügyi Tudományért Felelős Szövetség (Aviesan) egy 2014-es sajtókonferencián Párizsban megerősítette: „Az ebola ügyében, a kutatók minden fronton ott vannak (8) ”. Szerkesztőségünk ellenőrizte: mindössze tíz francia laboratórium kapott támogatást; de sürgősséggel, és pályázat nélkül... A Nemzeti Kutatási Ügynökség (ANR) által finanszírozott több mint tízezer kutatási téma között csak négy foglalkozik az ebolával. A PubMed-ben csak 87 olyan cikk található, amely francia kutatóktól került ki, azaz évente átlagosan kettő-négy. 2014-ben kicsit felpörgették a dolgot, ekkor már 25 publikáció jelent meg, de – akár a korábbi években – a szerzők szinte mindig ugyanazok. Ami feltűnő: egyetlen közlemény sem szól kezelésekről, de még csak egy aktív molekula felfedezés kezdetéről sem.
A vizsgálat időigényes
A jelenlegi körülmények között nem könnyű egy olyan vírussal dolgozni, mint az ebola. A 2001. szeptember 11-i merénylet óta minden laboratóriumnak kötelező jelleggel számolnia kell a bioterrorizmussal. A döntéshozók és a finanszírozók gyanakvóak, és könnyen elhiszik, hogy egy frissen megjelent vírusnak köze van a bioterrorizmushoz. Az ilyen típusú kórokozók kutatásától adminisztratív merevséggel igyekeznek eltántorítani a szakembereket. Mindezt tetézi, hogy 2011 óta az ilyen témák kutatása a fegyveres erők általános irányítása alá tartozik, amely az ANR-hez delegálta saját pályázatát, a védelmi kutatómunkával és innovációval összefüggő speciális felhívás kíséretében. A Nemzeti Gyógyszerbiztonsági Iroda (ANSM) pedig arra kapott felhatalmazást, hogy az ismert patogén mikroorganizmusokkal és mérgekkel foglalkozó munkákhoz (pl. ebola, brucellózis, multirezisztens tuberkulózis) kiadja az engedélyeket. Egy ilyen dokumentum vizsgálata időigényes, az eredmények pedig késve jönnek és bizonytalanok.
Az ebola elleni várva-várt kezelések és gyógyszerek hiányában az ANSM befagyasztja még a jó szándékú kezdeményezéseket is. Egy gyógyszergyári kutatásban ugyanis nagyon jól lehet dolgozni ilyen patogénekkel, anélkül hogy valaha is fertőző mikroorganizmusokat használnának. Franciaországban még a teljesen ártalmatlan alkotórészek használata is engedélyköteles. Az engedély megérkezésére legalább 6 hónapot kell várni. Maga a jogalkotó is borzong attól az ötlettől, hogy egy fertőző ebolavírust jóváhagyással, hivatalos engedélyek birtokában állítsanak elő egy laboratóriumban. A vírushoz jutni mégis egyszerű. Egy kezdő terrorista is képes rá, hogy beszerezze ami neki kell. Az ebolát például fel lehet szedni a nyugat-afrikai országok lepusztult kórházaiban, akár egy tönkrement vödörből is. Az Aum szekta meg is próbálta ezt Kongóban 2002-ben.
A jelenlegi helyzetben szinte semmi sem késztet egy fiatal kutatót arra, hogy az ebolával foglalkozzon. Támogatás nélkül szinte biztos lehet abban, hogy nem talál semmit, és az eredménytelenség miatt csak ledorongolást kap a kutatásait értékelők részéről. Ennek pedig végzetes következményei lehetnek laboratóriumának tudományos jövőjére. Érthető, ha úgy döntenek: jobb megmaradni a szokásos témák pénzcsapjai alatt.
Az a tény, hogy az erőfeszítések egyre kevesebb témára koncentrálódnak, felerősíti a perverz hatásokat. Ma már maguk a tudományos közösségek is azért lobbiznak, hogy olyan témafelhívások jelenjenek meg, amelyek mindenekelőtt a saját területüket fedik le. Ez igazolta a laboratóriumok koncentrálását az úgynevezett „kiválósági” hálózatokban, lásd Labex, Amidex, Equipex stb. Az új tehetségeknek a döntéshozók meggyőzésének folyamatában „mesemondókká” kell válni. A vállalkozói világ anglofon újbeszédének stílusában180 perc alatt kell bizonyítaniuk tudományos téziseiket. Az adminisztráció ugyancsak nehezíti a kutatók dolgát: jelenléti íveket kell kitölteniük, jelezvén hogy a nap folyamán melyik projekten törték a fejüket. A költségek ugyanis csak hivatali munkarendben, a hét 5 napján, hétfőtől péntekig számolhatók el. Így a tényleges kutatási idő elolvad, mint napon a hó – persze a „menedzseri” bürokrácia hasznára.
Pedig sok példa mutatja, hogy a legjelentősebb felfedezések soha nem voltak előre tervezhetők. Bizonyítja ezt a ZMapp, vagyis az ebola kezelésére alkalmazott kísérleti gyógyszer aktív hatóanyagának, a monoklonális antitesteknek a felfedezése. 1984-ben Niels Jerne dán orvosprofesszor és nemzetközi csapata orvosi Nobel-díjat kapott a monoklonális antitestek felfedezéséért. Ezeket egy teljesen szabad, és előre nem programozott kutatás révén dolgozták ki. Ma a monoklonális antitestek 58 milliárd dolláros forgalmat képviselnek, és segítségükkel elindulhattak a híres ZMapp kezelések, amelyek most reményt jelentenek az ebola elleni harcban…
A háborús orvoslás szükséghelyzetben van, így csak az a lehetőség maradt, hogy kísérletet tegyenek a helyzet átmeneti javítására. 2014. októberében 660 tudós intézett felhívást François Hollande elnökhöz, amelyben diszkréten de visszakövetelték a kutatói szabadságot. A felhívásban megfogalmazott jogos elégedetlenség mellett azonban egy fontos engedményt is tettek: vállalták a kutatás alárendelését a gazdaságnak.
A közvélemény éppenséggel megértené a független kutatás fontosságát, ahhoz azonban változnia kellene az ebola-kutatással kapcsolatos támogatásnak és kommunikációnak. Különben a gyógyszergyárakat és a kutatókat hamarosan megkövezhetik.